Ismeretes, hogy Blaha Lujza (született Reindl Ludovika) színészi karrierje Szabadkán bontakozott ki. Emellett városunkban ismerkedett meg első férjével, Blaha Jánossal, egy cseh származású karmesterrel. Bár a „nemzet csalogányaként” ismert színésznő rövid ideig tartózkodott Szabadkán – 1864 őszétől 1866 közepéig – felmerül a kérdés: vajon mit gondolhatott városunkról Blaha Lujza? A választ a kérdésre a színésznő naplójában leljük meg, amelyet 1920-ban, Jókai Mór előszavával adott ki a Magyar Lap- és Könyvkiadó Részvénytársaság.
Blaha Lujza a budai színház csődbejutása után érkezett Szabadkára. Naplójának 1864 októberi bejegyzésében a következőket olvashatjuk erről:
„...szétoszlottunk, mint az apostolok és új szerződés után kellett nézni. Így kerültünk Szabadkára, Sipos Károly társulatához. A gázsink itt se nagyobb, de itt már nagyobb szerepekhez jutok és vidámabb az életünk. Nagyobb város, szebb város, mint Fehérvár; a színház is megtelik gyakrabban, különösen a tiszt urak járnak el gyakorta az előadásokra. Szeretek itt lenni és a dalos szerepeimet is nagyon szeretem, amelyekből sűrűn juttat a direktor úr. Társaságba is gyakran járunk; engemet sokan invitálnak ebédre, ozsonára; különösen Vojnits Gábrisné, aki már több selyemruhával is megprezentelt és Markuliné tekintetes asszony, aki gyakorta kistaféroz, amikor új szerepre készülök. Vojnits Gábrisné szereti a diátrista népet és apróra el kell neki mindig mondanom, miként folyik életünk. Markuliné szép feketebársony fiuruhát csináltatott a Fortunio dalára, amelyben is Friquet játszám: fehér selyemharisnyát is kaptam, meg fehér parókát és háromszögletű kalapot. A rollékat Bokor Józseffel tanulom és a »Dajka« volt eddig itt a legnagyobb sikerem. A tiszt urak mind az én nótámat fütyürészik, dúdolgatják, hogy: »Harsog a trombita!« Minden hétre új szerep jut.”
1866. február 6-án a színésznő már arról ír, hogy városunkban nem csak a nagy szerepek találták meg őt, hanem élete párja is.
„Blaha János karmester a Liehtenstein-herceg dzsidás-ezredben 37 éves; én pedig tizenhatodik évemben járok. Tegnap óta pedig férj; és feleség vagyunk. Ez a csudálatos házasság, amelyről most mindenfelé beszélnek; tegnap egy helyütt még azt is mondották fülem hallatára, hogy szegény Kölesi Lujza! [Blaha Lujza nevelőapja, Kölesi Antal, után a Kölesi vezetéknevet is használta] Nem tudom, mért sajnálkoznak rajtam. Blaha a legjobb emberünk; eddig is annyi jót tett érettünk. Tegnap virradóra éjszakán bizony elkerült az álom. Ott motoszkált fejemben egyre az a gondolat, hogy holnap én már asszony leszek; hogy ifiasszonynak szólít már mindenki; pedig a pajtásaim még ott játszadoznak a szederfás udvaron bábuval, főzősdi játékkal. Én eddig se játszadozhattam sokat, ezentúl még amúgy se. Ha egy kicsit elszundítottam, mindjárt arról álmodtam, hogy milyen leszek én főkötőben? Milyen leszek én asszonynak? Milyen lesz a házaséletem? Olyan-e amilyennek én elképzelem?...”
Néhány sorral lejjebb Blaha Lujza az egybekelés pillanatait is feleleveníti.
„Reggel még alighogy fölébredt a város, hozták a sok ajándékot, meg virágot a házhoz. A tiszt urak küldtek sok szép ajándékot; de a mi ösmerőseink se maradtak el és ezen a napon valóban láthattam, hogy milyen kedveltje voltam ennek a közönségnek. Az esküvő nem járt sok parádéval, az volt a legszebb benne, hogy a tiszt urak mind eljövének és hogy mama szép új selyemruhájában; boldogságtól sugárzó arcával mindenkinek feltűnt. Amikor az „igent” kimondottam, hát egyszeribe mosolygósra váltak az arcok. Csak Blaha nem mosolygott azon, hogy vidáman, szinte pajkosan mondám ki e szót. Talán nem is oda gondoltam, talán éppen arra, hogy milyen furcsa is az efajta ceremónia. Aztán hazajöttünk; de nem kocsikon, hanem gyalog, hadd nézzék az emberek a kis Kölesi Lujza menyegzőjét. A szoba jól be volt fűtve és annyian valánk, hogy alig fértünk el benne. A küszöbön azt monda Blaha: »én nagyon szeretek téged gyermekem!« – én meg azt feleltem erre, hogy: »Ja, Blaha bácsi!«”
A fiatal pár az esküvő után nem maradt sokáig Szabadkán. A napló szerint 1866 májusában Lichtenstein ezred elvonult Szabadkáról. Blaha János ezért ifjú feleségét Temesvárra küldte ismerőseihez. A fent idézett bejegyzésekből levonhatjuk azt a következtetést, hogy Blaha Lujza szép emlékekkel távozott Szabadkáról.
