Nemzedékek rajongása, megható ragaszkodása köszöntötte a legendás „hármast”, nemcsak a városok színháztermeiben, hanem szórvány világunk kis falvainak, településeinek szerény művelődési otthonaiban is. S nemcsak itt, Vajdaságban, hanem a Drávaszögben, valamint a szlavóniai szigetmagyarság csodálatos világában is az otthon melege fogadta a legendás „hármast”: Gubik Mirát, Boros Mirjanát és Boros Istvánt.
Lehet, hogy ebben a vírusos, rettegéstől terhes világunkban furcsának tűnik, hogy én most a térség egykori legismertebb énekeseit említem. Bevallom, hogy szándékomban van egy kis tudatosság is. Ugyanis úgy érzem, hogy jó lenne, ha most, ebben a mi letaglózott világunkban az Újvidéki Rádió lemeztárából előkerülnének legendás énekeseink hangszalagra rögzített emlékezetes énekszámai, felejthetetlen dalai. S azok aztán, az éter hullámain keresztül eljuthatnának a rádió hűséges hallgatóihoz.
Tudom, hogy sokak számára az itt említett énekesek neve nem sokat mond. Nem ismerik, nem hallottak róluk. Ezért illő tisztelettel róluk szólok.
Gubik Mira Újvidéken (a Telepen), a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület egykori színjátszásának kiemelkedő tagja volt. Számos operettben kapott megmutatkozási lehetőséget. Bársonyos, szívet-lelket melegítő hangjával nagyon hamar ismertté vált. Az Újvidéki Rádióban kezdett dolgozni, a zenei osztályon, és énekesi pályájának erőteljes kibontakozását is az Újvidéki Rádiónak köszönheti. Gubik Mira ugyanis a Rádiószínház társulatának nyilvános előadásain (mindenekelőtt az áprilisin és a szilveszterin) ott volt a színpadon, együtt a színészekkel és megismerte a közönség, megismerte a szakma. Gubik Mira önálló estjei egymást érték.
Boros Mirjana az ötvenes évek legelején a nagybecskereki Madách Amatőr Színház társulatának a tagja volt. Később, 1953-ban, az akkor alakult, Bega-parti város első hivatásos színházának a társulatához szerződött. Azonban, miután azt a hivatásos színházat „gyorsan” felszámolták, Boros Mirjana, férjével együtt, 1955 tavaszán az Újvidéki Rádióhoz szerződött.
Nem sokáig maradt a Rádióban. 1956 után a szabad művészek „státusát” választotta. Énekesi pályája állandóan felfelé ívelt. A 60-as évek elején nagy sikerrel vendégszerepelt Magyarországon (Budapesten és Pécsett), aztán Kelet-Németországban. Azonban igazán Vajdaságban, a Drávaszögben és ott, a szlavóniai kis falvakban volt otthon. Férjével, Boros Istvánnal és Gubik Mirával mélységes ragaszkodással járta azt a vidéket. Vonaton, tehergépkocsin, pótkocsis traktorral és sok esetben csak úgy, gyalogszerrel.
Boros Istvánról kissé részletesebben kell szólnom. Ugyanis a „Pista bácsi”, mert Boros Istvánt itt, Vajdaságban, csak így hívták idősek, fiatalok egyaránt. Néha bizony furcsán hatott, amikor az évek súlya alatt megroggyant, galambősz emberek körülfogták a harminc-egynéhányadik évét taposó fiatal énekest, a kezét szorongatták, és mondogatták, hogy „Köszönjük, Pista bácsi, köszönjük, hogy eljött, hogy énekelt nekünk.”
Boros István Szabadkán született 1924-ben. Azonban a Bega-parti város, Nagybecskerek indította el azon a pályán, amelyet a színpad varázsa határozott meg. Ugyanis a nagybecskereki Petőfi Sándor Művelődési Egyesület karolta fel, és egyengette a fiatal énekes-színész útját. 1953 szeptemberében Boros István (feleségével, Mirjanával együtt) az akkor alakult nagybecskereki hivatásos színházhoz szerződött.
1954 őszén a Boros házaspár Újvidékre költözött, és a Rádiószínház társulatához szerződött. Boros István egy évtizedet töltött a láthatatlan színház együttesében. 1967-ben az Újvidéki Televízióban talált új otthonra.
Boros István mindenekelőtt énekes volt. Az itt élő kis magyar közösség egyik legnépszerűbb énekese. Talán vannak, akik még emlékeznek a „Még nyílnak a zombori rózsák” és a „Csónak a Tiszán” című dalokra, amelyeket Boros István énekelt. Az énekest szerették az emberek, szerették hallgatni, amikor énekelt, és megtiszteltetésnek vették, ha szót válthattak vele.
Egy, a legendás „hármassal” való felejthetetlen vendégszereplés emlékét őrzöm immáron közel 60 esztendeje (pontosabban 1962. január 22-e óta). Csernyén vendégszerepelt az Újvidéki Rádió kis csapata. A Boros házaspár, Gubik Mirával, Gyapjas Jánossal és velem, valamint a rádió akkor népi kis zenekarával. Zimankós időben indult útnak a kis csapat. Nagybecskerekig autóbusszal, onnan Csernyéig a népszerű „tyíróval”. A műsor jól sikerült, azonban, az idő miatt, a visszatérés nagy gondot okozott.
Mintha tegnap történt volna, úgy emlékszem a történtekre. Tanok Józseffel, a műsor szervezőjével kerestük a visszatérés lehetőségét. – Van itt a szövetkezetben egy terepjáró – mondta elgondolkodva Jóska –, csak gépkocsivezetőt kellene találni. Ekkor egy közelünkben álldogáló fiatalember hozzánk lépett, pontosabban Tanok Józsefhez. – Jóska bátyám, én elviszem őket –, mondta valami csendes, belső lelkesedéssel. – De van egy kikötésem – tette hozzá. – Ha Pista bácsi (Boros István) mellém ül, és ezeket a szép magyar nótákat énekli, akkor ha kell, a világ végére is elviszem én magukat!
Jóval elmúlt már éjfél, mire elindultunk, mert elindultunk, és Pista bácsi ott ült a gépkocsivezető mellett. Sajnos, szinte csak „lépésben” haladhattunk, mivel a hó egyszerűen betakarta az úttestet, és bizony nagyon kellett vigyázni, hogy le ne csússzon a kocsi az árokba.
És Pista bácsi énekelt. Egyik dalt követte a másik, valahogy mindig előkerült egy új, aztán még újabb dal, mintha egy bűvös, kifogyhatatlan zsákból szedegetné ki. Egyszerűen azok a csodálatosan szép magyar nóták a hajnalt köszöntötték, mire Újvidékre értünk. Mert csak megérkeztünk.
Több mint fél évszázad után, csendesen, mélységes nagyrabecsüléssel, megköszönjük a legendás „hármasnak”, hogy voltak, hogy megszépítették mindennapjainkat. Akik még emlékeznek rájuk, nem felejtik el őket.
