2021. szeptember 21., kedd
PSZICHOLÓGIA

Testi és lelki egészségünk

Az elmúlt évtizedek során felértékelődött az egészség jelentősége. Ha feltesszük magunknak azt a kérdést, hogy „Egészégesnek érzem-e most magam?”, nem biztos, hogy ugyanúgy fogunk válaszolni rá, mint tegnap vagy tegnapelőtt. Az, hogy hogyan vélekedünk egészségünkről, számos tényező függvénye: életkorunk, korábbi betegségtörténetünk, ismereteink, hitrendszerünk, sőt közvetlen környezetünk is hatással van rá. Ha visszagondolunk serdülőkori éveinkre, valószínűleg kevésbé figyeltünk arra, hogy mit és hogyan táplálkozunk, mennyi alkoholt fogyasztunk stb. Természetesen az aktuális trendek mindig befolyásolók és irányadók, ennek fényében is változhat, hogy mikor mit tartunk fontosnak.

Egészségünk több annál, mint hogy nem érezzük magunkat betegnek

Mostanra az egészségről sokkal tágabban gondolkodunk, mint korábban. Már nem „csupán” a betegség hiányáról, illetve a testi jóllétről van szó, hanem a lelki, spirituális elégedettségről is. Mi sem bizonyítja jobban az egészség fogalmának kibővülését, mint az Egészségügyi Világszervezet 1948-ban kiadott definíciója, mely szerint az egészség testi, lelki és szociális jóllétet jelent.

A pszichológiában ma egyfajta spektrumként tekintünk az egészségre. A spektrum egyik végén helyezkedik el a teljes jóllét, a pozitív egészségi állapot, ezt követi a jó egészség, majd a betegség hiánya, a fel nem ismert betegség, majd az enyhe, a súlyos, s végül a halálos betegség. Az egészségünknek tehát fokozatai vannak.

Egy jelentős, 1000 felnőttel végzett kutatás során 2–4 hetes időszakban arról kérdezték a résztvevőket, hogy milyen tüneteket észlelnek magukon, és konzultálnak-e ezekről valakivel. Az eredmények alapján a résztvevők közül 750-en számoltak be a tüneteikről, ebből azonban csupán 250-en konzultáltak róluk valakivel. Tüneteink nagyon sokfélék lehetnek, és hogy mekkora jelentőséget tulajdonítunk nekik, illetve hogyan vélekedünk kialakulásuk okáról, számos tényezőtől függ.

A mai napig stigmatizáló megosztani, ha mentális problémáink vannak, ezért az, hogy milyen korban, milyen kultúrában élünk, szintén befolyásolja, hogy mivel fogunk orvoshoz fordulni, vagy mi az, amit még közeli hozzátartozóinknak is félve mondunk el.

A hagyományos orvosi szemlélet szerint a szakembernek addig van feladata, amíg a páciensnek valamilyen problémája van. Ez a szemlélet tehát a betegség hiányát egyenlőnek tekinti az egészséggel. Dr. John Travis létrehozott egy úgynevezett wellnessfolytonosságot, amely szerint az egészségünk több annál, mint hogy nem érezzük magunkat betegnek. Fontos, hogy ha orvosilag nincs is tünetünk, tegyünk azért, hogy megőrizzük és fejlesszük az egészségünket, hiszen így tudjuk elérni a „tökéletes jóllét” állapotát. Akár saját bőrünkön is tapasztalhattuk már, hogy ha csak és kizárólag a problémára/betegségre koncentrálunk, az hosszú távon nem biztos, hogy kedvező állapotot hoz.

Egészségmodellek

A kutatók számos egészségmodellt hoztak létre, melyek segítségünkre lehetnek saját egészségdefiníciónk megalkotásában. Vizsgáljunk meg ezek közül néhányat közelebbről is: Vajon melyik magyarázza leginkább a betegségképünket?

Az adaptív modell szerint az ember akkor egészséges, ha képes alkalmazkodni. Ennek hátterében az az evolúciós szemlélet áll, hogy a betegség egy téves adaptáció. Selye János, a magyarországi stresszkutatás úttörője a stresszt általános adaptációs szindrómaként írja le. Amikor kihívások érnek minket, és nincs elég erőforrásunk arra, hogy ezekkel szembenézzünk, vagy nem tudjuk őket mozgósítani, akkor egy idő után kimerülünk és beteggé válunk. A cél ilyenkor szervezetünk adaptációs képességének visszaállítása és stabilitásának megőrzése.

Az eudaimonia modell szerint az ember akkor igazán egészséges, ha képes az önmegvalósításra, vagyis belső potenciáljának beteljesítésére. A hedonikus, pillanatnyi örömkeresésen alapuló jóllét önmagában nem elegendő, mivel emberként szükségünk van arra, hogy az éppen megtapasztalt, aktuális örömökön túl az értelmesség élményét is megtapasztaljuk, illetve, hogy hatékonynak érezzük magunkat aközben, amit csinálunk.

A környezeti modell szerint akkor válunk beteggé, ha felbomlik az egyensúly a belső lelki világunk és a külvilág között. Biztosan fel tudunk idézni egy olyan élményt, amikor egy új társaságban hirtelen nagyon kellemetlenül éreztük magunkat azért, mert nem tudtuk érvényesíteni a véleményünket. A megfelelő kommunikáció, az önérvényesítés befolyásolja, hogy mennyire érezzük komfortosan magunkat a környezetünkben, azaz ha tágabban értelmezzük azt, hogy mennyire vagyunk egészségesek.

A szerep modell szerint onnantól számít valaki betegnek, ha ő maga felvállalja, hogy beteg, vagyis belehelyezkedik a beteg szerepébe. Ha mi nem tekintjük magunkat betegnek, akkor nagy valószínűséggel nem is fogunk szakemberhez fordulni, és értelmetlen öngyógyításba kezdünk. Annak belátása, hogy nincs minden rendben velem, bátorságot igényel, de a gyógyulás elengedhetetlen feltétele.

Saját állapotunk betegségként címkézése egyben annak a felvállalása, hogy segítségre van szükségünk, és ez együtt jár saját sebezhetőségünk, gyengeségünk felvállalásával is.

Ha betegek vagyunk...

A szakemberrel való együttműködést és a gyógyulást azonban nagyban nehezíti, ha a beteg nem hajlandó elfogadni és énképébe illeszteni a betegséget. Ha betegek vagyunk, sokat segíthet, ha megosztjuk valakivel aggodalmainkat, fájdalmainkat, mivel ezáltal nem csak magunknak kell hordoznunk a betegség terhét.

A másik oldalon előfordulhat az is, hogy csak azért helyezkedünk bele a „beteg” szerepbe, hogy valamilyen régóta halogatott kötelezettség alól mentsük fel magunkat, vagy hogy több figyelmet és gondoskodást kapjunk. A beteg ugyanis elesettsége miatt empátiát és törődést vált ki környezetéből. Ilyen téren az is számít azonban, hogy a betegségért mennyire vonható felelősségre az érintett személy. Ha saját hibájából, figyelmetlenségéből szenvedi el, kevésbé toleráljuk, mintha önhibáján kívül tenné. Gondoljunk csak az áldozathibáztatásra.

Egy másik kutatás során 80 személlyel készítettek interjút az egészséghez fűződő viszonyulás témájában. A résztvevőknek az egészségükkel kapcsolatos kérdésekre kellett válaszolniuk. Az eredmények azt mutatták, hogy a laikus résztvevők hasonlóan gondolkodnak az egészségről, mint a szakemberek. Ennek az lehet a magyarázata, hogy manapság a tudományos gondolkodás egyre inkább elérhető a hétköznapi ember számára, szinte bármilyen témához hozzá lehet férni pár másodperc alatt, ha beírjuk az internetes keresőbe. Ennek az a veszélye, hogy ha nem megfelelő forrásokból tájékozódunk, illetve kontextusból kiemelve, előtudás nélkül egy az egyben igaznak véljük, amit olvasunk, akkor félreinformálódhatunk és téves diagnózist állíthatunk fel.

Jelentős átfedés van tehát a laikus és a tudományos gondolkodás között, ezek az ismeretek azonban máshogyan szerveződnek.

Egy betegség megtapasztalása az egész énképünket, világnézetünket megváltoztathatja, átrendezheti társas kapcsolatainkat és céljainkat. A betegségekre gyakran veszteségként vagy büntetésként tekintünk, ám amellett, hogy teret adunk a betegséghez társuló nehéz, negatív érzelmeknek, fontos megtalálni a betegségünkben azt, amit befolyásolhatunk, illetve kialakítani magunkban egy pozitív megküzdési perspektívát. A testi és a lelki működések összefüggések alátámasztják azt, hogy érdemes testi panaszaink kezelése mellett a lelki állóképességünkre is nagyobb hangsúlyt fektetni. Tekintsünk a betegségre egy lehetőségként önmagunk felfedezésére, értékeink újragondolására és a személyes növekedéstörténetünk továbbírására.