2022. május 29., vasárnap

Az otthon az valami más

„Soha nem tapasztalt boldogság járja át a testem, amikor hallom, hogy az apró, 23-as méretű kis tappancsok felgyorsulva, szinte rohanva közelednek felém, amikor a munkából hazaérve becsukom magam mögött az ajtót. Életem két legfontosabb férfija – habár az egyiknek még lényegesen sokat kell ennie ahhoz, hogy 45-ös lábbelit hordjon, mint az apja – végtelenül őszinte, tiszta szeretettel töltik meg a ház falait. A kicsi ezt úgy teszi, hogy a ragacsos kéznyomait a világos falra nyomja, a nagy meg hiába igyekszik azt mindig letörölni, elmaszatolja. De az a fal a töltőm: ha lemerülök, és ránézek, azonnal feltölt…” – fogalmazott az egyik kedves kolléganőm, amikor arról kérdeztem, mit jelent neki az otthon. Egy másik kollégám pedig a következőképpen foglalta össze: „Amikor az otthonról gondolkozom, alapvetően két dolog jut eszembe: az egyik a szülői családi ház, a másik a párommal való közös lakhely. Míg előbbi alapvetően meghatározta a gyermekkorom, addig utóbbi a késői tinédzserkortól kezdődően a felnőttkorig vezető leválást, az önállóságot jelképezi. Közös pont a két épületben, hogy mindkettő biztonságot ad, sugároz, és egy nehéz nap végén nincs jobb érzés, mint a biztonságos négy fal közé visszatérni. Nyilvánvalóan mindenki másként definiálja az otthont, számomra ugyanakkor az is lényeges, hogy olyan dolgokkal telítődjön meg, amelyek a saját kezünk munkái, amelyek családi örökségek, olyanok, amik a közös, együtt töltött pillanatokra emlékeztetnek mindannyiunkat.”

Egy harmadik kolléganőm ugyanakkor éppen a megfoghatatlanságát emelte ki: „Az otthon fogalma számomra egy megfogalmazhatatlan dolog. Akárhogy keresem a szavakat, hogy mit jelent számomra, nem tudom pontosan körülírni. Ez olyan, mint a szerelem, amelynél arra a kérdésre, hogy miért szereted, nem tudsz pontos választ adni, egyszerűen csak szereted a másikat, magyarázat nélkül. Számomra az otthon is ilyen. Nem tudom, hogy pontosan hol van az otthon, az egykori családi házban vagy az újban, de szerintem ez mellékes is, hiszen ha jól érzem magam, akkor otthon vagyok.”

A kérdés felvetése annak apropóján jutott eszembe, hogy azt olvastam, egyes antropológusok szerint mára már az okostelefonunk vált az otthonunkká. A cikkben idézett szakemberek állítólag azt követően jutottak arra a megállapításra, hogy ma már szinte ugyanolyan érzéseket táplálunk az ilyen eszközeink iránt, mint az otthonunk iránt, hogy a világ kilenc országában több mint egy éven át vizsgálták az emberek okostelefon-használatát. A kutatás vezetője egyik nyilatkozatában kifejtette, mindennek az egyik legfőbb hátulütője az emberi kapcsolataink szempontjából az, hogy a velünk lévő személy szinte bármikor eltűnhet, vagyis bármikor „hazamehet”. Mint mondta, megfigyeléseik szerint az okostelefon mindezzel párhuzamosan csökkenti a valódi otthon elsődleges menedékként betöltött funkcióját is.

Azt persze régóta tudjuk, hogy az okoseszközök, köztük az okostelefonok térhódítása, amellett, hogy számos szempontból rendkívül hasznosnak tekinthető, mind nagyobb kihívások elé állít bennünket, nemcsak a kommunikációnk, hanem ezáltal az emberi kapcsolataink szempontjából is. Az azonban, hogy milyen mértékben engedünk teret mindennek, kétségtelenül csakis rajtunk múlik.

Az otthon ugyanis nem az okostelefon. Az otthon az valami más. Valami sokkal bensőségesebb, intimebb, meghittebb hely. Egy olyan hely, amely éppen tőlünk válik olyanná, amilyen, attól, hogy mi miként éljük meg. És éppen ez az, ami miatt talán nincs is fontosabb a 23-as és a 45-ös cipők tulajdonosainál meg az összemaszatolt, mégis oly kedves falaknál; az együtt töltött pillanatokra emlékeztető családi örökségeknél; és azoknál a megmagyarázhatatlan érzéseknél, amelyek miatt jól érezzük ott magunkat. Mert általuk válik az otthon otthonná. És általuk válunk mi magunk is azokká, akik, illetve amik vagyunk.