2024. április 19., péntek

Vége a szociális válságnak?

Beszélgetek. Vagyis beszélek. Hozzá. De ő nem figyel, legalábbis nem eléggé. Miközben mesélek, az illető időnként a telefonjára pillant. Szórakozottan piszkálja, forgatja az asztalon, nyomkodja az oldalán a gombokat. Bejelentkezik a Facebookon a kávézóból, ahová csak az imént ültünk be. Lefotózza a forró latteját, és feltölti az Instagramra. Én pedig már nem is mesélek, csak figyelem, amit csinál.

Közben felmerül bennem a kérdés: Mit keresek én itt? El vannak ezek kettesben a telefonjával. De néha azért ő is intéz hozzám egy-két kérdést, vagy elmesél egy-egy rövidke történetet a telefon árnyékából. Így hát maradok. Rezeg a készülék: jött egy reakció az imént feltöltött fényképre. Rögtön csekkolja, majd felnevet a kommenten. Hangosan felolvassa. Közben nem veszi észre, hogy már úton vagyok a mosdóba. Sebaj. Visszatérek az asztalhoz: továbbra is a készüléket nyomkodja. Tenyerembe teszem az arcom, és unottan bámulok rá, hátha észreveszi magát. De csak pötyög. Nagy levegőt veszek. Már éppen készülök kimondani, hogy egyébként nekem dolgom van, és indulnék haza, de ekkor két betű leütése között elhadarja a következőket: „Bocsi, erre az e-mailre muszáj válaszolnom. Ne feledd szavad!”

Ó, igen? – gondolom. Érdekes világot élünk. Úgy tűnik, hogy telefon nélkül napjainkban szinte már nem is ember az ember, mondhatni, képtelen betölteni társadalmi pozícióit. Ülni valakivel szemben, egészen felé fordulni, a szemébe nézni (közben nem lefelé bandzsítani a kijelzőre), és hallgatni, amit mesél, ma már olybá tűnik, hogy többségünknél önmegtartóztatás, tudatos elhatározás kérdése. Azért valójában mindannyian kényszert érzünk arra, hogy szemmel tartsuk a telefonunkat, hogy kövessük a sok csatornán ömlő össznépi sztorigyárat, de van, aki mégis képes félretenni. Az én beszélgetőpartnerem nem tartozik bele ebbe a kategóriába. Drasztikus fogyasztó. De gyanítom, más is élt már meg ehhez az esethez hasonlót.

A „beszélgetés” egyébként köztem és egy évfolyamtársam között zajlott, aki meghívott egy kávéra órák után, még valamikor az első magyarországi koronavírus-fertőzött megjelenése előtt. Ugyan ez egy radikális és kissé túlzottnak tűnő eset, mégis jól példázza, hogy milyenek voltak a társas érintkezéseink a pandémia előtt. Fél lábbal fizikai valónkban, fél lábbal pedig a digitalizált világban voltunk. Ezt láthattuk a buszon, a villamoson, a kávézókban, a parkokban, a köztereken. Az emberek együtt, mégis külön. Képtelenek voltunk megélni a pillanatokat. Napjainkban pedig, amikor a járvány hatására életünk a digitális térbe költözött, azt kívánjuk: bárcsak letehetnénk végre a telefont, lecsukhatnánk a laptopot és társaságba mehetnénk. A járvány kezdeti szakaszában még biztos voltam benne, hogy a pandémiát követő időszakban szociális életünk a korábbinál is gyengébb lesz. Idáig is távolságtartók voltunk egymással – elsősorban a digitalizáció miatt –, most azonban még néhány tényező növelni fogja eme tulajdonságunkat. A félelem, a bizalmatlanság. Ám a minap Magyarországon hosszú idő után az átoltottságnak köszönhetően megnyithattak a kávézók és az éttermek teraszrészlegei. Ezt követően számos fénykép megjelent a világhálón a közterekre, teraszokra özönlött tömegekről. Először megijedtem a népsokaság látványától. Elszoktam tőle, valamint a járvány megjelenése után, amikor nagyobb csoportosulásokat látok, megijedek. Egyből a következményekre gondolok. A képek szemlélése közben ugyanakkor feltűnt, hogy szinte senkinek nincs a kezében telefon. Több ezer ember, akik végre megélik a pillanat varázsát. Hogy végre együtt lehetnek. Lehet, hogy a jövőben minden más lesz? A vírus utáni időkben jobban odafigyelünk majd egymásra? Önök hogy gondolják?