2024. április 25., csütörtök
HUSZONÖT ÉVES A SZÍNES SZILÁNKOK DIÁKSZÍNPAD

Fejlődő csoportkép – együtt lenni, együtt alkotni

Huszonötödik születésnapját ünnepelte a Színes Szilánkok Diákszínpad az Újvidéki Színházban. A jubileum alkalmából a hétvégén az Anne Frank naplója alapján készített Anne-impressziók, valamint a Csoportkép című előadásokat láthatta a hűséges közönség. A fentebb említett két, különösen igényes és aktuális üzenetű produkciót, amelyek Kőrösi István és Crnkovity Gabriella színész-rendezők ragyogó elképzelései alapján születtek meg, a diákszínpad legidősebb korosztálya olyan bámulatos művészi szinten mutatta be, hogy a nézők közül sokan el sem hitték, hogy néhány fiatal kivételével nem hivatásos színészek azok, akik játszották. Az előadások végén a vastaps Figura Teréziának, a színjátszó csoport vezetőjének, elődjének és számos munkatársnak is szólt az önzetlen munkáért.

Néhány fiatallal beszélgettünk a jubileum kapcsán.

Fotó: Bozsoki László

Fotó: Bozsoki László

Huszka Zita: – Az Anne Frank naplója alapján adaptált előadásban mozgással adjuk át az üzenetet. Anna édesapjának a titkárnőjét alakítom, aki segít a zsidó család bújtatásában. Aztán is látogatja őket, élelmiszert visz nekik, és tájékoztatja őket arról, hogy mi történik kint, a világban. E „mellékszereplő" karakterének a megformálásakor átgondoltam, hogy ez a valós személy min ment keresztül. Én nem sokat mozgok a színpadon, viszont az előadás, a koreográfia csoportmunkával, egymást inspirálva készült. Közösen ötlöttük ki, milyen mozgással tudjuk a legjobban kifejezni az érzelmeket és átadni a nézőknek.

Fekete Ádám író, rendező Csoportkép c. kortárs drámájában is játszom. A rendező nagyon jó utasításokat adott, hogy például találjuk meg a karakterünk illatát, találjuk meg, hogyan lépked. Egy munkamániás hölgyet alakítok. Az apja helyére kerülve a cégben folyamatos elégedetlenségét azzal mutatja ki, hogy a tárgyalóterem kulcsát keresi, amit soha nem talál meg. Valójában elégedetlen magával, elégedetlen a munkájával és a vele dolgozókkal. A személyek a produkcióban nem látják a fényt az alagút végén, nem tudják megtalálni magukat.

Több mint húsz éve tagja vagyok a diákszínpadnak, része lett a mindennapjaimnak. Szüleim színházba járó emberek voltak, engem is magukkal vittek az előadásokra. Anyukám megkérdezte, érdekel-e a színészkedés, örömmel lettem tagja a diákszínpad csapatának. Valaki edzőterembe jár, valaki fest, mi ezt nem a díjak miatt csináljuk, hanem mert ezt őszintén, tiszta szívből szeretjük. Szeretünk együtt lenni, együtt alkotni, közben örök barátságok is születtek. A próbafolyamatban bakik is vannak, sírunk is, nevetünk is.

A színpadi fellépések tapasztalatai megkönnyítik, hogy naponta huszonvalahány gyerek elé tudjak állni, angolórát tartani. Olyan érzés, mintha kiselőadást tartanék nekik az újvidéki egészségügyi középiskolában, és nincs lámpalázam, amikor a privát nyelvsuli diákjai előtt beszélek.

Bagi Natália: – A szerepre készüléskor – egy férfit is alakítok–, olvastam a második világháborúról, Anne Frank és családja életéről, és megnéztem a filmet is. Örültem annak is, hogy szöveg nélküli előadás lesz, ami újabb lépcsőfokot jelentett az életemben. Mozgással, arckifejezéssel kellett kifejezni mindent, ahogy Kőrösi István rendező elmagyarázta. Az improvizációknál elő tudtam szedni egyes lépéseket a korábbi táncóráimról, ezenkívül különféle oktatók mutattak nekünk tánctechnikákat a műhelymunkák során.

A Csoportkép c. előadásba három éve ugrottam be, egy lány szerepét bízták rám. Később alakítottam ki a képet a karakterről. Fizioterapeuta vagyok, aki tiszta szívből segíteni próbál mindennap egy béna lányon. A másik szerepem Barbara, akinek nem sikerül a párkapcsolati élete. Nagyon szeretem ezeket a szerepeket, mert megszólítják a mai fiatalokat. Ezt az előadást még néhányszor fogjuk játszani.

Óbecsei születésű vagyok. Amikor Újvidékre kerültem, középiskolásként ajánlották, kapcsolódjak be a diákszínpad munkájába. Jelenleg már ott tartok, hogy az Újvidéki Művészeti Akadémián szeretném folytatni tanulmányaimat, a felvételi vizsgára készülök, mivel komolyan gondolom, hogy a hivatásos színészet életem részévé váljon.

Fotó: Bozsoki László

Fotó: Bozsoki László

Dévai Tibor: – A Csoportképben a párom mozgássérült lány, a problémám, hogyan viseljem el, hogy valaki ennyire függ tőlem. Az Anne-impressziókban másfajta kihívás számomra az, hogy apa szerepem van, ami a privát életben még távol áll tőlem. A korkülönbséget apa és lánya között nem lelassult mozgással érzékeltettem, hanem azzal, hogyan reagálok egy-egy helyzetben. A rendező felhívta a figyelmet arra, fontos mit milyen érzelmekkel mondunk el.

Kilencéves koromtól vagyok tagja a diákszínpad színjátszó csoportnak, bátyámnak, Dévai Zoltánnak köszönhetően, aki Zentán színész. A próbákat eleinte „játszóházként" éltem meg. Azért lettem ilyen, mert nagyon közeli baráti kört tudtam kialakítani a többiekkel, akikkel közösen formáltuk egymást. Az Újtelepen élek, így fennállt a veszély, hogy „elszerbesedjek". Összemostam a szavakat, elnyeltem a szóvégeket. Törekedett ezeket a hibákat kigyomlálni Juhász Valéria, Ladisity Melinda, Figura Terézia, valamint minden rendező, rámutatva az utcai beszéd és a színpadi beszéd közötti különbségre. Ma jól beszélek magyarul, egyébként angolt tanítok az újvidéki József Attila iskolában.

Fotó: Bozsoki László

Fotó: Bozsoki László

Csáki Beáta: – Anna anyukájának szerepébe bújtam. Mivel a családtagokkal az elmúlt hónapokban nem tudtunk együtt lenni, sokkal jobban átéltem ezt az anyuka szerepet, a család, az együttlét fontosságát. Ez a második olyan előadás, amelyben nincs szöveg. Kihívás is, és nagy élvezet is megoldani a szerepet, mozgással, tánccal bemutatni az érzelmeket a közönségnek, például akkor, amikor anyaként összevesztem a lányommal. Az ötletek alapján állítottuk össze a koreográfiát Kőrösi István segítségével.

A Csoportképben történeteket fűztünk össze. Az összekötő érzés, hogy minden nehézségben megtaláljuk egymást, ha minden jóban-rosszban együtt birkózunk az életben. 

Fiatal nőt játszok, aki sajnos elveszítette a partnerét, és megpróbál birkózni a szerelem hiányával.

Egészen pici korom óta kezdtem amatőr szinten foglalkozni a színészettel. Angoltanár vagyok az újvidéki Sonja Marinković iskolában. A diákjaimat úgy élem meg, mint a közönséget a színházban, akiknek negyvenöt perces előadást kell tartanom, a közönségnek pedig élveznie kell az előadásomat, és valamilyen érzéssel kell távoznia. Az előadásmódszeremet, a lámpaláz leküzdését a színházból loptam, az önbizalmat, a mozgást a nyilvános előadásokhoz is a színházból tanultam.

Sok mindennel gazdagítottak, akik velünk foglalkoztak. Ziától önbizalmat, beszédtechnikát, színpadi jelenlétet és mozgást tanultam, és azt, hogy a kollégákat megbecsüljük a színpadon. Crnkovity Gabriellától, akivel Az ellopott futár c. előadást is készítettük, a minden formájú, nagyfokú kreativitást lestem el. Puskás Zoltánra gondolva a kiváló a fények, a kosztümök, az ötletes koreográfia jut eszembe és a közönség boldogításának a fontossága...