2021. július 27., kedd

„Mért görnyedjek én a jószág fölött...?”

Belec István zentai sertéstenyésztő az ágazat honi alakulását siralmasnak tartja

Nemrégiben a mezőgazdasági termelők szávaszentdemeteri egyesülete nyílt levélben figyelmeztette a szerb elnököt és a kormányfőt az állattenyésztésben uralkodó katasztrofális helyzetre. Az ágazatban tevékenykedők keményen kongatják a vészharangot, súlyos válságra, a teljes összeomlás eshetőségére hívják fel a figyelmet – amely valóban bekövetkezhet, amennyiben az állam nem állítja le sürgősen az élő sertés és a sertéshús behozatalát. Adataik szerint a hazai piacon mintegy 90 ezer hízó található, amit egyszerűen nem tudnak értékesíteni. Azt állítják, a behozatali lobbi erősödése zajlik, mivel az állam az év eleje óta 150 ezer hízót importált. A gazdák úgy vélik, a sertéstenyésztés csak a hízók kilónkénti minimum kéteurós ára mellett lenne fenntartható, ugyanakkor a behozatal ezt lenyomja 115–130 dinárra, ami – tekintetbe véve többek között a takarmány árának növekedését is – ellehetetleníti a hazai tenyésztők versenyképességét az ágazatban.

Körülnéztünk szűkebb pátriánkban, hogyan vélekednek minderről a környékbeli tenyésztők. Legtöbbjük elzárkózott a választól – talán elkeseredésében, talán egyéb okokból –, a zentai Belec István kistermelő viszont készségesen nyilatkozott lapunknak, nem rejtvén véka alá markáns véleményét.

A gazda az ifjú „háremúrral” – ők tökéletesen eleget tesznek a kötelezettségeiknek... (Szögi Csaba felvétele)
A gazda az ifjú „háremúrral” – ők tökéletesen eleget tesznek a kötelezettségeiknek... (Szögi Csaba felvétele)

István még aktív villanyszerelő volt a ’80-as évek elején, amikor „benősült” a mezőgazdasági szférába – apósa egyebek mellett sertéseket is tartott. Azonnal felfedezte benne a perspektívát, így a saját – egyébként apósáéval szomszédos – portáján is épített egy disznóólat, valamint egyéb gazdasági épületeket, majd először csak másodállásban kezdett el foglalkozni a haszonállat tenyésztésével. Később, de még ugyanebben az évtizedben, amikor terjeszkedni próbált, máris szembesült bizonyos problémákkal. A bővítéshez kölcsönt vett fel, amikor pedig törleszteni akart, napi kamatot számoltak fel neki – „jól beszámoltak”, ahogyan ő fogalmaz –, ami kérdésessé tette a folytatást. Utóbb, jó embereknek köszönhetően, mégis sikerült ügyesen megoldania az anyagi gondokat, így a vállalkozás mégsem ment csődbe – a család a folytatás mellett döntött.

Második nekifutásra a kétezres évek elején István átvette idősödő apósától a földeket, és növénytermesztéssel is elkezdett foglalkozni, a jószágállományból viszont már csak a sertéseket tartotta meg tenyésztésre, hízlalásra. Közben hozzájutott egy szerényebb örökséghez is, amit szintén disznóólakba fektetett. Ekkor már, feladván villanyszerelői állását, teljes munkaidőben ezzel foglalkozott, bízván benne, hogy rendesen megélhet belőle a család. Hamarosan azonban, mire szépen elkezdtek volna beindulni a dolgok, megjelent a régióban a sertéspestis... Istvánnak ugyan csak egyetlen hízója betegedett meg, szerinte az sem pestisben, a szakemberek mégis „halálra ítélték” a teljes állományt... Mindezek ellenére Istvánéknak sikerült újra talpraállniuk, és folytatták a vállalkozást: két darab, kölcsönkért pénzből vásárolt állat volt rá az új alap.

Ezután a gazda épített még egy hatalmas kukoricagórét is, amibe tizenkét vagon csöves kukorica belefér – ebbe egyetlen egyszer került két prikolicányi a takarmányból. A morzsolókombájnok megjelenésével feleslegessé vált az objektum. De ettől még nem állt meg a munka, nem állt meg az élet.

Nem csupán a pózolásban tökéletesek... (Szögi Csaba felvétele)
Nem csupán a pózolásban tökéletesek... (Szögi Csaba felvétele)

Vajon mi késztethet egy ilyen kitartó, számos válsághelyzettel megküzdő embert arra, hogy hatvanévesen úgy határozzon, felszámolja a jószágállományát, és inkább valami teljesen mással kezd el foglalkozni?

– A jószágtenyésztés, mióta világ a világ, mindig bizonytalan volt anyagilag, hol megérte vele foglalkozni, hol nem. Mára azonban a takarmány nagyon drága, a termék áráról viszont jobb nem beszélni... Nem szoktam siránkozni, de most már nem hogy megélni nem lehet belőle, de hatalmas ráfizetés az egész. Egészségügyi okokból nem tudom megtermelni a takarmányt, zsákból etetek. Mire a jószágból pénz lesz, ha az ember utánaszámol, a ráfordítások miatt nem éri meg az egész. Nagyon nagy és egyre mélyebb hullámvölgyek jellemzik a teljes állattenyésztést, a csúcs viszont soha nem emelkedik feljebb – mesélte István, hozzátéve, hogy a malac eladása elvileg akár nyereséges is lehet, de sajnos itt is nagyok az áringadozások. Olykor feltűnik a fény az alagút végén, de sok esetben ez is csalókának bizonyul. Lehetetlen előre kiszámítani, hogyan alakul a piaci helyzet, mire a termék átadására sor kerül. Hogy mást ne említsünk, a tűzközelben lévő, előnyös pozícióval rendelkező nagybani felvásárlók a behozatallal bármikor lenyomhatják ez esetben is az árakat. (Még olyankor is, amikor ez elvileg tiltva van, amire István példát is említett.) De ugyanezt elmondhatjuk a minőségről is. Kinek van mindebből haszna és mekkora? Költői kérdés volt ez a beszélgetőtársam részéről – annyi bizonyos, hogy nem a kistermelőnek.

– A kormány feladata lenne, hogy mindezt az ellenőrzése alatt tartsa. Mert végül is minek van ott például a mezőgazdasági miniszter?... – Újabb „költői fordulat”. István egyébiránt a takarmány megtermelését kivéve mindent maga végez el az állatok körül, hogy ezáltal is csökkentse kiadásait. Maga adja be a kötelező oltásokat, szedi el a malacok fogát, ivartalanítja a hímeket, az alapállományt képező nyolc kocához saját, jó vérvonalú kant is tart, így a búgatásért sem kell fizetnie...

Szépen gömbölyödik a koca (Szögi Csaba felvétele)
Szépen gömbölyödik a koca (Szögi Csaba felvétele)

De sajnos ez kevés a boldoguláshoz. Nemrégiben úgy döntött a család, hogy nincs értelme folytatni, ezért felszámolják a sertésállományt.

– Mért görnyedjek én a jószág fölött, amikor még a szabályokat is úgy találják ki nálunk, hogy kizárólag a nagy állatfarmoknak kedvezzenek? Minden szinten arra megy ki itt a játék, hogy minél kisebb a vállalkozás, annál inkább ellehetetlenítsék a fennmaradását.

István is tele van kérdésekkel a jelenlegi társadalom helyzetével kapcsolatban, mint ahogyan mi „kisemberek” mindannyian. A válaszokat csak sejteni tudjuk; de erősek a sejtelmeink.

– Már csak az hatalmas támogatást jelentene a tenyésztőknek, ha kapnának takarmánykeveréket, és csak akkor kellene kifizetniük, amikor leszállították a terméket. Úgy talán még lehetne boldogulni... Nem feltétlenül szükséges, hogy égbeszökő áron vegyék át a disznót, elég volna, ha darabonként lenne rajta 1000–1500 dinár haszon. Nem kérünk mi egy egész veknit, megelégednénk a morzsákkal is... De így, hogy a hízó kilónkénti ára maximum 140 dinár?... Az utóbbi időben egyszer érte el a „mesebeli” 200 dinárt. Ez három hétig tartott. Haszonról sehogyan se tudunk beszélgetni. Ha kiszámoljuk az összbefektetést, még úgy is, hogy én sok dolgot magam elvégzek, akkor is tiszta ráfizetés. Én nem számolok. Számolni már nagyon ráuntam. Csak legalább megkapnánk azokat a morzsákat...