2021. június 21., hétfő

Aki fanatikus hittel védte, őrizte, szellemi világunk kincseit

„A kritikus szabadsága a szellem legszentebb javai közé tartozik, de csak azokat illeti meg, akik a rájuk érvényes erkölcsi és ízlésbeli törvényeket elismerik, akik a szilárd magatartást és a hiteles méltóságot önmagukra nézve is kötelezőnek tekintik.” – hangsúlyozta Keresztury Dezső A kritikáról című írásban.

Magam is ezt igyekszem hangsúlyozni, amikor most, korán elhunyt, neves színháztörténészre, kritikusra, szerkesztőre, egyetemi tanárra, Gerold Lászlóra emlékezek őszinte tisztelettel, nagyrabecsüléssel. Ugyanis Gerold László emberi és művészi magatartásába, szakmai ítéleteinek érdembeli megfogalmazásában, mélyen beleágyazódott az az erkölcsi tudat, amely végigkísérte életútján, amely messzemenően meghatározta értékteremtő munkásságát.

Gerold László (aki a mögöttünk maradt esztendőben lett volna 80 éves, Újvidéken született 1940. szeptember 24-én) rendkívül sokoldalú és gazdag munkásságáról, nehéz lenne a teljesség igényével szólni. Ezért én most, arról a Gerold Lászlóról szeretnék megemlékezni, aki mélységes elkötelezettséggel ragaszkodott szülőföldjéhez, a Délvidékhez, különösen annak szellemi életéhez. Azonban ehhez egy rövid lélegzetű bevezetőre van szükségem:

Azt hiszem, hogy tudjuk: a magyarság szellemi életének nagyjai, hosszú évtizedeken át küzdöttek színházukért. Végül, 1837. augusztus 22-én, megnyílt a Pesti Magyar Színház. Jókai Mór, visszaemlékezéseiben, a következőket írta a rendhagyó, színházavató ünnepségről:„Sajátszerű nemzeti ünnepélynek volt tanúja Pest. Nevezhetnék azt inkább családi ünnepnek. Hisz oly keveseket érdekelt ez akkor és a kevesek úgy beillettek egy család tagjainak, kiket közös szeretet, közös bánat, közös áldozatok rokonokká tettek, s kik most összejöttek megünnepelni egy igen egyszerű kis házuk felépítésének örömét, melynél szebb és nagyobb háza van akárkinek, de ez a mienk és mi örülünk neki. Ez a ház: a pesti Nemzeti Színház!”

Meggyőződéssel állítom, hogy ez az itt említett kis mondatrész, hogy: „… de ez a miénk!”, csak még fényesebbre csiszolta Gerold László szellemi és erkölcsi magatartását. Jó néhány évtizeddel ezelőtt a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatával kapcsolatban jegyezte meg Gerold László:„... nyilvánvaló, hogy a szabadkai színház – és ezen belül a magyar együttes – mindannyiunké, szabadkaiaké, vajdaságiaké, jugoszláviaiaké volt.”

Aztán, ugye jöttek a ’90-es évek. Ráköszönt első hivatásos színházunk tragédiája. S meg kell mondani: Kevesen sorakoztak fel nagyszínházunk védelmébe. A színművészek közül egyetlen művész: Kovács Frigyes. Az akkori polgármester által létrehozott, a színház védelmét szolgáló bizottság tagjai: Dudás Károly és Siflis Zoltán. S persze, az elsők között ott volt Gerold László. S habár akkortájt már a Nagy Mágus, Ristić „úr”, nemcsak színházi, hanem politikai „nagyhatalom” volt a városban, Gerold László keményen, bátran szembeszállt vele. Negyvenéves színházunkat védte, mert az „a miénk volt”. Mi álmodtuk meg. A mi hitünk, áldozatkészségünk éltette, tette naggyá. S nem volt könnyű dolguk azoknak, akik nem hajoltak földig a Mágus előtt. Nem volt könnyű, mert a „csodaszínház” vezéralakjának a társaságában, szégyenünkre ott „sütkérezett”, nem egy honfitársunk, sajnos, szellemi életünk kiválóságai.

Aztán még egy példát hadd említsek. Emlékszünk, ugye hogy az Újvidéki Színházat a város alapította 1973-ban és hogy az első színházavató előadásra 1974. január 22-én került sor. Azonban kevesen tudják, hogy az Újvidéki Rádió kamaraszínpadának ünnepélyes felavatásáról, Gerold László számolt be. Akkori méltatásában, a látottak alapján, a Rádiószínház Karinthy Ferenc Négykezes című két egyfelvonásosát mutatta be, nem titkolt lelkesedéssel a következőket hangsúlyozta:„Tudni véltük, hogy Újvidéken, a Rádiónál is vannak jó képességű színészek. Mindez egy másik – lehetőleg állandó – színház fontossága mellett érvel. Különösen, ha még arról sem feledkeztünk meg, hogy az emberfeletti munkát vállaló és végző Szabadkai Népszínház együttesét föltétlenül illik, sőt kell is tehermentesíteni. Ezenkívül a két színház szükségszerűen változatosságot és minőségi emelkedést jelent. Ezúttal is bebizonyosodott, hogy van jövője egy másik színháznak is.”

Az említett írás, napilapunkban, a Magyar Szóban jelent meg 1968. november 27-én. Tehát öt évvel az Újvidéki Színház megalakulása előtt?! Gerold László azonban nem elégedett meg azzal, hogy felvetette még egy magyar színház megalakulásának a lehetőségét, hanem határozott érveket sorakoztatva fel, sürgette az új színház megalakítását. S valljuk be: Gerold Lászlónak nem kis érdeme van abban, hogy az Újvidéki Színház végre megszületett!

Öt éve már, hogy a vajdasági, a délvidéki magyarság szellemi életének egyik szerény, meghatározó nagy egyénisége, Gerold László, nincs közöttünk. Váratlanul lépett ki ebből a mostoha világból, váratlanul köszönt el tőlünk az a művészember, aki valami fanatikus hittel védte, őrizte itt a déli végeken egy büszke kis nemzettöredék szellemi világának megtartó értékeit, kincseit!

Csendesen, így magunkban, fejet hajtunk emléke előtt és őrizzük azt, őszinte, igaz tisztelettel.