2024. április 24., szerda

Az oltalmazó szeretet nem múlik el soha

A minap végre találkozhattam a keresztfiammal. Igaz, hogy egy videós telefonbeszélgetés keretei között, ugyanis ő Németországban él szüleivel. Édesapja egyik legjobb és legrégebbi barátom.

A találkozás mindkettőnket megviselt. Számomra egy picit furcsa volt egy telefonképernyőn keresztül mondani valami frappánst és meghatót (nem mintha amúgy menne, ilyen esetekben). A kicsi pedig akkorára nyitotta a szemét, amikor meglátott, hogy biztos észrevette azt is, hogy a hátam mögött lévő barna ülőgarnitúra igazán elbírna egy kis gondoskodást. A nagy rácsodálkozásból végül halk nyöszörgés, majd sírás lett, amit meg is értek, mert a mellkasig érő szakáll általában nem hat valami bizalomgerjesztően a legtöbb csecsemőre.
Végül a pár másodperces első találkozásnak a keresztfiam vetett véget, amikor is visszabújt gyorsan az anyukájához, aki olyan könnyedén csitította el a picit, mint aki ezt csinálja évtizedek óta, pedig akkor éppen alig volt két hónapja anyuka.
Ezek az emlékek pattantak a fejembe, amikor az anyák napjáról gondolkodtam, próbáltam a téma lényegét megfogalmazni.
Nehéz feladatnak ígérkezik, hiszen az anyaság, a szülői szerep feladatát és fontosságát egyre nehezebb tiszta és egyenes gondolatokba önteni úgy, hogy az ember politikailag korrekt maradjon, ne pufogtasson közhelyeket és hogy mondjon is valami értelmeset.
Szülőnek lenni manapság roppant nehéz, anyának pedig pláne. Egyrészt, a szélesebb társadalom és a nyugati trendek azt szajkózzák mindenféle internetes portálokon és önsegítő weboldalakon keresztül, hogy az embernek önmagával kell foglalkoznia, amely sokszor oda vezet, hogy nemhogy a családra nem jut idő, hanem még a családalapítás is elhúzódik, vagy végül el is marad. Másrészt, ott van a rokoni kör, az idősebb generációk, akik sokszor már tragikomikusan, jövendőbeli anyákat és apákat egyaránt nyösztetnek a mielőbbi megházasodás és/vagy családalapítás gondolatával, egészen annyira, hogy már jogos, ha szegények csupán dacból sem foglalkoznak ezekkel a dolgokkal még egy jó darabig. Ráadásként ott vannak még a legújabb feminista retorikák is, amelyek az anyaság és a nők klasszikus értelemben vett szerepeit sokszor igyekeznek újradefiniálni, olyan morális táptalajt kialakítva egyes fiatal nők számára, hogy azok még inkább csak kétségekkel fognak küszködni a családalapítás kérdéseivel kapcsolatban.
Ez valahol érthető is, hiszen a szülői szerep, legfőképpen az anyasági szerep, borzasztóan fontos, sokrétű, komplex és rengeteg áldozatot kíván.
Elég csak arra gondolni, hogy az anya az, aki új életet hoz a családba, valamint ő az, aki azt a csöpp életet mindentől védelmezi az élet első rövid fejezeteiben. Legjobb esetben ez a fajta gondoskodás és oltalmazó szeretet nem múlik el soha, csupán átalakul. Ennek ellenére mindig ugyanolyan intenzív lánggal ég belül.
Másrészt elég, ha csak a saját családomban nézek körül, azonnal szembetűnik, hogy az anyák szerepe nem csupán a gondoskodás és a szeretet, hanem az anyák a család összetartó erejét is képviselik. Nem azt mondom, hogy a család férfitagjait egytől egyig a fejére ejtették, éppen ellenkezőleg. Csupán szembeötlő, hogy szorosabb családi körünkben a nagymamák, anyukák és a dédnagymama szerepköre kiterjed szinte mindenre. Házimunka, gyereknevelés, családi üzlet, pénzügyek, szervezkedés... Egyszóval mindenre, ami a családot előre viszi és egyben, békében, egészségben tartja.
Látom persze azt is, ahogy ezeket a kimagaslóan fontos szerepeket azok a nők is felveszik, akik mellett felcseperedtem, akiket a barátaim vettek el. Emlékszem még tisztán, ahogy önfeledten buliztunk különböző rendezvényeken, fesztiválokon, és látom őket ma, mint gondviselő anyák, akiknek vigyázó tekintete mindig a gyereken függ.
Mindez borzasztó sok munkával, áldozattal és lemondással jár. A legjobb példa erre talán az a jelenet, amely másik régi (és legjobb) barátoméknál játszódott le. A járványhelyzetre való tekintettel én voltam az egyetlen vendég kislányuk első születésnapján, az éjszaka pedig végül a családfőt és engem a pincében lévő mosószobába sodort, ahol a szárítóra tettük ki a frissen mosott ruhaneműt egy üveg erősen fogyatkozó szíverősítő társaságában. Akkor írta le a haverom a szülői szerep – ezzel együtt pedig az anyaság – keserédes mivoltát egyetlenegy mondatban:
– Látod, Szecsei, számunkra már csak ez a szombat esti láz.