Nagy örömmel olvastam Mák Ferenc kritikáját, amelyet a Magyarkanizsa művelődéstörténete (1867–1918) című könyvemről írt. Megtiszteltetés számomra, hogy egy széles körben elismert, nagyformátumú irodalomtörténész vette a fáradságot, és értékelte az általam publikált művet. A történelemtudomány berkeiben viszonylag ritkán fordul elő, hogy egy szakmunkáról kritikai írást közölnek, inkább a tárgyilagos hangvételű könyvismertető a gyakoribb megjelenési forma. Ennek okán a történészek elvétve reflektálnak kritikai megjegyzésekre, bírálatokra: csupán abban az esetben fordul elő, ha a tudományos munka írójában szakmai aggályok merülnek fel, valamint, amennyiben meglátása szerint az elemző egyértelműen félretájékoztatja az olvasóközönséget, ezáltal pedig túllép a korrekt véleménynyilvánítás keretein.
Egyfelől, a történelemtudomány (is) megköveteli, hogy egy adott műről véleményt közlő figyelembe vegye és kiemelje a bírált kötetben megjelent primer és szekunder forrásokat. Mák Ferenc írásában elfelejtette (?) megemlíteni, hogy a 218 oldalas, 848 hivatkozást felölelő tanulmány négy levéltár (Kalocsai Főegyházmegyei Levéltár; Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád–Csanád Megyei Levéltára; Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára; Történelmi Levéltár, Zenta), továbbá az Országos Széchényi Könyvtár korszakra vonatkozó dokumentumait tartalmazza. A kritikus figyelmét elkerülte, hogy a kutató – az említett források mellett – a dualizmus korában megjelent két magyarkanizsai sajtóorgánum (Kanizsai Ujság, Kanizsai Ellenőr) közgyűjteményekben fellelhető összes számát feldolgozta, illetve, hogy a publikációjában 157 magyar és szerb nyelvű szakirodalom anyagát, valamint a dualizmus kori törvényeket, statisztikai közleményeket, alapszabályzatokat, gazdacímtárakat is felhasználta. Ehelyett Mák úr a könyvből kiragadott félmondatok, szó szerinti idézetek céltalan, logikátlan halmozását (a kritika 62%-a) választotta, amely a terjedelmi korlátok indokolatlan átlépésével már önmagában megkérdőjelezi a cikk szakmaiságát, korrektségét.
Nagynevű bírálóm két szakirodalmi művet javasol: Appel Ede adorjáni plébános helytörténeti könyvét, továbbá a Kanizsa monográfiája I. kötetét,* azonban ezekre jómagam is több alkalommal hivatkozom munkámban. Emellett az elmúlt harminc év rendkívül termékeny időszaknak bizonyult a város történetének új- és modernkori feltárása szempontjából. Számos történész és helytörténeti kutató (Döbör András, Forró Lajos, Kávai Szabolcs, Klamár Balázs, Klamár Zoltán, Marjanucz László, Molnár Tibor, Pejin Attila, Pető Bálint, Szöllősy Vágó László, Valkay Zoltán, Zakar Péter stb.)** publikációja jelent meg a témával kapcsolatban, amelyekre ugyancsak rendszeresen utaltam az általam írt könyvben. Megérdemelték volna, hogy a bírálatban ők is helyet kapjanak.
Mák úr nem tartotta említésre méltónak a kiadvány – bevezetést követő – első öt fejezetét sem, amely Magyarkanizsa történetét, gazdaságát, társadalmát hivatott bemutatni az adott időszakban. Véleményem szerint az önkormányzat működése, a mezőgazdaság és a helyi ipar helyzete, a népességi és felekezeti viszonyok alakulása, továbbá az egyházak szerepe döntően befolyásolta a város dualizmus kori kulturális életét. Az általános rész, a művelődés színtereit ismertető fejezetekkel együtt (sorrendben: oktatás, társadalmi szervezetek, helyi sajtó, fürdőkultúra) mikrokutatásokra épülő szintézisként értelmezhető. A kutatómunkám egészében igyekeztem a lokális politikai, gazdasági és kulturális folyamatokat összehasonlítani a regionális és országos tendenciákkal, amelynek következtében újszerű képet kaphatunk a helység XIX–XX. századi történetére vonatkozóan.
Az oktatásügyet tárgyaló résznél a kritikus megjegyzi: „sehol egy történet, sehol egy kiváló pedagógus vagy tudós tanár pályájának, munkálkodásának leírása – amihez persze az iskolák rendszeresen megjelenő évkönyveinek az ismerete is szükséges lett volna.” Nos, ehhez csak annyit, hogy a kötet 11 prominens magyarkanizsai személy (dr. Roxer Gyula, Csuka Sándor, Popovich György stb.) életrajzát tartalmazza. Elfogadva Mák Ferenc érvelését – Márton Mátyás biográfiáján, Szerelemhegyi Antal, Wágner Ferenc és Mányi János tevékenységének említésén felül –, talán helyet kaphatott volna még néhány tanító (Bakota Péter, Dömök Károly, Hoffman József, Katona Sándor, Kovacsevity Pál, Nagy Mária Indefonza stb.) életpályája is a könyvben. Azonban bizonyára elkerülte Mák úr figyelmét, hogy a vizsgált periódust tekintve az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményében őrzött év végi iskolai értesítők, a Kalocsai Főegyházmegyei Levéltár iratanyagai, valamint a községi közgyűlés jegyzőkönyvei kiváló támpontot nyújtanak az elemi iskolai tanítók és a tanköteles gyermekek létszámának növekedéséhez, sőt a tantermek számának módosulásához is, tehát a helyi oktatás színvonalához. A kritika mélyen elhallgatja, hogy ebben a szakaszban részletesen kifejtem a dualizmus kori magyar oktatásügy egyik legizgalmasabb témáját, a tanintézmények községesítési folyamatát. Magyarkanizsa a legeklatánsabb példája ennek, ugyanis ádáz politikai küzdelem folyt a fenntartói jog gyakorlásáért a község és az egyház között. A személyeskedéstől sem mentes viták során Perndl Adorján plébános a kalocsai-bácsi érseknek írt levelében ifj. Tóth Józsefet (aki Tóthfalura hagyta a vagyonát, amelyet a templom építésére fordítottak) és dr. Király Sándort (későbbi polgármestert, az egyház és a község között létrejött kompromisszum fő védnökét) „tökéletesen vallástalannak” minősítette – csak hogy egy „történetre” is utaljak a sok közül, amelyeket a kritikus olyannyira hiányol. Végül kompromisszumos megoldás született: az egyház maradt a fenntartó, de városunk egy új, jól felszerelt, modern leánynevelő intézettel gazdagodott. Meglátásom szerint, mindezek nóvumként értékelhető kutatási eredményeket foglalnak össze.
A rendkívül aktív, gazdag múltra visszatekintő magyarkanizsai társadalmi egyesületek működését taglaló fejezetben ötven egylet – statisztikai mutatókkal ellátott – elemzését végeztem el. Alaptevékenységük, funkciójuk, valamint társadalmi rétegeződésük szerint csoportosítottam a civil szervezeteket, a regionális és az országos adatokkal összevetve. Tíz egyesület alapszabályzatát, célkitűzéseit, karitatív rendezvényeinek legfontosabb momentumait külön részleteztem. Közülük néhány egylet alapszabályzatát (pl. Ókanizsai Műkedvelő Társaság, Ókanizsai Tekéző Társaság, Szerb Egyházi Dalárda stb.) jómagam publikáltam elsőként. Erről a fejezetről a kritikai ítélet viszonylag kurtára sikeredett: „Hasonlóan hiányos a kötet A közművelődés mozgatórúgói – A társadalmi egyesületek című fejezete is.” Kíváncsi lennék, Mák úr tanulmányozta-e egyáltalán a magyarkanizsai, illetve délvidéki társadalmi egyesületek történetét. Tartalmatlan, félmondatos, üres bírálata másra enged következtetni. Arra is szerényen megkérném, hogy amennyiben idéz más művéből, a helyesírásra legyen nagyobb tekintettel: kötetemben a „mozgatórúgó” kifejezés rövid u-val (tehát helyesen) szerepel.
A magyarkanizsai sajtóélet viszonylag későn (1908-tól) bontakozott ki. Ebben az időszakban már a dualizmus válságjelei – társadalmi, nemzetiségi, bel- és külpolitikai problémái – mutatkoztak. A Kanizsai Ujság (1908–1915) és a Kanizsai Ellenőr (1911–1918) című hetilapok példányait a magyarországi (Országos Széchényi Könyvtár) és a szerbiai (József Attila Könyvtár, Magyarkanizsa; Történelmi Levéltár, Zenta) közgyűjteményekben őrzik, a Kanizsai Ellenőr egyes lapszámait azonban sajnos csak töredékes formában sikerült az utókor számára megmenteni. A helyi lapok elemzésekor „a hagyományos leíró, kizárólag a sajtótermék tartalomra koncentráló vizsgálata” mellett igyekeztem a vállalkozó kiadók szemszögéből is tanulmányozni a témát, amelyet A lapkiadók, szerkesztők nyomdászok konkurenciaharca a rendezett tanácsú városban című alfejezet (156–161. o.) tárgyal. Könyvem bírálójának nem sikerült fellelnie ezt a részt a munkámban? Az a mondat valóban kissé félreérthető, hogy a Hírek rovatban a vezércikkek, tárcák, irodalmi művek (29%), illetve rövidhírek kaptak helyet – értsd: a második és harmadik oldalon.
Végül, Mák úr becses megjegyzésével ellentétben, nem a Kanizsai Ellenőr elemzéséből (152–156. o.) következtettem arra, hogy a fővárosi lapokkal összevetve „a vidéki sajtó viszonylag gyenge színvonalát három tényező befolyásolta: kevés volt a nívós újságíró, a mikrokörnyezet eseményei szűkösnek bizonyultak, továbbá túlsúlyos maradt az egzisztenciális kérdésként felmerülő politika”. Ez ugyanis Buzinkay Géza sajtótörténész elmélete,*** amely nem mellesleg a dualizmus kori magyarkanizsai sajtó esetében is megállja a helyét. Egyrészt – a viszonylag rövid ideig tevékenykedő – Ádám Imrén kívül mindkét lapnál lelkes amatőrök, művelt helyi lakosok cikkei jelentek meg, másrészt Bruck Pinkász Pál vállalkozó (a Kanizsai Ujság kiadója) képviselő-testületi tagként azon mesterkedett, hogy Lédererrel (Kanizsai Ellenőr) szemben miként szerezzen a város részéről megrendeléseket.
A fürdőkultúra elterjedése a dualizmus kori Magyarkanizsán című fejezet a helyi gyógyfürdő megalakulását, működését taglalja. A „legszínesebb” kritikai jelzővel illetett résznél szerencsésebb lett volna, ha Mák úr bírálatában – a felesleges idézetek helyett – inkább dr. Dömötör Miksa városi főorvos életrajzát emeli ki, ugyanis újabb érdekes, de egyben tragikus „történetre” bukkant volna.
Mindent egybevetve, Mák Ferenc bírálata egy-két építő jellegű, valóban megfontolásra érdemes kritikai észrevételt – amelyeket hálásan köszönök – leszámítva igencsak felületes. A laikus nagyközönség számára ezért nem képes megfelelő támpontot nyújtani arra nézve, hogy érdemes-e a könyvet egyáltalán fellapozni vagy sem, a történelemtudományban némi jártassággal bíró olvasókat pedig egyértelműen félrevezeti a kötet valódi tartalmával, szakmai alaposságával kapcsolatban. Sajnálom.
* Appel Ede: Ókanizsa nagyközség történelmi, helyrajzi, gazdasági, népismei és statisztikai ismertetése. Szabadka, 1886.; Kanizsa monográfiája. I Történeti rész. Az ősidőktől 1848-ig. 1. kötet. Fő- és felelős szerkesztő: Dr. Papp György, Kanizsa, 1995.
** A teljesség igénye nélkül: Döbör András – Pető Bálint: Magyarkanizsai sajtó kezdetei (1909–1918). In: Magyarkanizsa monográfiája (1848–1945). Főszerkesztő: Fejős Sándor. Magyarkanizsa, 2018.; Forró Lajos: Jelöletlen tömegsírok. Szeged, 2007.; Kávai Szabolcs: Emberségünk vára. Tóthfalu, 2001.; Klamár Balázs: „Királynénk emlékére.” Az Ókanizsai Vöröskereszt Egylet története 1899-től 1914-ig. In: Bácsország, 2010/4. 55. sz.; Klamár Zoltán: Kanizsai mindennapok. Újvidék, 2016.; Marjanucz László: Magyarkanizsa 1867 és 1895 között. In: Magyarkanizsa monográfiája (1848–1945). Főszerkesztő: Fejős Sándor. Magyarkanizsa, 2018.; Molnár Tibor: A bácskai Tisza mente Nagy Háborús (1914–1918) hősi halottai. Zenta, 2015.; Pejin Attila: Tisza menti zsidó temetők – Magyarkanizsa. In: Híd, 2015. 1. sz.; Valkay Zoltán: Magyarkanizsa építészetének rövid története (1694–1944). In: Nagykanizsai Honismereti Füzetek. 37. Nagykanizsa, 2011.; Zakar Péter: Magyarkanizsa története (1848–1867). In: Magyarkanizsa monográfiája (1848–1945). Főszerkesztő: Fejős Sándor. Magyarkanizsa, 2018.
*** Buzinkay Géza: A magyar sajtó és újságírás története a kezdetektől a rendszerváltásig. Budapest, 2016. 241-242.
