2024. április 24., szerda
TALÁLKOZÁS JÉZUSSAL BUDAPESTEN (3.)

A jelenlét jelei

Csoda és hit, ez az a két téma, amelyeknek a magyarázatára hosszabb kitérőt kell tennünk. Hozzájuk kapcsolódik harmadikként a csoda és a hit egymást feltételező összefüggésének a témája is.

LÁBAK ÉS SZÁRNYAK

A ráció gondolatútja a kételkedés, a léleké pedig a hit. A világban éléshez a meggyőződés mellett a kételkedésre is feltétlenül szükség van, ez a földön két lábbal álló ember ismertetőjegye, de a hittartalmak megéléséhez a kétely sohasem vezethet el, csak a hit, azaz a lélek útja. A hasonlatnál maradva a világban éléshez szellemi szinten két lábra van szüksége a gyakorlatias embernek: az egyik láb a meggyőződés, a másik a kétely. A lelki világba, Jézus szavával az égi királyságba (hé baszileia tón uranón) való fölemelkedéshez viszont képletesen szólva nem lábakra, hanem szárnyakra van szüksége az embernek, ezeket pedig a hit ajándékozza a kereszténynek.
Ebből a hasonlatból az is kiderül, hogy a meggyőződés és a hit között ég és föld a különbség, az egyik a földön járást szolgálja, a másik pedig a lélek fölemelkedését az anyagin túlmutató magasságokba. A meggyőződés az embert a földön tartja, nem engedi elrugaszkodni, a kétely pedig lemetszi a lélek „szárnyait”.

Ma egy olyan tudomány és anyagelvű látásmód uralta világban élünk, amely a kételyt és a meggyőződést tekinti szellemi szinten követendő emberi útnak, a hit lelki útját pedig kételkedéssel, rosszabb esetben gúnnyal és megvetéssel, még rosszabb esetben gyűlölettel teli ellenségességgel szemléli. Pontosan emiatt juthatnak szerephez ma újból azok a csodák, amelyek a racionális magyarázat lehetetlensége miatt az embert anyagelvű meggyőződései megingásához, azzal együtt pedig a hit felébredéséhez vezethetik.

A KRISZTUSI CSODÁK

Jézust és az apostolokat a sokaság a csodatettei miatt csodálta, tömegek követték őket e rendkívüli cselekedetek hallatán, vallási szemmel látva mégsem a betegek meggyógyítása vagy a holtak feltámasztása volt a legnagyobb csoda, amit véghez vitt a Mester és általa a tizenkettő, hanem az, hogy egy keresztre feszített, tehát világi szemmel nézve legyőzöttnek vélt tanító és a hagyomány szerint egy kivételével szintén megölt tizenegy tanítvány emberek ezreit vezette el a hithez és a belső életfordulathoz, görög szóval a metanoiához. Majd ezek az ezrek további ezreknek adták tovább a hitet, és három évszázad múlva már rá sem lehetett ismerni a pogány isteneire büszke Római Birodalomra: a legyőzöttnek véltek fegyver nélkül győzedelmeskedtek a kíméletlen hódítókon, őket magukat is szolgákká, a hit szolgáivá téve.

Ez volt az igazán nagy csoda, bár kétségtelen, hogy Jézus és a tőle kapott erővel az apostolok azokat a rendkívüli tetteket is gyakran véghezvitték, amelyek az embereket elkápráztatják: ezek azok a csodák, amelyek megmagyarázhatatlan jellegükkel az önzéselvű, mérlegelő és méricskélő gondolkodást, a rációt képesek megrengetni, és ennek nyomán fölébreszteni vagy megerősíteni a hitet. Nem az elkápráztatás volt e csodatettek célja, ilyet az önmaguk vélt hatalmától megszédült mágusok és jógik művelnek. Az evangéliumokban leírt jézusi csodák a megváltói műben beteljesülő krisztusi jelenlét jelei voltak, és kivétel nélkül mindig a hit felébresztését vagy megerősítését szolgálták. Jézus az utóbbit meg is követelte, ahol nem érzékelt hitet, ott nem volt hajlandó, illetve nem tudott csodát tenni.

A nem tudott kifejezés nem isteni erejének a hiányosságára utal, hanem arra, hogy a krisztusi csodatettnek két feltétele van: a csodatévő részéről – aki nemcsak Jézus lehet, hanem az ő nevében cselekvő is – az isteni erő (dünamisz), a csoda megélője részéről pedig a hit a krisztusi jelenlétben.

Fontos üzenettel bír az az evangéliumi állítás, hogy Jézus a csodatetteihez megkövetelte a hitet a krisztusi jelenlétben. Azt tanítja ez, hogy Jézus attól fogva Krisztusként (héber szóval Messiásként) tevékenykedett, hogy Keresztelő János a vízbe merítette őt és az Égből megszólalt a hang: ez az én szeretett fiam (Mt 3,17).

A krisztusi jelenlét a megváltói mű beteljesülése előtt azonban „még csak” azt jelentette, hogy a betegek meggyógyultak, a démonok kiűzettek, a halottak feltámadtak, ha Jézus kiárasztotta istenemberi erejét, így a krisztusi jelenlétben való hit úgyszintén „még csak” a Jézus csodatévő erejében való hitet jelentette a golgotai áldozat előtt, amelyek előrejelezték azt a megváltozott valóságot – az égi királyságot, isteni országot –, amely a hívőknek adatik a megváltói mű beteljesülése után. Olyan ez, mint amikor az előjelek alapján következtetünk valamely várható esemény megtörténésére, például az esőfelhőkről a közelgő esőre. A csodát megtapasztalók közül ezen csodajelek alapján sokan hittek abban, hogy Jézus a Messiás, a Krisztus, de ezt a Mester még a tanítványainak sem engedte nyíltan hirdetni.
Keresztelő János kérdésére, hogy ő-e a Messiás, akit várnak, Jézus úgy adott igenlő választ, ahogy a megváltói mű beteljesülése előtt ez egyedül lehetséges volt: „Vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak föltámadnak, a szegények pedig hallgatják az evangélium hirdetését.” (Mt 11, 4-5)

A beteljesülés követelménye a legvalószínűbb válasz arra a jézusi tiltásra is, hogy a golgotai áldozat előtt a tanítványok nyíltan Messiásként, Krisztusként beszéljenek róla. A föltámadás után viszont ez lett a kérügma, az igehirdetés kulcsgondolata.

A TEREMTŐ SZÓ HATALMÁVAL

A 9. század első felében a Corbie-i bencés apát, Paschasius Radbertus, az Oltáriszentségről szóló katolikus tanítás kiemelkedő jelentőségű teológusa fölteszi a kérdést, hogy miért nem érezzük a hús (test) ízét az ostya vételével, azaz miért nem érzékelhetjük emberi érzékszerveinkkel az átváltoztatást. Azért nem – válaszolja –, mert ha a kenyér helyett érzékszervekkel érzékelhető húst vennénk a szánkba, akkor – amellett, hogy a pogányokat megbotránkoztatva ezzel ellentmondanánk az emberi szokásoknak – az Eucharisztia már nem a hitmegélés tárgya, nem mysterium fidei lenne számunkra, hanem csupán egy csoda. Racionális látásmódot megrengető csoda, tehetnénk hozzá a pontosítás kedvéért.
Történik csoda az átváltoztatás során Radbertus szerint is, amikor a kenyér és a bor szubsztanciája, lényege valóságosan átalakul Krisztus testévé és vérévé, de ez a teremtő Szó, a Logosz létbehívó ereje által megy végbe, és megélése a hit, nem pedig az érzékszervek feladata.

Az átlényegülés ezek szerint a legteljesebb krisztusi csoda, amelyben az isteni teremtőerő teljes valójában tapasztalható meg, olyan hitet megkövetelő krisztusi csoda a szó nem hagyományosan vett értelmében, mint amilyen például a világ teremtése a semmiből. (A Biblia első sorai szerint Isten Szavával teremtette a világot, János evangéliumának prológusa szerint pedig a teremtő Szó, a Logosz – a magyar bibliafordítások szerint az Ige – Jézusban testesült meg.)
Az átváltozás kiterjesztett értelmű csodája ugyanúgy megköveteli a hitet a krisztusi jelenlétben, mint ahogy azt földi működése során Jézus is minden egyes csodája alkalmával megkövetelte, és talán erről is elmondható az, ami a golgotai áldozat előtti csodákról, hogy ahol nem tapasztalt hitet a krisztusi jelenlétben, ott Jézus nem akart csodát tenni.

A hit megkövetelését a krisztusi jelenlétben a katolikus áldoztatási gyakorlat szintén alátámasztja a más keresztény felekezethez tartozókkal kapcsolatban.

MÁS HITŰEK ÁLDOZÁSA

Az Eucharisztia liturgiája tekintetében jelentős különbségek vannak a katolikus és az ortodox (pravoszláv) szentmisében. Az utóbbi keresztény közösségekben kovászos kenyeret használnak, a katolikusban kovásztalant. Az ortodox egyházakban az Eucharisztiát két szín alatt osztják ki a híveknek, és a kisgyerekek is áldozhatnak, a katolikus egyházban a hívek csak egy színben, a kenyér színében veszik magukhoz az Oltáriszentséget, a gyerekek pedig akkor válhatnak elsőáldozóvá, amikor az értelmük már megérett arra, hogy felfogják a hittartalmakat.

A 13. századig a Róma egyházkormányzása alatt álló kereszténységben is általában két szín alatt áldoztak, ám ezután elsődlegesen gyakorlati okokból ezt megszüntették, majd a konstanzi zsinat 1415-ben – a két szín alatti áldozást követelő huszitákkal való vitája miatt – elrendelte, hogy a híveknek csak a kenyér színében szolgáltathatják ki az Oltáriszentséget. A II. vatikáni zsinat utáni liturgikus szabályozás 1969-ben a püspökökre bízva a döntést, újból engedélyezte a két szín alatti áldozást a híveknek is meghatározott esetekben és alkalmakkor. A katolikus teológia szerint az egész Krisztus jelen van mindkét szín alatt, így az egy szín alatti áldozás is hiánytalan kegyelemforrás.

A liturgiabeli és kiszolgálásbeli eltérések mellett a lényegben, abban, hogy az átváltoztatott kenyér és bor Krisztus teste és vére, a nyugati és a keleti kereszténységben egyként hisznek. Ennek alapján, miután 1965-ben VI. Pál pápa és I. Athenagorasz konstantinápolyi pátriárka visszavonta az 1054-es kölcsönös kiközösítést, elvileg lehetővé vált az áldozás a másik felekezet templomában, amennyiben erre saját felekezetű kiszolgáló hiánya miatt az adott helyen nincs lehetőség. Ez azonban nem igazán működik, az ortodox egyházakba, főként a püspökeiket adó szerzetesközösségeikbe a sok valós és vélt sérelem nyomán mélyen beivódott a katolikusellenesség, így nemcsak a nyugati egyház híveinek áldoztatását utasítják el az ortodox templomban, hanem saját híveik katolikus liturgia szerinti áldozására is hitehagyásként tekintenek. A ragaszkodás a hagyományaikhoz, amiről az ortodoxok közismertek, szintén akadályozhatja őket az újításnak tűnő gyakorlat elfogadásában.

A protestánsok áldozása katolikus szentmisén ennél is kényesebb kérdés, Luther és Kálvin némileg eltérő tanítása nyomán ugyanis az evangélikusok és a reformátusok, valamint a későbbiekben létrejött protestáns egyházak teológiája nem hisz az átlényegülésben. Híveiknek emiatt Róma halálveszély vagy más sürgető szükség kivételével csak akkor engedélyezi az áldozást, ha esküvel vallják meg, hogy hisznek a katolikus egyház tanításában. A német katolikus egyházvezetés, amely mindig élen járt a reformokban, vegyes házasságok esetén megengedőbb gyakorlatot szorgalmaz. A német püspöki konferencia 2018 februárjában a katolikus kánonjog erre vonatkozó szabályára hivatkozva olyan döntést hozott, hogy a protestáns házastárs is áldozhat, ha elfogadja a katolikus egyház Eucharisztiára vonatkozó hitét, és kifejezi vágyát az Oltáriszentség iránt.
Ezzel új vitaterep jött létre katolikus berkekben.

EUCHARISZTIKUS CSODÁK

Maga az Eucharisztia nem mondható külsőleges alakban megmutatkozó, szokványos értelemben vett csodának, mint arról Radbertus írt, ám az Oltáriszentséggel már történhetnek ilyen csodák: az ostya vérzik, átváltozik érzékelhető hússá, megjelenik rajta Jézus képe, felbuzog az átváltoztatott bor, érzékelhető vérré válik. Számos ilyen csoda emlékét őrizte meg a katolikus közösség. Ezeket nevezzük eucharisztikus csodáknak.

A racionális látásmódot megrengető csoda két kritériumát is teljes mértékben kielégítik: a krisztusi jelenlét érzékszervekkel is megtapasztalható jelei az ostya vérzése vagy átváltozása hússá, és a hit felébresztését vagy megerősítését szolgálják. Megtörténésük körülményei is ezt az utóbbit igazolják, gyakran az átlényegülésben kételkedő pappal történik meg az eucharisztikus csoda, más esetekben pedig a meggyalázott Oltáriszentséggel. A hívek mellett így a kételkedőnek és a hitetlennek is üzennek.

Az eucharisztikus csodák akkor szaporodtak el a katolikus kereszténységben, amikor a skolasztika korában fellángoltak a viták az Oltáriszentségről. Ekkoriban, a 12–13. században öntötték szavakba az arisztotelészi bölcselet alapjain a transzubsztanciáció, az átlényegülés tanát, a IV. lateráni zsinat 1215-ben már használta a filozófiai fogalmat. Az Oltáriszentségről szóló katolikus tanítást megfogalmazó skolasztika korszaka érthető módon a vita és a kételyek felmerülésének a korszaka volt, a reformáció után újból fellángolt a vita, és más vallási felfogást hirdetve ismét megszólaltak a kételyek, a felvilágosodás korában újból, de ekkor már az ateizmus, a hitetlenség alakjában. A kételyeket és a hitetlenséget eloszlatandó, a hitet fölébresztendő vagy megerősítendő válaszok az eucharisztikus csodák, melyeknek a helyszínei gyakran kegyhelyekké váltak. Ma is számos eucharisztikus csodáról olvashatunk hírt mindenünnen a katolikus világból, Magyarországról is, a legutóbbi ismert, racionálisan megmagyarázhatatlan eset a szentostyával 2014-ben történt a magyar fővároshoz közel eső Szászhalombattán.

Sümegi József diakónus, a bátai Szent Vér kegyhely őre Youtube-on is elérhető előadása szerint Magyarországon a középkorban mintegy két tucat eucharisztikus csodához kapcsolódó kegyhely állt. A török időkben elpusztultak. Ma egyetlen Szent Vér kegyhely van, a magyar–szerb határhoz közeli Bátán. A török ezt is lerombolta 1539-ben, a budapesti 34. Eucharisztikus Világkongresszusra készülődve döntöttek a bátai Szent Vér-kegytemplom újjáépítéséről: lerombolásának négyszázadik évfordulóján, 1939-ben szentelték fel. Nyolcvan évvel később, 2019-ben a szintén Budapesten rendezendő 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra nagyszabású külső és belső felújításon esett át a kegyhely.