2021. június 23., szerda

A generáció, amely kívülről (is) látja magát

Ha valaki néhány héttel-hónappal ezelőtt megkérdezte volna, milyen érzés lehet a Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium diákjának lenni, végső soron csak vonogathattam volna a vállam – igaz, azzal a megelőlegezett bizalommal, amelyet az iskoláról hallott hírek és az ott tanult vagy még tanuló diákok biztató szárnybontogatása alapozott meg az elmúlt években. Jómagam a zombori Veljko Petrović Gimnáziumba jártam, ahol minden eltöltött évet élveztem, és utólag visszatekintve életem egyik legmeghatározóbb időszakának tartom ezeket. Épp ezért tudom, mennyire jó egy felemelő közösség részének lenni. És miután elolvastam az amit így is lehet nevezni című kötetet, megbizonyosodtam abbéli feltételezésemben, hogy a KDTG is egy ilyen közösség.

A kötetet az iskola egyik magyartanára, a szépírással is foglalkozó Bicskei Gabriella állította össze tizenöt egykor, vagy még ma is a gimnáziumban tanuló diák verseiből, a könyvet pedig ugyancsak kosztolányis diákok képzőművészeti alkotásai teszik teljessé. A kiadvány, mint tárgy rendkívül letisztult formát mutat, a fekete-fehér-szürke színvilág megfelelően visszafogott, egyúttal kiemeli a szövegek élénk képiségét. Az illusztrációk frappánsan kiegészítik a szövegvilágot, de nem uralják le a könyvet. Mindenképp kiemelésre méltó a telitalálatos borítókép, amely tökéletesen összefoglalja a szöveganyagból áramló életérzést, a hangulatot, amelyet a szerkesztő is megragadott fülszövegében.

Az amit így is lehet nevezni feszesen megszerkesztett kötet, öt ciklusba rendezett 43 verssel. Az első, leghosszabb ciklus, az üresre tömött dobozokkal költözöm (18 vers) azonnal belevág egy olyan tárgykörbe, amely egyszerre sajátja ennek a generációnak, ugyanakkor mesze túlmutat a korosztály, jelesül a fiatalok létélményén. A lét helyéhez kapcsolódó bizonytalanság, illetve az ebből fakadó komplex támasznélküliség korélmény, életünk biztosan kitapintható körülményeinek fokozatos leomlása, bomlása, amely egyenesen eredményezi az állandósuló magányérzetet, ahogy azt a szorongást is, amely a saját sorsunk feletti irányítás elvesztéséből fakad.

A vértócsával itatnak hat szövege szorosan kapcsolódik a fent leírtakhoz, azzal, hogy a versekben hangsúlyosabb szerepet kap a test, amely, bár biztosan kitapintható és érzékelhető, korántsem adja meg a vágyott nyugalmat – sokkal inkább további veszélyek vagy a fájdalom forrásaként jelenik meg. A sellőlyukban (9) ez a testkép egy önmarcangolóbb hangvétellel kerül terítékre, ugyanakkor felerősödik a korábban is fel-felbukkanó mindenkori másik jelenléte.

Mindösszesen négy versből áll a hány pixelből rakott minket össze ciklus, amely újabb hanggal bővül: a figyelem középpontjában az önmarcangoláshoz szorosan kapcsolódó önmagunkra ismerés áll, amely szükségszerűen vezet vissza a világ iránti bizonytalansághoz, így az önmagunk (szerepe) iránti keserű kétkedéshez. Ez a kétely pedig nem végez félmunkát; a semmivel a szemürege helyén (6) elemi szinten, a személy ürességén keresztül kérdez rá a tágabb értelemben vett lét ürességére – s ezek már-már teljesen összefonódnak.

Az amit így is lehet nevezni tehetséges fiatalok, valamint a létrehozott szöveg- és képi világra ráérző szerkesztés eredménye. Úgy lesz generációs dokumentum, hogy közben annál többé is válik.