2021. június 20., vasárnap

Sára és az elfelejtett tér (részletek)

Második történet

Sára és a Szolgákiönló

Sára továbbra is a tér közepén levő híd látványa miatt volt zavarban. A hídnak két-három oszlopa volt (ebben nem lehetett biztos, mert úgy tűnt neki, hogy az oszlopok száma időnként változik), köztük boltíves átjárók, és maga a híd a téglalap alakú tér hosszabb végétől indult. A hidak általában utat képeznek a folyón át, de itt még patakot sem látott. Ha az utcamosók történetesen valami higiéniai révületben lettek volna, akkor sem tudták volna vízzel elárasztani az egész teret. Sára megnézte még egyszer, kicsit jobban, és észrevette, hogy a híd alatt semmilyen vízelvezető nincs. A víz tehát egyszerűen a téren maradt volna.

– Minek ez a híd? – kérdezte a madarat, aki a vállán ült.

– Ezt senki sem tudja.

A hídon három ember haladt át. Sára egy kerek félcilindert viselő emberre bámult, akinek hosszú, éles bajusza és háromszög alakú kis szakálla volt. Valakire emlékeztette, de ugyanakkor nagyon furcsán nézett ki.

– Ott van! – kiáltott Berti, és csőrével a szemben levő oszlop felé mutatott.

– Kicsoda?

– Látod azt a legényt, aki az oszlop mögött rejtőzködik? Ott, rövid fekete haja van és sötét köténye.

Sárának nagynehezen sikerült megpillantania a szemközti oszlop mögül kukucskáló legény fehér arcát és nagy, fekete szemeit.

– Jó, látom. Ki ez?

– Konstans Konstantin!

– Tessék?

– Konstans Konstantin. Ő mindig ugyanazon távolságra van tőled, akárhogyan mozogsz is a téren. Nem lehet közel menni hozzá, mert ő mindig ugyanazt a távolságot tartja.

– És miért csinálja ezt?

– Ki tudja? Mint a sétáló bajszú Úr is.

– Hát ő kicsoda?

– Az előbb láttad a hídon.

– Az az ember? Hát ő meg miért… – Sára megfordult, és látta, hogy az embernek most rövid szakálla van és az orra alatt aprócska bajusza. – De… Hogyan? Az előbb másképp nézett ki…

– Á, ne kérdezd. Majd meglátod. Gyerünk inkább, keressük meg a nagyit. Ebben az üzletben szokott nyekeret vásárolni.

– Nyekeret? – Sára zavartan nézett a madárra, aztán az üzletre, majd a rajta levő feliratra: Szolgákiönló. Aztán megint a madárra pillantott. Szolgákiönló? Már el is képzelt egy hatalmas, számtalan hosszú lábbal rendelkező víziszörnyet.

– Ne félj, nálunk így hívják az önkiszolgálót.

Berti lemondóan bólintott.

Látszólag minden mindennapinak tűnt.

Sára és Berti addig ténferegtek a polcok között, míg végre megértették, hová is csöppentek.

Az üzlet egy kanyargós labirintus volt a polcok közt, melyeken ezt írta: dékocsolá, jet, tilsz… Habár nem volt teletömve áruval, az üzletben félhomály volt, vagyis harmadhomály.

Sára a feliratokra mutatott és odasúgta Bertinek:

– Ez a kvízkedvelők gyakorlóterme vagy fűszerüzlet?

– Jó nopat, tesseék! – hallatszott egy hang a pult mögül, amely fordítva állt, a plafonra felerősítve. A kasszagépet mégis könnyedén elérte az eladónő, akinek olyan vastag lencsés szemüvege volt, hogy a lencsékben halacskák úszkáltak, valószínűleg guppik. Fehér virágokkal hímzett fehér kötényt viselt, a gallérja lepke alakú volt. Ő is fejjel lefelé lógott.

– Bocsánat, nem látta véletlenül Krisztinát? – kérdezte Sára, egész idő alatt a magasban fordítva felállított munkaasztalt bámulva. Az asztalról háromszínű cérnával felerősített papírok, ragasztószalag, tűzőgép, ceruzák, egy digitron, egy notesz, egy vendégkönyv, a jelszavak listája, egy vonalkód olvasó, és még néhány ismeretlen tárgy lógott lefelé.

– Ő minden reggel itt vásárolja a kenyeret.

– Trisznika? Nyekér?

– I-igen, így van…

– Men töjt gergel.

Sára megállt, hogy megfejtse az asszony szavait, és úgy igyekezett, hogy Berti azt gondolta, rosszul lett. Amikor a kislány megértette, hogy a nagyi nem jött reggel, köszönetet mondott.

– Réknek gém malavit? – kérdezte az asszony.

Sára forgatta magában a betűket, hogy megérthesse a kérdést: Kérnek még valamit?

– Egy zacskó macskaeledelt! – szólt Bertold.

– Kamcsa?

– Igen, igen, MACSKA!

Az asszony vállat vont, elsétált a polcig (de már nem fejjel lefelé) és már hozta is a zacskót (amit Berti azonnal kinyitott és be is kebelezte a tartalmát), majd azt mondta: Velcenkin dárin.

Sára duzzogva, de szó nélkül vette elő a pénztárcáját a hátizsákból, és fizetett. Amikor az eladónő beütötte a számot, a kassza kinyílt, és az összes fémpénz rettentő csörrenéssel kihullott belőle. A papírpénz fönt maradt, mert vascsipeszekkel volt rögzítve mind.

Az eladónő kedvetlenül elmosolyodott, és nehéz szemüvegét fogva, összeszedte az aprópénzt.

– Dingim gyí nav – mondta.

„Akár a fémeső”, gondolta a kislány, a pénzérmék dobolására gondolva.

Sára megköszönte a kiszolgálást, és kifelé menet letörölte válláról a csöppjeit annak, amit Berti megevett.

– Uff, ez nem lesz könnyű!

– Soha nem az. Tudod te, mennyi kell nekem, ezzel az intelligenciával, hogy megtaláljam Krisztinát? Képzelem, akkor még neked milyen nehéz…

Sára mérgesen pillantott a madárra, és hozzátette:

– Ne provokálj, kiskomám! Ez kardinális hiba lehet!

 

Harmadik történet

Sára és a Nagyi gyógyszere

– Nincs sehol. Berti, volt neki valami barátnője? Már több mint húsz éve elvált. Nekem soha nem tűnt olyannak, mint aki egyedül él.

– Nem volt senkije, Sárika, éppen ez a gond. Rajtam kívül, persze. Krisztina nem sokat járt ki a házból. És az utóbbi hónapokban elnehezült a járása. Azért is hívtalak, mert nem mehetett messzire.

– Tegyünk egy kört a tér körül? Akarod?

– Persze, habár már mindent átnéztem. Még a tetőket is – tudod, hogy a macskáknak könnyebb mindent fentről nézniük.

Sára csettintett, mert már idegesítette, hogy a madár állandóan valaki másnak képzeli magát.

– Figyelj, Berti, talán nem is olyan szörnyű az egész. Talán egyszer csak megjelenik, mintha mi sem történt volna. Gyere, várjuk meg ott. Onnan az egész tér látszik.

– A cukrászdából?

– Igen, ha édesre gondolok, semmi másra nem tudok gondolni.

Bementek a kis zöld-fehér helyiségbe, mely tiszta volt, világos, a berendezése pedig száz évvel ezelőtti. Vagy kétszáz évvel ezelőtti. Magas mennyezet, fehér, lágy ívű sarkokkal. Gipszangyalok nézték a magas üvegszekrényekben sorakozó tortákat, és venyigefonatok lógtak le a boltíves bejárattól egészen a stabil, rózsaszín székekig. Leültek a magas ablak melletti asztalhoz.

– Jó napot, tessék!

A kötényes, idősebb hölgy szívélyesen fogadta őket. Kicsike arca hatalmas szemüvege vastag lencséi mögött rejtőzött, s a feje búbján fánk alakú konty ékeskedett. Szemüveglencséi olyan vastagok voltak, hogy mindkettőben egy-egy kagyló úszkált. Egészségügyi nővérre és az önkiszolgálóban dolgozó asszony ikertestvérére hasonlított.

– Én egy csésze tejet kérek – mondta Bertold.

– Én pedig egy krémest – válaszolt Sára.

– Azonnal hozom.

– Kérdezhetek valamit? – tette hozzá Sára, az előtte levő csíkos étlapra tekintve.

– Természetesen, ifjú hölgyem.

– Ezt a cukrászdát a Nagyi…

– Igazad van, ezt a cukrászdát a Nagyi gyógyszerének hívják… – mondta mosolyogva az egészségügyi nővér, majd meg sem szakítva a mondatot, hozzátette: …mert olyan házban nőttem fel, ahol az összes asszony – az üköreganyámtól kezdve, természetesen – mennyei süteményeket, réteseket és tortákat tudott készíteni – talán a somlekváros habcsókot vagy a dobostortát kellene kiemelnem, mézes öntettel, habár sokan évekig, sőt, évtizedekig, miután megkóstolták, a tojáskrémes, diós londoni szeletet emlegették, ez volt, tudják, családunk védjegye – de amikor a nagyanyám időskori tünetei megsokasodtak, az orvos megtiltotta neki, hogy édességeket készítgessen – és ami még rosszabb, hogy ilyesmiket egyen –, aztán időnként, amikor senki sem volt a szobában, ahol feküdt, megkért, hogy hozzak neki „gyógyszert”, vagyis süteményt vagy csokoládébonbont, én pedig csöndben kiosontam, felkaptam néhány süteményt, és úgy hoztam be neki, hogy senki se vegye észre, és akkor valóban jobban lett, boldog volt, s a boldogságnál nincs semmi fontosabb, hát ezért neveztem el róla az üzletet – a Nagyi gyógyszerének.

Sára elragadtatottan hallgatta az idős hölgyet, aki mindezt egyszuszra mondta el.

– Csodás! – szaladt ki a száján.

Az egészségügyi nővér aztán eltűnt a nagy, tortákkal teli üvegszekrény mögött.

– Már megint itt van az a …

Sára kinézett a kirakaton és felismerte a cilinderes embert. A bajusza most a bal füle mögött nőtt, a szakálla pedig jobbra tolódott.

A néni abban a pillanatban tette az asztalra a virágos szélű tányérkát, a gyönyörű krémessel. Sára megköszönte és beleszúrta a kis villát a vékony tésztába, mely egy porcukros felhőcske kíséretében megrepedt. A csodás sárga krém fölött még egy réteg sűrű, fehér tejszínréteg is volt. Sára örült, és Berti is ugyanolyan élvezettel mártogatta csőrét a fehér folyadékba. A kis dolgoknak édeseknek kell lenniük, hogy könnyebben elviselhessük a nagy dolgok keserűségét.  

– Segíthetek-e még valamivel, a süteményeken kívül, mert úgy látom, bántja önöket valami? – fordult hozzájuk az egészségügyi nővér, vastag lencséi mögül pislogva.

– A kislány nagyijával van gondunk – válaszolta Berti kedvesen.

– A nagyi nem tud süteményeket készíteni?

– Nem, nem, nem erről van szó – mosolyodott el Sára. – Az én nagyim csodálatos diós tekercset és baracklekváros fánkot tud sütni. Nem erről van szó. Hanem elveszett. Félek, hogy történt vele valami, vagy egyszerűen elfelejtette, hogyan találja meg a saját lakását.

Sára bekapott egy falatot, az asszonyság pedig bólintott.

– Tudják, fogadni mernék, hogy ez majdnem minden gondjukat megoldja, habár első látásra nem így néz ki, vagyis, tudom, hogy nagyon furcsán és különösen hangzik, de bizonyos vagyok benne, hogy az életben sok baj gyökerezik a gyerekkorban, kicsi korodban, merthogy az események számodra akkor apró, jelentéktelen kis kellemetlenségek csupán, melyekre az idősebbek fel sem figyelnek soha, de a gyerekeknek, ezeknek a csöppnyi teremtményeknek, akik mindent úgy élnek át, mintha az egész életükre sorsdöntő fontossággal bírna, ezek a kis kellemetlenségek a korai gyerekkorban csak repedéseknek hatnak, de évekkel később igazi sebekké érnek – mondta el egyszuszra és átnyújtotta Sárának a vizitkártyát. A kislány gépies mozdulattal vette el, s közben folytonosan a furcsa asszonyságot figyelte.

– De… Hogyan tudja mindezt egyszuszra elmondani?

– Ah, nem olyan nehéz ezt megérteni, mert tudja, én népes családban nőttem fel – a szüleimnek öt gyereke volt, és a nagynénimmel meg a sógorommal éltünk egy házban, akiknek még három gyerekük volt –, én voltam a legfiatalabb, és gyorsan kellett beszélnem, hogy el tudjam mondani, amit akarok, mert ha megálltam, valaki azonnal megszakította a mondandómat, és aztán már nem tudtam volna sorra jutni, hogy befejezzem azt, amit elkezdtem.

– Érdekes – szaladt ki Berti csőrén.

– És ez mi? – Sára végre ránézett a lapocskára, amit a kezében tartott.

– Ez egy bolt címe – pislantott az egészségügyi nővér, a boldogságtól ragyogva.

– És hol van az a bolt? – tette fel a kérdést Sára.

– Ott! – kiáltott Bertold, s ugyanakkor az egészségügyi nővér is rámutatott a cukrászda melletti üzletre.

– Hol? – kérdezte Sára, majd észrevette, hogy a madár az ablakra mutogat.

Az ablak túloldalán az ismerős árnyképet látta.

Kovács Jolánka fordítása