2024. április 26., péntek

Szürtén szólt a harang

Kudi ti jides uhorski hlopcsik? – mordult rám az ukrán határőr. Arcán közöny, üres tekintetében érdeklődésnek semmi nyoma. Éreztem, maga sem gondolta komolyan a kérdést, érdektelen senki vagyok a számára, ahogy a mellettem ülő fiam, és mögötte, riadt tekintettel a határállomást szemlélő feleségem is. Miközben útleveleinket markolták vastag ujjai, jobbra is, balra is forgatta a tekintetét, vélhetően arról tartva, lemarad egy eurókkal kecsegtető csempészügyletről.

A szlovák–magyar–ukrán–orosz hangzavarban, több éve elmúlt tavaszon, az Ungvár melletti szlovák–ukrán határátkelőnél olyan gyomrot forgató természetességgel pörgött a csempészek mókuskereke, hogy magam is szégyelltem, nem egy vagyok a terepjárókkal dübörgő ukrán cigaretta fuvarosok közül, akikre még egy összekacsintós mosolyt is elpazarolt a határőr. A határőr, akiről azok a fináncok jutottak eszembe, akik komótosan járták körbe autómat a délszláv háború idején, egy másik úton, amit akkor még jugó határnak hívtunk. Szeszcsempészek után kutattak, ha éppen nem azt akarták kideríteni, ki üzletel cigarettával, és ki vinne át több benzint az embargózott (te jó ég, micsoda szavakat találtunk ki akkor…) Vajdaságba, ahol az éj sötétjénél is feketébb üzletek köttettek. Az ukrajnai ricsajból a szerbiai hangzavar foszlányai sejlettek fel, hazugság dadogós zavara keringőzött a német márkát ügyesen váltók vihogásával, pálinkától lerészegült utasok böffentős nótázásával. És persze a mélyről felszakadt sóhajjal, amelynek hangját az öt méterre előttünk álló kocsiból is hallottuk, amikor végre továbbengedték a fináncot lefizető tanár urat, aki állását elveszítve maga is nafta fuvarozásából remélt megélhetést.

Az ukrán mit sem tudott Szerbiáról, délszlávok háborújáról, de megérezvén zavaromat, vagy inkább az izzadtságom szorongástól terhelt, émelyítő szagát, újra rám emelte tekintetét.

– Nu, kudi ti jides? – mordult újra, mint álmából megzavart, Kárpátokban felnőtt medve, és megforgatja szájában a rágógumit.

Hogy hova megyek? Azt kérdezed? De hát mit mondjak? Hogy Szürtére, ahogy apám, és az ő apja, és még annak is az apja hívta az Ungvártól tizenöt kilométerre fekvő kis falut. Vagy mondjak Szjurtét, mint te, aki ukránul beszélsz? Netán Sztrumkovkát, amire az oroszok keresztelték át Szürtét, és amit a szlovákok Surtynak anyakönyveztek Trianon után?

– Szelo Szjurte pid Uzshorodom. Do rodicsiv – kiabáltam ki az autó ablakán, bízván abban, hogy helyesen magoltam be az ukrán szavakat, és érti: Szürte faluba mennék, Ungvár mellé, a rokonokhoz.

Bólintott, visszalökte az útleveleket, intett, indulhatunk. Én meg óvatosan araszoltam ki a járó motorú csempészautók fojtó benzingőzéből, titkolt örömmel, mert nem vertek bilincsbe hazugságomért. Ugyanis egyetlen rokonom sem él Szürte falujában, világháborúk utáni nyomorúságból, új határokat megállapítók könyörtelenül térképre rajzolt piros vonalait látva szóródott-menekült családom a Kárpátok tövéből. Volt, aki Argentínában keresett boldogulást, de soha nem jött tőle levél, más Felvidéken maradt ugyan, de olyan faluban, amit Szlovákia térképén kell keresni. Legszebb unokatestvérem, akinek szőkeségéről talán csak Juhász Gyula tudna hozzá méltó szép verset írni a csehországi Karlovy Varyból írja interneten: ne haragudj a sok helyesírási hibáért, de itt már senki nem beszélni a magyart, belőlem is kikopnak lassan a magyar szók.

Szürte, Szjurte, Sztrumkovka – motyogtam magamban, és mire ritmussá áll össze bennem a háromnyelvű falunév, már át is suhantunk Ungváron, majd rátalálva a Csapra vezető, mert hát Szürte/Szjurte/Sztrumkovka Ungvártól délre, a Csapra vezető út mentén fekszik, hallottam régen meghalt apám szavait. Apámét, aki Bátyi Ferenc és Fedor Johanna fiaként éppen Szürtén látta meg, milyen színű is világ. 

De hát mit is tudok én őseim falujáról, ahol még soha nem jártam? – figyeltem a frissen aszfaltozott utat. Hogy a Wikipédia szerint már 1281 előtt is lakott hely volt. Strute néven említik először, de nevét Zritte, Sratha és Strate formákban írták az oklevelekben. Valószínűleg a tatárjárás alatt elpusztult, de később újra települt. És tudom: a település első birtokosai a Rátót nemzetség tagjai, valamint a Baksa nemzetségből származó Szürtey család voltak. A falunak 1484-ben Zsigmond király címert és zászlót adományozott, és a trianoni békeszerződésig Ung megye nagykaposi járáshoz tartozott, aminek 1910-ben 1144 lakosából 1134 magyar volt.

– Biztos vagy benne, hogy nem lesz semmi gond? Hogy megtaláljuk egyáltalán nagyapád házát? És megtaláljuk a sírját is? – hallottam feleségem kérdését, de nem akartam válaszolni egy „biztos”-nál többet. Miközben a félelem, te jó ég, mitől lehetnék én ebben biztos, amikor nagyapámat már az ötvenes évek közepén kísérték az utolsó útjára a szürtei temetőben, nagyanyám meg egészen egy csehországi, Sadov nevű faluig költözött, a német határ közelébe, kitelepített németek házába, hogy minél távolabb legyen a nagy Szovjetunió határától. Ki is őrizné nagyapám emlékét itt, aki pedig tekintélyes polgára volt a falunak, vasúti felügyelő, egészen addig, míg a csehek azt nem mondták, no, Bátyi úr, maga nem beszéli jól a cseh nyelvet, feladatait ellátni így nem is tudja, állásából elbocsáttatik.

Vagy nagyanyámra mégis ki emlékezne? Egy törékeny, talán, ha negyvenöt kilós asszonyra, aki 1898-ban mégis meg tudta markolni batyuba kötött összes holmiját, elvonatozott egészen a németországi Bremerhavenig, nagykéményű gőzösre szállt, ezer imát elmormolt: ne essék baja a tengeren, hogy szerencsét próbáljon Amerikában, és egy kisváros dohánygyárában kuporgatott össze annyi dollárt, amennyiért Szürtén házat tudott venni. Mert hiába kecsegtették, új világ, jobb világ, maradj itt szorgos kezű lány, az ő negyvenöt kilójába hatalmas konokság szorult. Csak azt hajtogatta szerény angol tudásával: de hát én magyar vagyok, nekem ott a hazám, túl az óceánon, Kárpátok ölelésében, nekem ott kell élnem. És jött, a házat megvette, Bátyi Ferenc kérő szavára kezét odaadta, szült hat gyereket, az első eltemette, a többit felnevelte. Majd 1945 végétől beletörődve tűrte, hogy mindegyikkel csak cenzúrázott levelek útján tarthatja a kapcsolatot.

– Ide ki ne jöjjetek, amíg az orosz az úr! – üzente, ki tudja milyen titkos utakon Csehszlovákiába, Magyarországra –, mert a falu több férfit vesztett a világháború után, mint a harcokban. És valóban, míg a világégés után 11 hadba vitt férfit gyászolt Szürte, a sztálinisták 21 férfi deportáltak, közülük tíz nem élte túl a Gulág poklát. És akkor még nagyapámat nem is számolom, aki a falu legerősebb emberének számított, (méteres vasúti sínt is megemelt, ha úgy tartotta kedve – mesélte nevetve apám), de a maradék kis földjétől is megfosztó nagy Szovjetunió olyan teherrel nehezedett rá, amit nem lehetett vasúti sín métereiben, súlyában mérni. Hetvenéves sem volt, amikor 1952 áprilisában érte szólt a szürte-sztrumovkai temető harangja.

– Biztos megtaláljuk a házat? És a sírt? – veregette vállam, bújt fülembe újra a kérdés, amikor beértünk Szürtére.

– A vasútállomást keressük. Amellett, pontosabban mögötte állt a házuk – mondtam, és mire a mondat végére értem, már fékezett is autónk egy cirill betűvel összemaszatolt épület előtt. A vasútállomás – nyitottam ki a kocsi ajtaját.

– Ez vasútállomás? – biggyesztette száját a fiam, amikor egy barakkhoz nagyon hasonlatos, fehérre meszelt építményt jártunk körbe. Se peron, se vonat, a vágányok között hőségtől tikkadozó fűcsomók.

– Ez – válaszoltam, és egy halom törmelékben botlott meg a tekintetem. Régen elkorhadt kerítés néhány csonkja borult rá, jelezvén, ház állt itt.

– Magyarból jöttek? – rántott ki hármónkat a réveteg csöndből egy idős asszony hangja.

– Magyarból – válaszoltam.

– És kit keresnek? 

– Az őseimet. Az őseim nyomát – mutattam a romok felé, és bemutatkoztam: Bátyi Zoltán vagyok Magyarország Szeged nevű városából, onnan, ahol…

– Tudom, hol van. Nem láttam soha, de hallottam róla. Szép város. Magyar város – bólintott az asszony. – Akkor maga Ferenc bácsi unokája? – pislantott rám.

– Igen. Ismerte?

– Kislány koromban. Akkor láttam. Régen meghalt.

– Régen. Csak reméljük, hogy a sírját azért megtaláljuk.

– Megtalálják – indult el az asszony a földúton. Fájós lábát nehezen vonszolva haladt, minden lépéssel port vert fel a papucsa.

– Mindig utánam – intett felénk, mi pedig mentünk, csak néha tekingetve a néhány százméternyire húzódó házsorra, ahol gyerekként apám rohant az iskolába.

És megtaláltuk a sírt. Nem romokban, nem tört sírkővel, nem gaz alatt megbújva. A körbe gereblyézett kis síremléken friss virág árnyéka simult a sírkőre.

– De hát ezt gondozzák! – mondtam, és észre sem vettem, majdnem kiáltásba csapott át az ámulatom.

– Még hogy na! Magyar ember magyar sírja. Itt élt, itt halt, apámékkal küzdötte végig az életét. Gondozzuk hát. Nem kötelesség. Tisztesség – igazított a csokron az asszony.

– Mondhatom magukkal az imát? – nézett rám, majd dühösen fordult az állomás fel, mert éppen akkor zörgette-csattogtatta a síneket a Munkács felé vágtató személyvonat. Nem állt meg, én mégis úgy láttam: nagyapám száll le róla, sietve lépdel a házuk felé, ahol 1919. március 1-jét mutat a konyhába felakasztott falinaptár, és még nem is sejti, hogy egy magyar földet foglaló cseh ezred prágai katona orvosától tudja meg: ő hozta világra Bátyi Ferenc vasutas Zoltán nevű fiát.