Javított, csiszolt a kéziraton, mely a legszabadabban gondolkodó pap életét, s ennek az életnek egy nőhöz, Horogh Annához való viszonyát tárgyalta. Az egész írás csupa mesébe illő, izzó fantáziával íródott, melyre az első olvasásra azt mondják, hazugság, ilyen pap nincs, nem is volt, de nem is lesz, mert tiltják a vallási dogmák, hogy legyen.”[1] Váratlanul kopogtak az ajtón, s egy sápadt arcú fiatal ember, a nemrégen eltemetett húga árván maradt gyermeke, Poéta Gyurka lépett a szobába. Óvatosan, kellő tapintattal gyámolítást kért a nagynénitől, de ha ő erre nem hajlandó, hát „az sem baj”. A fiú hét gimnáziumot végzett, amikor anyja halálával a pályája megroppant. Horogh Anna szállást adott az ifjúnak, s másnap, mire az fölébredt, az asztalán lévő csomagban pompás új ruhákat talált, a másikban könyvek, füzetek voltak: latin, irodalom, történet, algebra, és „mindegyiken tisztán, olvashatóan az a fölírás: a VIII. gymnasiumi osztály számára.” Horogh Anna, a „jéggel vértezett néni” pedig lehajolt a boldogság tüzétől átizzott arcú unokájához. Azután befutott a szobájába, kétszer is megforgatta a zárban a kulcsot, amikor magára maradt, a naplójába ezt írta: „A Gyurka egy ideális lelkű és nagyon szép fiú. Szebb, mint ő volt, a boldogult.” Az elhunyt tiszteletes képét kitépte a nyakán függő medailonból.[2] Horogh Anna Kontler Gyula egyetlen hőse, aki a szeretetben megtalálta örömét, lelki békéjét és nyugalmát.
1914 márciusában Az isten madara című, erősen a misztikumba hajló elbeszélése után a slatinai Julián-tanító írásával többé nem jelentkezett a Szlavóniai Magyar Újság lapjain. Az Alsólendvai Híradó 1916. szeptember 17-i számában azonban megjelent Kontler Gyula hadnagy északi harctérről küldött Petrovics Petruska című háborúban született elbeszélése. Hőse, a szibériai végtelen pusztán, szürke felhős ég alatt, törpe fenyő-bozóttal kerített kunyhóban született Petrovics Petruska, egy idős muzsik kender-szöszke fia. Az évek csöndes egykedvűségben múltak, a fiúcska eljátszadozott a kert végében, csendes óráiban puha fából osztrák bakát, porosz gránátost faragott magának, ez volt a kedvenc szórakozása. Tizennyolcadik tavaszára erős, kerek képű legényember lett belőle. Petrovics Petruska biztos volt benne, hogy szép, nagyon szép az élet, s hogy a lenvirágnál kékebb szemű szomszéd Tatjána boldoggá fogja őt tenni. Egyszer egy enyhe tavaszi estén, vagy viharos téli éjjel csizmás, prémes-bundás urak jöttek érte, s elvitték Petruskát. Az anyja, a húga sírtak egy kicsit, így szokás az ilyenkor, a nagy fiú besorozása idején.
Előbb csak ócska alma-zöld gúnyába öltöztették, majd szuronyos puskát nyomtak a kezébe, aztán sokadmagával elindították őt is a messzi napnyugatnak. Robogott velük a vonat, s ez nagyon tetszett Petruskának, „ferdén metszett szemével, szent áhítattal nézte a nagy Cár, az atyuska képét, aki kegyes, aki jó, aki gondoskodik a szibériai kis viskók muzsikjáról is”. Később gyalogosan, nótázva menetelt a csapat, körülöttük egyre több lett a fegyver, olykor már ágyúszót is hallottak, de csak mentek, mentek a jó muzsik fiuk, a szent Cár csendes katonái, mígnem azután egy erdőszélen, mint „ezernyi láncát tépő ördög, csattogott a gránát, robbant a srapnel. Idős, szakállas, nagy bajuszos emberek földre hajították a fegyvert, némán keresztbe rakott kezekkel imádkoztak.” Az erdőn túl derékig ért a mocsár, éles sáslevelek véresre sebezték a kezét, az arcát, de Petruska csak ment, ment előre, míg végre elérte a túlpartot. Mögötte az erdőszélen ezrével robbantak a gránátok, tűz és lángtenger ölte halomra a szép, almazöld-ruhás fiúkat. Mögötte „mindent túlharsogó kínos ordítás, nyöszörgés hallatszott, előtte a magyarszkik szöges drótja, azon túl az apró halál-lyukakkal szegett árok, villanó fegyvercsövek, sikongva röppenő golyóbisok”.[3]
Petruska csak állt és mosolygott. „Később jobb kézbe kapva a sipkát, intett nekünk s úgy mosolygott felénk, mint egy nagyon boldog, csintalan kölyök.” Azt mondja Kaparó Mihály a szomszédjának: „nézd komám, olyan az ott, mint a tulajdon édes fiam”. Aztán a szennyes, lőporfüstös zubbonya ujjával megtörölte Kaparó Mihály a szemét. A tüzelés ereje gyengült, többé nem lőttek az árokból, „nézték az új ruhás, boldog piros orcával integető muszka gyereket”. Megint csak Kaparó Mihály szólott ki elsőnek: „gyere be, fiam – harsogta túl az ágyuk dübörgését – eltanál a golyó!” Utána száz torok ismételte a hívást, kendők, sapkák lengtek a kis muszka felé, de az csak mosolygott, integetett tovább. Az első muszka katonák már a drótot metszették, miközben Kaparó Mihály még mindig tágra meredt szemmel nézte Petruskát, aki a vállához emelte a fegyverét. „Még egy perc s itt vannak! Lőni, magyarok, lőni!” – üvölti Kaparó Mihály, mire fölcsattant az első sortűz. Utána száz és száz fegyver ontotta a tüzet, százával buktak arcra az oroszok, de szakadatlanul újabb és újabb tömegek rohantak elő az erdőből. „Vonagló emberi tetemmel terített a mező, szép halvány vörösre festődik a mocsár vize. Aztán mindig, mindig vörösebb lesz a föld is, az ég is, a Petruska homloka is.” Itt-ott még elcsattan egy-egy fegyver, panaszos nyögés, fojtott sírdogálás hallatszik a drótok közül. A sásban bukdácsol még néhány megsebzett, menekülő ember, aztán ködfüggöny száll a víz fölé, s rémülten próbál hangot adni néhány elrejtőzött béka. „Petruska homlokán, éppen a közepén, mint egy rubin-piros csillag, ragyog néhány csepp vér. Orcái nem tüzelnek, sapkát nem lobogtat, ijedtre meredt szép ferde szemén percről-percre sűrűbb a fátyol. Kaparó Mihály úgy sír az árokparton, mint egy nagyon-nagyon megbántott gyerek.”[4]
A keleti harctérről küldött Petrovics Petruska az utolsó föllelhető elbeszélése volt az alsólendvai születésű Kontler Gyula Julián-tanítónak. Hogy túlélte-e a Nagy Háború keleti poklát, hogy folytatta-e, s ha igen, hol folytatta tanítói pályáját – ma még sűrű homály fedi. Az 1910 és 1917 között megjelent tucatnyi elbeszélése alapján azonban tisztán látható, a szlavóniai pályatársak – Haller Jenő, Hild László, Kozma Imre, Lénárth Imre és Molnár Sándor – műveiben megjelenő, az egyéni és a közösségi élet gyarapodó-építkező derűje és megnyilatkozásai után Kontler Gyula a pusztulás, a kiüresedés tragikus történeteit mutatta meg, legyen szó színeitől megfosztott, vagy magától kiürülő szerelemről, megcsúfolt szeretetről, folytogató szegénységről, oktalanul eltékozolt vagyonról, reményteli tanítói pályakezdésről, vagy idős korban elveszített lelki egyensúlyról.
Irodalom
A csáktornyai magy. kir. állami tanítóképző-intézet értesítője 1906–1907. Szerkesztette Margitai József igazgató; Nagykanizsa – Fischel Fülöp fia könyvnyomdája, 1907. 61 p.
A csáktornyai magyar királyi állami tanítóképző-intézet értesítője 1909–1910. Szerkesztette a tanári kar közreműködésével Zrínyi Károly igazgató; Csáktornya – Fischel Fülöp (Strausz Sándor) könyvnyomdája, é. n. [1910] 52 p.
Kontler Gyula művei
Kontler Gyula Julián-tanító (Slatina): Bencikék Jóskája I–II.; Szlavóniai Magyar Újság, 1910. december 18. 1–2. p.; 1911. január 29. 1–2. p.
Kontler Gyula Julián-tanító: A gyermek és az iskola; Szlavóniai Magyar Újság, 1911. január 15. 1. p.
Kontler Gyula, J-t. [Julián-tanító]: Mit csinálnak a bedeniki magyarok – Tanuljunk a példából magyar testvérek; Szlavóniai Magyar Újság, 1911. február 19. 2. p.
Kontler Gyula: Kusztorás uramról; Szlavóniai Magyar Újság, 1911. április 23. 1–2. p.
Kontler Gyula: Szegények és gazdagok; Alsólendvai Híradó, 1911. július 16. 1. p.
Kontler Gyula: Horogh Anna; Szlavóniai Magyar Újság, 1912. június 16. 1–2. p.
Kontler Gyula: Patyi Zsuzsika; Szlavóniai Magyar Újság, 1912. szeptember 1. 1–2. p.
Kontler Gyula: Kenessey Péter; Szlavóniai Magyar Újság, 1913. január 19. 2–4. p.
Kontler Gyula: Népszerűség I–II.; Szlavóniai Magyar Újság, 1913. március 30. 2–5. p.; 1913. április 6. 2–4. p.
Kontler Gyula: Aranypapír; Szlavóniai Magyar Újság, 1913. szeptember 28. 2–4. p.
Kontler Gyula: Négy szegény; Szlavóniai Magyar Újság, 1914. január 18. 2–3. p.
Kontler Gyula: Az isten madara; Szlavóniai Magyar Újság, 1914. március 22. 2–4. p.
Kontler Gyula: Petrovics Petruska; Alsólendvai Híradó, 1916. szeptember 17. 1–2. p.
