2024. április 20., szombat

„Miért ijedtetek meg, és miért támad kétely a szívetekben?”

„Abban az időben: Az (Emmauszból visszatért) tanítványok beszámoltak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel Jézust a kenyértöréskor. Míg ezekről beszélgettek, egyszer csak megjelent köztük (Jézus), és köszöntötte őket: »Békesség nektek!« Ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak. De ő így szólt hozzájuk: »Miért ijedtetek meg, és miért támad kétely a szívetekben? Nézzétek meg kezemet és lábamat! Én vagyok. Tapintsatok meg és lássátok! A szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.« Ezután megmutatta nekik a kezét és a lábát. De örömükben még mindig nem mertek hinni, és csodálkoztak. Ezért így szólt hozzájuk: »Van itt valami ennivalótok?« Adtak neki egy darab sült halat. Fogta és a szemük láttára evett belőle.
Aztán így szólt hozzájuk: »Ezeket mondtam nektek, amikor még veletek voltam. Be kell teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak.« Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat. Majd így folytatta: »Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból. Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek. Én meg kiárasztom rátok Atyám ígéretét.«” (Lk 24, 35–48)

Krisztusban Kedves Testvéreim!
A mai evangéliumban arról olvashatunk, hogy Jézus megjelenik az apostolok közösségének. Korábban az üres sírnál néhány asszonynak is megjelent, majd pedig az emmauszi tanítványokkal találkozott. Most pedig egy nagyobb csoportnak jelenik meg, akikkel más tanítványok is együtt lehettek ebben az időben. Ez arra mutat rá, hogy Jézus megjelenése nem pusztán egy egyéni képzelődés, látomás, hanem valóságos hús-vér találkozás. Azért jelent meg egyszerre több tanítványnak, hogy kételyeiket eloszlassa, hogy ne csak egyik a másiktól halljon valamit, hanem ott legyen mindenkiben a meggyőződés, hogy Ő él. Itt most nem egyéni találkozásról van szó, hanem közösségi találkozásról is. Jézus megjelenik azoknak, akiket Ő tanukká akar tenni. „Ti tanúi vagytok ezeknek” – mondja Jézus, és nem kell különleges hősnek lenni ahhoz, hogy Krisztus tanúi legyünk. Esendő, félénk, bizonytalan emberekre esett Jézus választása, a tanítványok és a mi esetünkben is. Ott van bennük a kétely és a félelem, amikor Jézus belép hozzájuk.

Hogy miért? Mert még nem volt személyes meggyőződésük. Hiányzott a tapasztalat. Hiányzott az, hogy hallják: „Békesség nektek!” Ez a köszöntés telibe találó. Jézus tudja, hogy az emberi szív csak benne nyerhet békét. Ő az, aki minden félelmet, kételyt képes elűzni a bensőnkből. De ehhez szükségünk van arra, hogy megváltoztassuk a róla kialakított képünket. A tanítványok félnek, mert azt hiszik, hogy szellem. Ragaszkodnak egy olyan Jézusi képhez, ami nem a valóság, ami az ő képzeletükben él, és tulajdonképpen ez a saját fantáziájuk okozza a félelmüket. Nem tudták elképzelni, hogy milyen a feltámadott Jézus. De hogyan is tudhatták volna, hiszen még nem tapasztalták meg Őt. Ezért mondja nekik az Úr: „Tapintsatok meg és lássátok!” Megmutatja nekik a kezén és a lábán lévő sebeket. És még mindig ott van a tanítványokban: „Örömükben még mindig nem mertek hinni, és csodálkoztak.” Mit jelent az, hogy „örömükben még mindig nem mertek hinni”? Örülnek és mégsem hisznek? Látják és tapasztalják, de még sem hisznek? Nem erről van szó. A hit már ott van bennük, de elmerik-e fogadni azt, hogy Jézus annyira szereti őket, hogy meghalt értük, és most ott van velük? Isten szeretetével való találkozásunk, ami Jézus halálában érte el a csúcsát, rádöbbent bennünket arra, hogy itt valami nagyon nagy mélységről van szó. Egy olyan szeretetről, ami személyesen téged is megsebzett Jézus sebei által. Személyesen mindenki érintve van. És ha őszinték vagyunk magunkhoz, akkor elismerjük azt, hogy ez fáj. Isten szeretete fáj, mert túl kicsik vagyunk, és bűnösek, de arra vagyunk meghívva, hogy elfogadjuk ezt a szeretetet. Nem mindig könnyű, mert azt hisszük, hogy mi irányítsuk az életünket.

Szeretjük, hogy a dolgaink a kezünkben vannak. De minél több mindent szorongatunk a kezünkbe, annál kevesebb dolgot tudunk befogadni Isten kezéből. Nincs más megoldás, mint elengedni, azt, ami vagyok, azt, ami a feladatom, mert nem az enyém, és nem vagyok a magamé, hanem csakis az Úré. Ezt kell megértenünk kedves testvéreim! És nemcsak megérteni, hanem minden nap megcselekedni, hogy mi is eljussunk arra a hitre és a bizalomra, amire az apostolok is eljutottak a feltámadottal való találkozáskor. Azt látnunk kell, hogy az apostolok nem azonnal, hanem fokozatosan jutnak el a személyes, élő hitre. Az emmauszi tanítványok esete éppen azt példázza, hogy a hitetlenségből és a csalódottságból hogyan lehet eljutni a hitre és az örömteli lelkesedésre. A két tanítvány nem a Jézussal való találkozás első pillanatában jut el a felismerésre, hanem csak az után, hogy az út folyamán végighallgatták Jézus tanítását, szeretettel befogadták őt otthonukba, s kezükbe vehették a Jézus által megtört kenyeret. Csak ekkor nyílik fel szemük és születik meg szívükben a hit. A mai evangéliumban szereplő apostoloknak egy ehhez hasonló utat kell megtenniük, amely a félelemtől és a csodálkozástól vezet el a hit megszületéséig. Itt sem arról van szó, hogy abban a pillanatban, amikor Jézus megjelenik köztük, akkor valamennyien azonnal térdre borulva imádják őt, hanem csak miután hallják szavait, láthatják sebhelyeit, s a szemük láttára eszik, akkor kezdik el megérteni Jézus halálának és feltámadásának értelmét.
Krisztusban Kedves Testvéreim!

A mai evangéliumban az apostolok története igazolja, hogy a hitre való eljutás olyan út, amelyen járnunk kell, és amelyen fokozatosan ismerjük fel a Feltámadottat, amelyen csak lassan értjük meg szenvedésének, kereszthalálának és feltámadásának értelmét. A felismerés és a megértés folyamatában élünk, és ebben segítségünkre van minden nap a Szentlélek, hogy saját küldetésünket betöltve elinduljunk és a feltámadt Krisztus tanúi legyünk a világban.
Ámen.
(A szerző a szabadkai Székesegyház káplánja.)