2021. július 24., szombat

„Ez a rokolyás kislány zuvatol”

Megérkeztünk az első bázisunkra, Miskolcra. Mi, tizenéves fiatalok. Szerte a Kárpát-medencéből. Az akkor már több mint kilencven éve elszakított területekről. Azzal a céllal gyűltünk össze a Rákóczi Magyarságismereti Mozgótábor keretei között, hogy bejárjuk anyaországunk (és Kassa) földrajzi és történelmi jellegzetességeit. Hogy megismerjük egymást, mi, külhoni fiatalok. Hogy örök barátságokat kössünk. Miután mindenki elfoglalta szobáját a kollégiumban, a társalgóba vettük az irányt.

Körbeültünk egy asztalt. Az első beszélgetésünk kissé görcsösen kezdődött, de a kötelező ismerkedős kört letudva már oldódni látszott a hangulat. Egy idő után két erdélyi fiatal került a társaság figyelmének középpontjába. Egy lány és egy fiú. Szurkálták egymást (természetesen verbálisan). Főként előbbi az utóbbit. Közben nagyokat mosolyogtak, hahotáztak. „Valami biztos van közöttük. Feltűnő a kölcsönös szimpátia” – gondoltam. Két aranyos, szurkálódó beszólás között megszólalt a fiú: „Ne figyeljetek rá! Ez a rokolyás kislány zuvatol.”

Elmosolyodva, ugyanakkor értetlenül néztem magam elé. Sőt, kissé butának éreztem magam. Azt képzeltem, hogy én vagyok az egyetlen, aki nem érti, hogy miről beszél a fickó, de ekkor az út során megismert nagybecskereki barátom megbökdöste a vállam, és a következőket suttogta: „Pssz… Hé… Koma… Te érted, hogy miről beszél ez a lik?” Egyfelől megnyugodtam, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki nem érti a szöveget, másfelől pedig érdekes volt ilyen rövid időperiódus alatt két különböző (részemről idegen) nyelvi jellegzetességet hallani. Ráadásul az egyiket egy hozzám hasonló délvidéki legénytől. A „lik” szó elhangzása magyar ajakból, magyar szókörnyezetben számomra újdonság volt. Ismertem a szerb szó jelentését, de nálunk, Temerinben a magyarok nem használják.

Visszatérve az erdélyi szlengre (azt is megtudtam, hogy az erdélyi táborlakók által használt „fura” szavak többsége nem a román nyelvből származik): nem csak velük jártunk így. Később a felvidékiekkel és a kárpátaljaiakkal is voltak hasonló tapasztalataink, de ez fordítva is igaz volt. Már több napja a táborban voltunk, amikor megkérdezték tőlünk: „Mi az a szó, amit ti, délvidékiek folyamatosan használtok? Mi az az »ádé«?” Értetlenül álltam a kérdés előtt, de később ráeszméltem, hogy minden bizonnyal a nehezen definiálható „ájde” szóra gondolhattak, amit megpróbáltunk nekik elmagyarázni. Feltételezésem szerint sikerrel, hiszen később többen is használták eme balkáni kifejezést a tábor ideje alatt. Később erdélyi barátaink elmondták nekünk a fent említett szavak jelentését is: „Ez a szoknyás kislány pletykál.” De természetesen nem csak a nyelvi sajátosságokat tanulhattuk meg a táborban. Esténként különböző szervezett táncházakon, előadásokon vehettünk részt, ahol egyebek között gömöri és kalotaszegi táncokat is tanulhattunk, bácskai tamburamuzsikát hallhattunk, illetve megismerhettünk egymás területén élt/élő különböző irodalmi nagyságok műveit és egyéb jellegzetességeket. A mozgótábor különböző helyszínei között utazva pedig dalokat énekeltünk az autóbuszon. A többi között Bródy János Mindannyian mások vagyunk című művének egy részletét, amely így szól: „Mindannyian mások vagyunk. Bár egyben-másban hasonlítunk. Mindannyian mások vagyunk. De jó, hogy van néhány közös dalunk.”

A tábor végén, amikor pár szóban el kellett mondanunk, hogy ki mit tapasztalt, mivel lett gazdagabb az egyhetes esemény alatt, többen kijelentettük, hogy korábban sokkal homogénebbnek képzeltük el a Kárpát-medencei magyarságot, és hogy pontosan ez a testvéri sokszínűség volt az, amely megadta az esemény savát-borsát. Önöknek milyen tapasztalataik vannak magyarságunk sokszínűségével kapcsolatban?