2024. április 25., csütörtök
MÉDIA 42.

Karikás: Búélesztő szellő

A magyar népzene autentikus legjava

Ezen a lemezen, amely 1998-ban jelent meg, a csángó-moldvai dallamok legjavával találkozhat az ember, hangzásviláguk, és a felhasznált hangszerek (koboz, tekerőlant, nádsíp stb.) is a legjobbját képezik annak, amit csak az autentikus magyar dallam- és ritmusvilág valaha is fel tudott kínálni. A lemez maga a mágikus tökély. Ahogyan 150 éve (legalább) felcsendültek ezek a dallamok, úgy teszik ezen a lemezen is, a legjobb legjobbja az, amivel itt találkozunk, az őseredet-energia vonzereje, és taszító ereje, szemben az olcsó, „magyarosra hajazó” népdal-imitációkkal, amelyek csakis a „ma” termékei látszatával járatják le az eredeti, magyar népdalt, és teszik azt egy formabontó-pénzhajhász módon. 

A korong még akkor jelent meg, amikor a kiadóházaknak még a tekintélyükre is adniuk kellett. Az eredeti, de nem eredetieskedő, női énekhangokkal készített, „nem tudtam én elgondolni, hogy e világ meg tud csalni,/ kicsiny voltam, nyughatatlan, hamis voltam, dughatatlan”-stílusú, feledhetetlen dallamok egyszuszra, óriási varázserővel és szenvedéllyel lekörözik, a sutba vágják az összes népdalimitátor és „népdalidomár” mesterkedést.

Ha valami, akkor ez magyar. Nagybetűvel magyar. Legalább annyira, amennyire a Bože Pravde szerb, еz annyira magyar. Megfosztva minden légkör-imitációtól, megfosztva minden dísztől, megfosztva minden sallangtól, ez: MAGYAR. És nagyon jó módon magyar. A lüktető, eredetiségükben is édes-kesernyés női-„bosszúálló” szájízt hagyva maguk után, ezek azok a melódiák, és „húzós” ritmusok, amelyek egy magyart magyarrá tesznek, ezek a 7-8 szótagos négysorosak, amelyek a színe-java népzenei hagyományunknak, és annak szerves része kell, hogy legyenek, keggyel és anélkül, de leginkább: kegyesen.

Ezekben a dalokban ott van az is, hogy „bezzeg, jól tudom én, uram, vitéz voltál, mer’ a csatatérről Rodostóig fu`ttál”-jellegű „ő sem egy szent szegény, nem jobb, mint más legény” és a „nem bánom, nem bánom, csak szívbül sajnálom, /hogy az én édesem más karján találom”, tehát  a legjellegzetesebb 12 szótagos  lüktetés, ami egy magyar szívet magyarrá tesz.

Ott van az, ami – női szemszögből – a „világ négy végit” az elleneségtül védi, ott van a Karikás-tánc a nagy, református templom előtt, ahol, ha köllött, ha nem, ezek az erdélyi, magyar menyecskék „karikást játszottak”, a kötélen, ki átugrott, az át, ki nem, befogadták a nők a saját közösségükbe, azon léve, hogy „még egy magyar mögcsalt asszon maradjon csak mög magyarnak”.

„Ez a lemez olyan, ha egyszer berakod, nem gyün ki a CD-lejátszóbú se, nemhogy a számítógépbű.”

Ez olyan, mint a Biblia, mert, aki egyetlen-egyszer is hallotta/olvasta, mindig újra és újra visszatér hozzá, érzi és tudja már, hogy nem veszi el/le abból a zenemasinából, amely a hangot produkálja. Tizenkilenc istenverte év múlt el azóta, hogy először hallottam ezeket a moldvai-csángó dallamokat, azóta is kísértenek, hatnak, igáznak-csigáznak fel- és le, hangosabban minden számítógép-varázsigénél. És sokkal hatásosabban is azoknál.

Hadd ne kelljen ezeket az állításokat alátámasztó mesékkel előállnom! Mer’ vóna belőlük legalább négy-öt.

A Karikás, az bizon’ Karikás, s ha egyszer „bekarikázódtál”, véred rajta, ezek az ősmagyar „dob-ver-dob, dob-pad-dob, dob-éj-dob”– tónusok ott lüktetnek, a halántékod mögött, az atlaszod, a koponyád a nyaki csigolyádtól elválasztó porc fölött- és mögött, ezek a bájital-varázsital mondókák bebújnak  az elméd legrejtettebb zugaiba is, és onnan sulykolják, a továbbmenetel édes-véres hangjait a még roskatag lábadnak.

Mindháromnak.

És, ha egyszer ezeket a nótákat meghallod, nincs már feledés, mellékántálás, félreéneklés, csorbítás-csonkítás, majd elvégzi azt önmagán az a „mester”, aki volt annyira drága, hogy egyetlen magyar kisasszonynak- mönyecskének is fölajánlja, rendes „konduktőr”-módra, átviszi a vonat előtti sáron.

Mert ezek a menyecskék még alighogy a fülbe búgnak-zúgnak-seppegnek, vagy éppen ijjujjúznak a vendégküldőkor, már készen is áll a merő erőből és virtusságból a tűzbe is belemenő dalia, aki a „lángon is átvág”, míg meg nem szerzi szíve választottját, azt a barna, kissé sem mongolos hölgyecskét, aki föl merte ültetni a „bolondok szamarára”. Arra az ördögöt is megalázó, faggyúszagú, erőspistaszerű körhintára, amelyen előtted egy Szputnyik-űrrakéta, mögötted meg egy Sötét Ráró üget, hogyha meg nem vigyázol, akkor lefordulsz róla.

Ennyi.

Még hozzátenném, azt a vádat rögtön ejtvén, hogy nem-magyarosan sokszavú lennék, ezek a népdalok azok, amelyek kialakítják egy-egy ember karakterét, és minél többet hallgattatni a kisgyermekekkel! És vigyázni rá, hogy a túlontúl nagy szellemi tömegű emberek csakis ünnepi körülmények közt, esküvőkkor, vagy, teszem azt (?), ünnepeltségkor hallják meg. Amikor egy szikra rosszindulat nincs a szívükben. Ez vót, ami köllött, hát nem?

Mára is, meg hónapra is. 

„Ez a világ olyan világ, mint a mogyorófavirág, sokat ígér, keveset ád, mit ád is, mind keserűt ád...”