2021. június 19., szombat

Prágai sörtánc, szögedi papucsban

Szabadka testvérvárosa, Szeged napján,

Bohumil Hrabal író úrra is emlékezve…

Egy valamirevaló könyv nem arra való, hogy az olvasó elaludjon mellette, hanem inkább arra, hogy kiugorjon tőle az ágyból, és úgy, ahogy van, alsógatyában rohanjon szétverni az író úr pofáját, olvasható a Táncórák kezdőknek és haladóknak című könyvében, tisztelt Hrabal uram. Ezt vallom én is, még ha igazi könyvet, tudja, olyan regényfélét nem írtam soha, csak novellákat, bár lett volna miről hosszabban is írnom, hiszen olyan városban élek én, ahol minden bokor alatt gyönyörűség terem. Még a rongyos vakolatú régi házak párkányán is ott billeg a szépség, macskahúgy szagú lépcsőházakban is érezni, itt valaha úri hölgyek csippentették össze hosszú ujjaikkal a fodros szoknyájukat, amikor vonultak, úgy bizony, nem mentek, hanem vonultak a város főterére, cipellőjük hangját, kipp-kopp, visszahangozta a lépcsőház. És kihallani, már akinek van erre füle, rég elhalt tűzoltók térzenéjét, de még huszárezred vonulását is, járdáról éljenző tömeg moraját, miszerint éljen a király, aki egyébként a maga királya is volt, csak úgy mondom.

Ki tudja, maguk csehek, de leginkább ön, Hrabal úr hogyan is ejtené ezt a szót, Szeged, de mi bizony szeretettel ejtjük. Nem is ejtjük, inkább csak dédelgetjük, babusgatjuk, gyomláljuk körülötte a gazt, hogy a végén csak színes tulipánok maradjanak, éppen olyanok, amilyenekkel tavasszal beültetik a főterünket, amit bizonyos Széchenyi grófról neveztek el, aki egyébként járt is itt. De persze nem tér volt ez akkor, hanem egy vár előtti, gondozatlan mező, és mondta is Széchenyi uram, hogy jobban járnának a szegediek, ha bevetnék krumplival, mert akkor legalább valami hasznot hajtana. Ám a szegediek be nem vetették, hanem csak taposták a poros teret, ami egyszer csak elveszítette minden porát, mert jött a Tisza, mit jött, rohant, habzott, hörgött és pusztított, de úgy ám, Hrabal uram, hogy maga olyat még nem látott.

Árvízi emlékmű (Fotó: Bátyi Zoltán)

És ez a Tisza, ami évszázadokon át, járhatott erre tatár, török, labanc, etette-táplálta Szegedet, azon a viharos hajnalon, amikor Krisztus után 1879-et írt a naptár, végigfolyt az egész városon. A házak meg csak dőltek, omlottak, mert málló vályogból épült legtöbb, nem úgy ám, mint tornyos Prága városában, ahol már isten tudja mióta kőpalotában éltek a gazdagok, de még azoknak is kőház jutott, akik talpuk bőrével tömték ki a likat csizmájuk foszlott talpán.

Mert Prága mégiscsak arany, tudja ezt mindenki. Szeged meg végtelen magyar pusztába nyúló, néhány, téglából falazott emeletes házzal, templommal díszített, várral erősített hatalmas falu volt csupán. Mégis eljött ide maga Kossuth Lajos uram, hogy szóljon a városhoz, méghozzá így: Szegednek népe, nemzetem büszkesége, szegény elárvult hazám oszlopa, vagyis becsülve az itt élőket, amikor harcba, forradalom őrzésére toborozta 1848-ban a seregét, mert tudta, a város ereje nem házaiban, hanem lakóinak lelkében, izmának erejében, elszántságának keménységében lakozik.

IV. Béla szobra (Fotó: Bátyi Zoltán)

És bizony, Hrabal uram a szegedi nép vonult is a zászlaja alá, csak éppen azt nem tudta, miben vonuljon, mert katona gúnyája honnan lett volna molnárnak, suszternek, halásznak. Esze, na, az volt viszont, és szegedi raktárakban lelt, szegedi kékfestők műhelyében színezett vitorlavászonból varrt gatyában harcoltak, tisztességgel, nagy reményekkel, amíg csak el nem bukott a szabadságharc, és várbörtönbe nem vetették őket, már akit megfogtak, és nem árkoltak el korábban, testében osztrák golyóbissal.

Dóm (Fotó: Bátyi Zoltán)

Merthogy Szegednek volt ilyen épülete is, híres várbörtön, országosan rettegett építmény, ahol még a Rózsa Sándor nevű betyár is raboskodott, akit maga, Hrabal uram aligha ismert. De szerintem más se nagyon ismer most sem, mert hősként tisztelik, pedig valljuk be, egymás között, az a Rózsa, aki keresztségben a Sándor nevet kapta, nem volt egyéb közönséges rablógyilkosnál, akiről míves tollú írók zengtek hamis legendákat. Persze kit érdekel ma már, mennyi gonoszság rejtőzött Sándorban. Hiszen a legenda mifelénk, ezt azért maga is tudja Hrabal uram, hiszen Európa közepén élt, szóval a legenda ezerszer többet ér minden igazságnál, mert e nélkül azt hinnénk, semmink sincs kelet-közép-európai szegénységünkön kívül. És mi, bár panaszkodunk, de tudjuk, furcsa-cifra nyomorúság ez. Olyan zsák, amibe belefér habzó nevetés, szerelmes csók, napfürdő a Tisza partján, és ma már belefér okos telefon, LCD tévé, dzsípiesz, vásárlókkal, árukkal tömött szupermarket. Meg aztán büszkeségünk is van akkora, hogy méltósággal tűrjük, hogy nem Európa szerencsésebb felébe születtünk, mint ahogy azért maga sem, mert van mire büszkének lenni, hiszen a Tisza, amiről éppen azt írtam magának, hogy elpusztította ezt a várost, egyszer csak visszatért ám a medrébe. Bár addig égen úszó felhőkbe kapaszkodott a jajongás, egyszerre lőn világosság, miként a Bibliában is benne foglaltatik. Az emberek összegyűltek, romot takarítottak, új várost álmodtak maguknak. Beleköptek a tenyerükbe, megfogták a lapát nyelét, de még a talicska szarvát is, és hordták a földet, de olyan serényen, hogy az égből leselkedő angyalok már az Úristenhez is elszaladtak panaszra, azt szuszogván, hogy Szeged népe talán az egész földgolyóbist lebontja, de legalábbis arrébb teszi vagy kiforgatja a sarkából, ám ilyen persze nem történt, csupán magasodott a romváros helye.

Mondhatnám magának azt, mintha talapzatot épített volna Szeged népe új palotáinak, utcáinak, tereinek, amik most pasztellszínekben pompáznak. Szemünk is káprázik bele, amikor sétálunk a Kárász utcán, és azon gondolkodunk, vajon kinek köszönhetjük, hogy ezt a várost a víz pusztítása óta nem rombolta senki. Pedig voltak ám itt forradalmak, ellenforradalmak, trappoltak át a városon francia szpáhik lovai. Patkójuk csak úgy szórta a szikrát, legalább annyira, mint a szegedi ember tekintete, amikor rádöbbent, a nagy háborúból vesztesen, rongyosan került ki az ország, aminek akkor második legnagyobb városa volt ám Szeged, jóval nagyobb, mint a maga Nymburkja, nem is beszélve Kerskóról, ahol kegyelmed a macskáit simogatta, de amiről annyit se tudott a szegedi ember, hogy létezik.

Dugonics tér (Fotó: Bátyi Zoltán)

De tudott a szomszédos Szabadkáról, Temesvárról, Aradról, ami egyszer csak határok túloldalán találta magát. Volt itt zavarodottság, nem is kicsi, mert ezt a Kárpát-medencét megteremtette ugyan a Jóisten, de nem igazodott ki rajta, ezért aztán magára hagyta, kezdjünk vele, amit csak tudunk. Ha akarunk, meneküljünk vissza monarchiás romantikába, mint ahogy maga is tette oly gyakorta, de mindenki csak nem menekülhet, mert kiürülne több ország. Az meg hogyan nézne ki, ha K. und K-s tiszti csizmák csattognának még most is a szegedi kövön, meg kalapos dámák fitymálnák a szögedi papucsban, bő szoknyában, fejkendősen Széchenyi uram terén áruló kofák portékáját, miközben gyerekeink a világhálón himbálóznak.

No, ezt nem, ezért aztán előre indultunk, döcögősen, de mégiscsak előre, és egyetemünk lett, meg Dómunk, tornya felhők hasát karcolja. Meg lett nekünk szabadtéri játékunk, saját szentünk, bizony, Szent-Györgyi Albert professzor úr, aki feltalálta a C-vitamint, és lett klinikás Tisza partunk. És születtek itt gyerekek, akik már egy nevet sem tudnának megmondani azok közül, akik egy egész körtöltést talicskáztak össze a város védelmére, nehogy még egyszer legyilkolhassa a Tisza. Akkor is csak szájukat tátanák, ha azt kérdeznék tőlük (tőlünk): ugyan hány vitéz szegedi esett el az első világháborúban, és hányat gyilkoltak le a másodikban. Mert el ne feledjem, Szeged, ha meg is kímélték ezek a harcok, bomba alig hullott rája, polgárai vérét azért adta, másokat meg haláltáborba induló vonatokba raktak, bár maga sem tudta, miért adta, miért rakta, ha ráparancsolt a haza, vagy az, aki hazának hitte magát. A Hősök kapuja alatt se gondol itt már senki régi hősökre, talán mert közben mi lettünk hősökké, tudja, olyan tenyeres-talpas, panaszkodós, gyakran megalázott, meggyötört, de soha le nem győzött hősökké. Túléltünk az 56-os forradalom óta több mint hatvan évet, ami békés volt, mi mást is írhatnának róla azok a történelemkönyvek, amikből azért kimaradt, hányan szomorkodtak, amikor Szeged paneltelepektől nőtt nagyobbra, mint bármikor hitte, gyárak tucatjai épültek benne, de taknyosra sírta magát a munkás, amikor aztán megszűntek, ezrek tanultak jó szakmát, hogy később riadt pillantású félelemmel olyan szavakat tanuljanak, mint munkanélküliség, álláskeresési támogatás.

Sissi és a Nemzeti Színház (Fotó: Bátyi Zoltán)

De hát ezt maga is megérte, Hrabal uram, aranyló Prágájában, viszont nem látott benzincsempész tanárokat, mérnököket, diákokat, akik Röszke falu határában így keresték a kenyérre valót, miközben a szomszédunkban meghalt egy Jugoszláviának nevezett ország. Az utak mentén lakkcsizmás, neccharisnyás, miniszoknyás lányvirágok nyíltak, a belvárosban valuta pörgött, a Cserepes sori piacon meg lengyel, ukrán, román, szerb próbálta eladni portékáját abban a szép új világban, amitől olyan sokat vártunk, de kezdetben semmit sem kínált, mintha azt próbálgatná, no, te szegedi ember, mennyit bírsz még ki? És a szegedi ember azt válaszolta, sokat, még akkor is azt mondta, amikor bizonyos, Vajdaságból átsettenkedő Magda Marinko gyilkolt itt, cukrászcsaládot sirattunk, mert tudtuk, hogy a könnyeket felszárítja a szikrázó Nap, ha máshol nem is, de nálunk, a napfény városában biztosan. És lám, Szeged szebb lett, mint volt, igaz ezt meg is ígérte nekünk Ferenc József apostoli királyunk.

De hát erről már írtam, ezért inkább arról beszélek, hogy mostanság már gyorsan és szinte hangtalanul szalad át díszkövezett belvárosunkon a hosszú, sárga lengyel villamos, büszkén néz le talapzatáról Kossuth apánk, amikor a minden szegletében megújított Klauzál teret szemléli. Szerelmet ígérő a lányok mosolya a Kárász utcán, a Stefánián. És persze beszélek Mars téri piacról, ami fölött keringőzik a lángos fokhagymás illata, egyetemről, ahol már német beszélget spanyollal, arab a göröggel, szájban omló Pick szalámi ízéről, nemes-penészes illatáról, Tiszán ringó úszóházakról, amik nem házak, és persze nem is úsznak, de mi így szeretjük becézni őket. És elmondom azt is magának, miért titkolnám, milyen mély és könnyes a ránc a nagymamán, aki azért sír, mert munkát kereső unokájával Anglia felé indul a Szeged nevű vasúti pályaudvarról a vonat.

Városháza
Városháza (Fotó: Bátyi Zoltán)

És hogy miért írtam ezt le, Hrabal uram, méghozzá egy szuszra, mellemben dörömbölő szívvel?

Mert kegyelmed járt már nálunk, mielőtt 1997. február 3-án, a szürke, felhős ég alatt álló prágai Na Bulovce kórház ötödik emeletéről galambetetés közben kizuhant, hogy meghaljon, de úgy, hogy még jajszavát sem hallották, legalábbis erről nem szól egyetlen krónika sem. És amikor itt volt 1985-ben a Móra Kollégium meghívására, a vonattól egyenesen a Kincskereső folyóirat szerkesztőségébe ment, ahol a szegedi írók kis csoportja és sok-sok Egger Bier várta, azért osztrák sör, mert az egykori közös hazánkra, az Osztrák-Magyar Monarchiára emlékeztetett. És a szerkesztőségben, miként azt meg is írta a Délmagyarország című újság, két óra alatt a sör jobban folyt, mint magából a szó, majd amikor indulni kellett volna a kollégiumba, valaki félénken feltette a kérdést: „Kedves Hrabal úr, nem óhajtja megnézni Szegedet? Később már aligha lesz rá idő...”, mire maga csak legyintett: „Minek? Itt barátok vannak, sör van, minek nézzem én a várost?”, de ettől nem sértődött meg senki, mert este szinte minden kérdésre kerek novellával válaszolt. Arról beszélt, hogy a Monarchia szellemi közösségként nem szűnt meg létezni. Hogy Prága, Bécs, Budapest arculata, sőt: Zágrábé, Szegedé rengeteg azonosságot mutat. Csak Szabadkát nem említette, pedig hát az nekünk a legközelebbi, legkedvesebb testvérvárosunk (pedig sok van ám!) már 1966 óta, de hát mindenre maga sem gondolhatott. Majd vastaps hangjával a fülében halászcsárdába ment, de ekkor már vaksötét volt, és úgy utazott el Szegedről, hogy sörösüvegeken, malacpecsenyén, csillogó diáklányszemeken kívül semmit sem látott belőle – írta városunk szeretett költője, Baka István. Néhány hét múlva azonban interjút adott a Magyar Ifjúság című újságnak, és ebben elmondta, hogy még sehol sem érezte annyira otthon magát, mint Szegeden, s ha nem prágai lenne, legszívesebben ebben a városban élné le hátralevő éveit.

Kossuth szobra (Fotó: Bátyi Zoltán)

De persze maga nem tudott elszakadni Prágától, az Aranytigrishez (U Zlateho tygra) címzett sörözőtől, mi viszont itt élünk azóta is, és várjuk, hogy egyszer csak ráun mennybéli pufók angyalok unalmas történeteire, és eljön közénk. Beül egy vendéglőnkbe, sört kér, cseh sört persze, hallgatja a mi nagyon is magyar meséinket, mert a mi történetünk is szép, érdekes, izgalmas, csiklandozza a fantáziát. Látja, még én is megpróbáltam leírni valamit ebből, csak úgy ízelítőül, a mennyben főzött knédlis-káposztás vacsora mellé. És fizetem a sörét, naná, hogy fizetem, ha történetem nem volt kedvére való.

***

Május 21-e Szeged város napja, annak emlékére, hogy 1715-ben visszaadták szabad királyi városi rangját, majd 1719. május 21-én megkapta szabadalomlevelét és a jelenleg is használt címerét III. Károly királytól.