2021. június 19., szombat

Barát(h)om életműve

Kedves levelet küldött nekem egykori padtársam. A plakátok, a térgrafikák és a könyvek művészi megálmodója ő. Régen találkoztunk egymással. 1955 tavaszán ismertem meg, akkor költöztünk át Zentáról Magyarkanizsára, és az Arany János Nyolcosztályos iskola (Zárda) második osztályában, Teleki Mária tanítónő ültetett egy padba vele. Így kezdődött. Aztán voltak más padtársaim is, de negyedikben, amikor már Zmaj Jovan Jovanović Általános Iskola (Zárda) volt intézményünk neve, Pató Ferenc tanító úr negyedik osztályát hagytam el, mert visszatértünk 1957 tavaszán Zentára, akkor is Feri mellől keltem föl, s otthagytam neki örökül azt a padot, amelyet fenekünkkel fényesítgettünk oly sok napon át. Ismeretségünk, barátságunk megmaradt, el is mélyült, amikor Újvidékre kerültem a Magyar Tanszékre, naponta találkoztunk, hol a Forum palotában, de leginkább a Katolikus Portán, az Új Symposion szerkesztőségi szobában. Barátságunk azóta is tart, megerősödött, ám, ha találkozunk, nekem azonnal megéled az első napom, amelyet eltöltöttem a Zárdában. Baráth Ferenc alakja meg-megjelent több tárcámban, novellámban is, verset is szereztem alakjáról. De van egy novellám, a Barát(h)om, amely több részben született meg, készült vagy nyolc esztendőn át. Meg is jelent több orgánumban, ahogy készült, részleteiben; és 2015-ben egészében is.

Most, elküldött levelének melléklete, egy különös plakát, előrántotta lelkemből a novellámat.

„A 2015-ös nyári zentai művésztelepen, ahová Maurits Ferencet és engem is meghívtak a szervezők, egy este, sörözgetés közben, a zentai városháza tornya alatt szót ejtettünk Baráth Feri könyvéről. Móri meg is jegyezte:

– Milyen jó, hogy verseink ott vannak e könyvben!

– Mi vagyunk a fülszöveg – mosolyogtattam meg a vidám társaságot. – Móri az első borító fülén, én a hátsón.

A vidám, árpalét kortyolgató képzőművészek mind dicsérték a plakátművész kivételességét, ám én másfelé tereltem a szakmaivá alakuló társalgás menetét.

– Baráth Feri segített nekem igazán középiskolás diákjaimmal megértetni Örkény István drámáit, pontosabban a Tótékat, mert az egy kötelező olvasmány.

– Én soha nem szerettem a kötelező olvasmányokat! – szúrt belém egy fiatal festőleány, de a szeme hamiskásan kuncogott.

– A kötelező olvasmányt nem szereti a diák, mert mindentől ódzkodik, amit a hátára kötöznek. Púpnak érzi. Ám, ha átváltoztatjuk e púpot, megszűnik a teher.

– Segített ebben egy plakát?

– Komoly átlényegítő szerepe volt Baráth Feri Tóték plakátjának, amelyet az Újvidéki Színház bemutatójára készített. Hiába magyarázgattam én a kérdező irodalom szerepét, amely a második világháború után kapott lábra, nem értették, mi az? Az meg, hogy Örkény nyelvének alapja a kérdő mondat, egyenesen nevetésre ingerelte őket. Próbálgattam én az abszurdot, a groteszket kibontani előttük, fából vaskarika! Még maga az író segített azzal, hogy ráparancsolt az utókorra, állj terpeszbe, hajolj le, és a lábad között nézzed hátul a fölfordult világot! Ezt megcselekedték kedves diákjaim, fölugráltak helyükről, a plafonra dülleszkedtek nagy röhögve. A vége az lett, legalábbis így vonták le a tanulságot, az osztályterem ilyen szemléletből nagyon csúf, de maga, tanár úr, egészen kivételes!

Erre eszembe jutott a plakát. Egy nagymacska mászik be az ablakon. Elő a laptoppal, bejött egyből a kép.

– Azannya! – kiáltották szinte kórusban a nebulók.– Tigris? Párduc?

– Nem mindegy? – kérdeztem. – Valami macska. Látjátok, mászik be a firhangos, muskátlis, zsalugáteres ablakon.

– Mint egy házicica!

– Nincs is muskátli! – rikkantott valaki.

– De volt – mondtam. – Egy falusi ablakban mindig van muskátli.

– Itt leverte a macskacica! – röhögtette volna a társait az előcsahos.

Azonban csönd lett. Rám néztek.

És újra ott vagyunk a magyarkanizsai Zárdában, a negyedik bében, Pató Ferenc tanító úr osztályában, lármázunk szertelen, valakik hajba is kapnak, de pillanat alatt mindennek vége szakad, beszalad az ajtóból padtársam, Baráth Feri, az ügyeletes vigyázó:

– Jön! – huppan le mellém lihegve.

Belép Pató Feri bácsi. Mi meg fölállunk, üdvözöljük, s aztán, míg beírja az osztálykönyvet, ülünk csöndben, ártatlan báránykák, előttünk az élet. Ki tudja, mi lesz velünk?”

Mi lett velünk? Feri padtársam, barátom életútjáról egy általa készített plakát közöl teljességet.

– Ezt meg ki készítette? – kérdezte az egyik halk szavú.

– Az én kisdiákkori padtársam.

Gyerekesre visszaváltozott arcok csodálkoztak rám. S meg is történt a csoda!

– Ez az Örkény miről írhatott színdarabjában – tépelődött a vezérürü, – hogy ilyen király plakáttal csábít színházba a képzőművész?

A kíváncsiság az egyik legnagyobb diákmotiváló erő, pórázra is fűzte ellenzékemet.

– Mi lett a vége? – nyílt kerekre torony alatt a söröző képmetszők és festők szeme.

– Megnéztük a filmet. Két nappal később, mert éppen játszották a Tótékat, valamennyien elmentünk a színházba, mert el akartak menni a kölykök, pedig előbb kaláccsal sem lehetett volna őket elcsalogatni ilyen helyre! És rettentően élveztük az előadást! Vagy tízen elolvasták a kisregényt is. Végül rengeteget beszélgettünk Örkényről, az ő színházáról. Fölvételről megnéztük a Macskajátékot is. Forgószél vita kerekedett a dráma témájáról is, meg az idős emberekről is. Bele se mertem szólni. Hagytam őket, mondják a magukét. Nem voltak durvák, pompásan érveltek, jó volt hallanom. Én akkor nagyon boldog tanár voltam.

– Bizony varázslat az a plakát! – bólogatott az asztaltársaság.

Napjainkban újra fölemlegettük mi ketten az Új Symposion régi, nagy formátumú számait. Kávé mellett ültünk, délelőtt, csönd a teremben, vendég két ősz, öreglegény.

– Kölcsön tudnád adni neköm a régi számokat – kezdte Baráth Feri. – Ki kéne fotózzam a rajzaimat, illusztrációimat, amelyek a hatvanas években jelentek mög a Sympóban.

– Természetesen. Néhány nap múlva elhozom.

El is vittem. Barát(h)om megilletődve vette kézbe a vaskos kötetet, belelapozott. Találkozott ifjúkori önmagával.

– Tudod, tavaszra székfoglaló beszédre készülök. A Magyar Művészeti Akadémia röndös tagjává választanak. Gyorsan készen löszök.

– Ráérsz – mondtam. – Nálam leginkább a könyvespolc tetején porosodott ez a hatalmas kötet. De nálad nem fog. Neked adom.

Találkozott a tekintetünk.

Csöpp mosoly cikázik a falon, röppen a betérő napsugár.

És újra ott vagyunk a magyarkanizsai Zárdában, a negyedik bében, Pató Ferenc tanító úr osztályában, lármázunk szertelen, valakik hajba is kapnak, de pillanat alatt mindennek vége szakad, beszalad az ajtóból padtársam, Baráth Feri, az ügyeletes vigyázó:

– Jön! – huppan le mellém lihegve.

Belép Pató Feri bácsi. Mi meg fölállunk, üdvözöljük, s aztán, míg beírja az osztálykönyvet, ülünk csöndben, ártatlan báránykák, előttünk az élet. Ki tudja, mi lesz velünk?”

Mi lett velünk? Feri padtársam, barátom életútjáról egy általa készített plakát közöl teljességet. A Magyar Művészeti Akadémia rendes tagjaként életmű kiállítása nyílt az Akadémia Vigadó Galériájában, Budapesten.

Erre eszembe jutott a plakát. Egy nagymacska mászik be az ablakon. Elő a laptoppal, bejött egyből a kép.

– Azannya! – kiáltották szinte kórusban a nebulók.– Tigris? Párduc?

– Nem mindegy? – kérdeztem. – Valami macska. Látjátok, mászik be a firhangos, muskátlis, zsalugáteres ablakon.

– Mint egy házicica!

– Nincs is muskátli! – rikkantott valaki.

– De volt – mondtam. – Egy falusi ablakban mindig van muskátli.