2021. július 28., szerda

Herczeg Ferenc utolsó útja a Délvidéken

A verseci gyermek- és ifjúkor emlékeit a történelmi regényei hosszú sorában – mindenekelőtt a Fenn és lenn, A hét sváb, a Pogányok című munkáiban – megörökítő Herczeg Ferenc, aki 1896-tól a nemzeti összeomlásig országgyűlési képviselő volt, az írók és közéleti szereplők azon sorába tartozott, aki már a XIX. század utolsó éveitől tisztán látta, hogy egy esetleges háború a történelmi Magyarország végzetes pusztulásához fog vezetni. Magyarország évtizedeken át elhibázott nemzetiségi politikát folytatott, mindamellett védelmi erejének erősítését sem tartotta fontosnak, így annak, aki az ország nemzetiségi területeiről származott, s aki ismerte az 1848–1849-es háborúk történetét, volt mitől féltenie a hazáját. A Várhegy (1933) és A gótikus ház (1939) című emlékirataiban rendre visszatér a szomszédos népek egyre agresszívebb politikája jelentette veszélyek hangsúlyozására, méltánylást és megértést azonban – Tisza István és a legszűkebb baráti körök kivételével – sem az országgyűlésben, sem sajtóban nem kapott. Keserű vigasza a kései utókornak, hogy a látnoknak igaza lett.

Budai otthonában, szűk baráti körben töltötték azt az estét, amikor 1914. július 28-án a Monarchia hadat üzent Szerbiának. „Az ablakon zápor dobolt, mikor a csobogó éjszakából rivalgó trombitahangok vergődtek elő – írta Herczeg Ferenc emlékezései harmadik kötetében a Hűvösvölgy (1993) című munkájában. – A Rákóczi-induló! Ez a háború! Egyikünk sem sejtette, hogy most a végítélet harsonái szólaltak meg Szent István ősi birodalma fölött.” Az író maga is meglepődött, hogy a háború bejelentését általános lelkesedés, a végsőkig fölfokozott harci kedv követte, az emberek többsége örült a heroikus idők beköszöntének. Néhány nap múlva már „felpántlikázva és felvirágozva, háromszínű zászlók alatt özönlöttek a magyar fiúk oda, hol a vigyorgó kaszás várta őket. Országszerte valami elbizakodott hangulat terjedt el, az emberek olyasmit képzeltek, hogy a háború egyetlen lendületes szuronyroham lesz, mely kiveti állásaiból, és pokollá kergeti Magyarország minden ellenségét.” A hűvösvölgyi otthonában vele élő keresztfia – bátyja gyermeke –, az orvosnövendék Feri gyerek is ujjongva beszélt harci terveiről, és nem telt el néhány nap, máris robogott vele a vonat a szerb frontok felé.

Feri eleinte hetyke bakaleveleket küldött a sumadiai harctérről, később azonban tábori lapjain érezni lehetett némi elkomorodást. A megtépett és megalázott Potiorek-hadsereg közben Szerbiából Szlavóniába vonult vissza, a fiatal Herczeg levelei pedig elmaradtak. Karácsony után Herczeg Ferenc Újvidékre, a déli hadsereg főhadiszállására utazott, hogy megkeresse elveszett keresztfiát. „A város csordultig tele volt háborúval.” Újvidéken közölték vele, hogy Feri hadosztálya a Szerém megyei Manđelos (Nagyolaszi) községben állomásozik, mire az újvidéki főispán – egy bizonyos Matkovics – nagylelkűen felajánlotta autóját. Útjuk Mitrovicán át vezetett, ahol a Száva partjáról láthatták a szerb oldalon beásott őrszemek hosszú láncát. Nagyolasziban a 32. hadosztály nyilvántartásából azután kiderült, Feri neve a kukuljevci betegfelvevő állomás listáján szerepel. Kukuljevciben azonban még azt is letagadták, hogy ott bármiféle betegfelvevő állomás létezne, így hát az aggódó nagybácsinak vissza kellett fordulnia. Ruma városában, miközben üzemanyagot töltöttek, Herczeg Ferenc arra lett figyelmes, hogy a szemben lévő iskolaépületen vöröskeresztes zászló szomorkodott. „Bementem az előcsarnokba és találomra megkérdeztem a szakaszvezető-portástól: nincs-e a betegek közt egy ilyen és ilyen nevű önkéntes? – Nincs! Én tehát továbbutaztam Újvidék felé, pedig Feri az emeleten feküdt, harminc lépcsőfokkal a fejem felett” – írta évekkel később Hűvösvölgy című emlékiratában az író.

Hazaérkezve Budapestre a felgyülemlett levelek között egy tábori levelezőlapon felismerte Feri keze írását. „Reszkető, girbegörbe vonásokkal írta, hogy jó ideig ne várjunk tőle híradást, mert kórházi vonatra osztották be szolgálatra, sok dolga lesz, szóval nemigen ér rá levelet írni. Sejtettem, mit jelent ez: a fiú betegen fekszik valahol, és ezt el akarja előttünk titkolni.” Hol adták föl a levelet? A postabélyegzőn négy betű közöl kettő olvashatatlanná mázolódott, a másik kettő: ..MA. Nem lehet más, csak RUMA. Az aggódó nagybácsi visszautazott a szerémségi városba, ahol a néhány nappal korábban már megkeresett iskola emeleti rajztermében a tífuszosok között megtalálta szegény kis Ferit. A beteget hazavitte, ahol gondos ápolás után az ifjú talpra állt. A fiút azonban valami ellenállhatatlan kényszer sodorta oda, ahol az ágyúk nyomán „gonosz tüzek villantak az ég alján”. Feri újra a harctérre ment, ezúttal az orosz frontra, ahol a volhíniai csaták véres poklában hősi halált halt. Herczeg Ferenc keresztfiát, az Ikva-parti Mordva községben, a templom udvarán helyezték nyugalomra. Halálával a Herczeg családban véget ért a nemzedékek őrségváltása, ami csak tetézte a tragédiát. Az író később így foglalta össze a történteket: kétségtelen, „hogy a magyar legénység, melyet 1914 nyarán vagonokba raktak, a legkülönb emberanyagot képviselte, mit a nemzet régóta a harctérre küldött. Fiatal, kemény, vállalkozó kedvvel eltelt, mindenre elszánt ezredek voltak. Az újabb magyar nemzedék csak hírből ismerte a háborút, és a mozgósítási izgalom fölkavarta a faj ősi katonai kalandvágyát. Ilyen csapatokkal csudákat lehetett volna művelni, ha a vezetés tehetséges parancsnokok kezében van.”

1918-ban, a Nagy Háború tragikus befejezésekor Herczeg Ferenc számára a szülőföld is elveszett. „Évekkel ezelőtt még úgy volt – írta emlékiratában –, hogy egykor majd a verseci hegyek alján lévő családi kriptába fogok pihenőre térni, mióta azonban Versecből Vrsac lett, elejtettem ezt a gondolatot.” A háború utolsó esztendejében budai otthonába magához vette az idős édesanyját, Józsi bátyja pedig, aki verseci gyógyszerészként édesapja patikáját örökölte – „ez a mesterség kétszáz esztendő óta apáról fiúra szállt a családban” – a patikát eladva, ugyancsak a fővárosba költözött. A Herczegek közül Versecet többé nem látta senki, az 1914-ben Feri keresztfia megmentése érdekében tett utazása volt Herczeg Ferenc utolsó útja a rajongásig szeretett Délvidéken.