2024. április 25., csütörtök

Nagytakarítás

A telefonszám egy újvidéki férfié, aki anyagból függönyt készít, és fel is rakja. Nem valószínű, hogy találkozom vele a közeljövőben. A magyarkanizsai Építőipari Kombinát üzemi lapjának készítőivel sem. A Dolgozók (szakszervezeti) hetilap szerkesztőségének a múlt század hetvenes éveinek legelején mintegy tíz újságírója volt, emlékezetem szerint szinte mindegyikünknek vállalnia kellett besegíteni egy-egy üzemi újság készítésébe. Nem tudom, mi van a régiekkel, ennyi eltelt évtized után mit is kérdezhetnék tőlük, ha az akkori számok még egyáltalán érvényesek. Aztán sorakoznak szépen Ada, Zenta és Magyarkanizsa vállalatainak szakszervezeti elnökei. Többségük jóravaló, egyszerű munkásember volt; hittek abban, amit csináltak, úgy gondolták, társaikon segítenek, ha jól megszerveznek egy akciót. Akár mondjuk a télirevaló beszerzését. Nos, sok gyár már nem is létezik az említett három községben, néhány személyről pedig biztosan tudom, hogy nincs már az élők sorában, a gyászjelentéseket napilapunkban olvashattuk.

Három lap teleírva nevekkel, számokkal. A nagyfüzetből téptem ki őket – az nyilván kellett hasznosabb dologra –, ez a lista eddig megúszta az eldobást. Nem volt erőm se rendesen végigpásztázni rajta, se megszabadulni tőle. Kereken kilencven tétel. És persze kilencvenegyedikként ráadásul az én életem egy szelete is. A kilencvenedik egyébként egy ljubljanai újságírónőé, de őt nem tudom azonosítani, a neve nem mond semmit. Előtte egy kanizsai péknek a száma. Őrá viszont emlékezem, beszélgetésünk után egy frissen sült, ropogós cipóval ajándékozott meg. Pályám során a legritkább esetben fogadtam el bármit, hosszú éveken át a sajtófogadások és ünnepségek utáni állófogadásokról is leléptem. Ez a cipó azonban más volt. De térjünk vissza a listához, azon a Magyar Szó akkori belgrádi tudósítója következik, aztán három szobrász, beékelődve egy pesti színművész, majd a szajáni magyartanár, a jázovai (Hódegyháza) favágó, egy kispiaci hentes, egy topolyai keramikusnő, majd a csókai szőlészeti és pincegazdaság szakszervezeti elnöke, a tornyosi művelődési egyesület elnök asszonya, és itt találom a zentai festőbarátunk címét is, de ő már jó ideje Magyarországon él, a feleségével. Volt gimnáziumi osztálytársam, a jogász-festő viszont maradt a helyén. Nem tudom, mi lehet a valkaisori üzlet vezetőjével, őt nem tudom felidézni, a neve is idegenül cseng, a csókai képzőművésznőt viszont tudom, felkérésemre ő később tárcákhoz rajzolt is. Aztán tizenvalahány név egyfolytában: az adai Potisje Szerszámgépgyár vezetői, alkalmazottai. És a völgyparti gazda, akihez, ha mi hárman – terepi újságírók – beállítottunk (egyikünk azóta már az Égi Hírlap munkatársa), azonnal levágatott paprikásnak egy kakast, s mire megvoltunk a kötelező, a lapba szánt beszélgetéssel (meg egy-két pohárka pálinkával), a hatalmas fazékban csábító illatával már ott rotyogott az igen finomnak ígérkező étel.

A pályakezdés szépséges korszaka, különösen a derengő visszatekintésben. 1975-ben aztán átvezényeltek a Magyar Szó szerkesztőségéhez, egészen más munkakörbe. A korábbi kapcsolatok egy része természetesen tartósnak bizonyult, s erre utóbb szükség is mutatkozott, lévén a terepjáró korszak – szinte véletlenül –, a nyolcvanas évek elején, egy rövid periódusra megismétlődött. Számok és emberek: a lista ismét hasznossá vált.

Aztán 1985-től végleg eltávolodtam az újságírásnak ettől az izgalmas, akkor kicsit romantikus, de mindenképpen emberközeli műfajától. A papírlapokat még évtizedeken át őriztem. Most elengedem őket. Végleg.