2021. október 26., kedd

A párhuzamosan futó sínpárok

Oláh András: Fagypont alatt

A kötet címoldalán egy ködbe vesző sínpár látható. A látszat azt sugallja, hogy a Filep Gergő Kilátásaink című fotóján egymás mellett futó sínek valahol a messzeségben egyszer majd összetalálkoznak, a bennünket körülölelő világ szabályszerűségeinek ismeretében azonban tudjuk, hogy ez sohasem fog megtörténni: a sínpárok azután is, hogy elnyelte őket a sűrű fehérség és kikerültek a látómezőnkből, ugyanolyan távol maradnak egymástól, mint a kiindulópontban voltak. A képet nézve azonban el szabad játszani a gondolattal, hogy egyszer majd talán mégis, annál is inkább, mert egész életünket ebben a reményben éljük le, hogy egyszer majd talán mégis, miközben tudjuk, hogy nem. Ennek ellenére továbbra is reménykedünk, mert enélkül a hit nélkül legemberibb vonásunkról mondanánk le. Azzal is tisztában vagyunk, hogy azon a sínpáron, amelyiken az életünk fut, lehetetlen a visszatérés, szellemi síkon mégis gyakran megkíséreljük, emlékeket elevenítünk fel, eljátszunk a gondolattal, vajon hogyan alakul az életünk, ha egy múltbéli szituációban másképpen döntünk, képletesen szólva, egy másik vágányra kanyarodva folytatjuk az utunkat. Elképzeljük az utazást azon a másik sínpáron, volt szerelmekkel találkozunk, régi barátokkal társalgunk, egykori önmagunkat vizsgáljuk, eltöprengve afelett, hogy pillanatnyi énünk és egykori hasonmásunk vajon ugyanaz a személy-e. És ahogyan ráébredünk, hogy életünk összes pillanata egyszeri és megismételhetetlen, idővel arra is rájövünk, hogy álmaink és életünk olyanok, mint a párhuzamosan futó sínpárok: összetartoznak anélkül, hogy bármikor is találkoznának egymással.

Magyar Napló, Budapest, 2020, 96 oldal

Ezekre az életünk alakulása tekintetében lényegében felesleges, ám lelki világunk kibontakoztatása szempontjából nélkülözhetetlen szellemi utazásokra alkalmas pálya a költészet. Egy efféle különös költői utazásra invitál bennünket Oláh András Fagypont alatt című verseskötetében, amely közvetlenül a költő Visszafelé című válogatáskötete után jelent meg, és elődjéhez hasonlóan számvetés jellegű. A kötetbe gyűjtött versek jelentős része a szerelem köré szerveződik, a költő sodró verssorokban, újragondolva a szerelmi líra lehetőségeit, elvágyódik a múltba, régi kalandokat és eseményeket elevenít fel, nem véletlenül mondja, hogy „jó volna visszatérni egyszer / abba a depresszió nélküli világba”, bár másik helyen elismeri, hogy ezt nem olyan egyszerű, merthogy sokszor „félünk újrateremteni az emlékeket / amikkel a véletlenek összefércelték életünket”. A sajátos menekülést a múltba a személyes indíttatás mellett jelentős mértékben az új évezredben átalakult társadalmi viszonyok is generálják, értékrendbeli változások, az emberi kapcsolatok átformálódása, elidegenedettségérzet; a virtuális pagonnyá változott világban egy letűnt kor képviselője lemondóan szisszen fel: „mások a szabályok mint régen a grundokon / a szabadság nyitott szívekben fuldokol”. A költői ént sokszor az elvesztegetett idő érzése keríti hatalmába, az emberi lét végessége és küzdelmeink hiábavalósága foglalkoztatja, rezignáltan nyugtázza magában, hogy „szétdobált álmok hevernek a téren”.

Fájó nosztalgia hatja át a Fagypont alatt című verseskötetet, ami olyan, mint egy kis ékszerdoboz, amelybe legféltettebb emlékeinket rejtettük el. Verseljen szerelemről, elmúlásról vagy történelmi visszásságokról Oláh András, mindig visszafogott marad, lélekelemzései szelídek és érzelemdúsak, hasonlatai pedig, kerülve a felszínes esztétizálást, húsbavágóan mélyek: „jobb lett volna megőrizni téged is olyannak / amilyennek álmodtalak / amilyen nem voltál sosem”.