2021. május 18., kedd

Két szál ibolya

Hajnalban kelt, a korai vonattal kellett bemennie a megyeszékhelyre, hogy időben ott legyen a kórházban. Felsóhajtott, az ágy húzta vissza, de aztán erőt vett magán. A lánya szobája előtt lábujjhegyen osont, aztán nekidőlt a falnak, és sírni kezdett. Már két hónapja, hogy elköltözött, szó nélkül, durcásan dobálta bele a cuccait a két bőröndbe, aztán úgy bevágta az előszoba ajtaját, hogy csak úgy pergett a vakolat. Azt még megvárta, hogy őt kiengedjék a gyógykezelésről. Nem hirtelen döntött, érlelődhetett benne már hónapok, sőt lehet, hogy évek óta. Annyira apjára hasonlított, ebben is, aki szintén magyarázat nélkül ment el, s ő már csak a válási papírokat kapta meg. Nem illettek össze, látszott az első pillanatban, de csapdába ejtette őket a körülmény, az ő terhessége, és Laciban volt annyi gerincesség, hogy elvállalta. A házasságkötés után négy évet bírtak ki egymás mellett, nem volt veszekedés vagy ilyesmi. Csak a csend. Aztán az évek, egyedül, mert nem hozott Gyöngyinek mostohát. De valahol elrontotta, félre ment, mert ő azt akarta, hogy valami jó iskolát végezzen a gyereke, ha neki már nem sikerült, ő ne szúrja el. Lehet, hogy túl erőszakosan akarta. A kamaszkor viharzásait meg nem értette, hisz mindent megvett neki, divatos holmikat, miközben ő a tízéves kosztümjét húzta fel az ünnepi alkalmakra. Semmi sem volt jó, csak a durcás kis arc fogadta, meg a temérdek mosni- és mosogatni való, amikor végre munka után beesett az ajtón, de húzta az igát szó nélkül. Aztán egy este elpattant benne valami, ahogy haza ért, húzta a kezét a két dugig pakolt cekker, a lánya meg a zselés műkörmeit mutogatta, meg a jobb vállán a rávarrt kis bohócot, és csak mondta, darálta, hogy harminc rongyból kijött, de holnap perkálni kell a zsét. Egy szót sem értett, kiesett a kezéből a táska, a krumplik elgurultak, ő meg elvágódott a folyosón. Még szerencse, hogy a szomszédasszony épp akkor ment volna valahova, meglátta a félig nyitott ajtóban heverő testét, és kérdezés nélkül hívta a mentőket. Négy napig feküdt az intenzíven, aztán egy hatszemélyes kórteremben. Angéla, aki ápolónő volt, és a harmadikon lakott, bár régebben csak köszöntek egymásnak, behozott mindent, ami kellett. Látogatási tilalom volt, ennek tán ő örült egyedül. Nem akarta látni Gyöngyit, még nem. Néha éjszaka arra gondolt, hogy milyen közhelyes az élet, ő feláldozta a fiatalságát, és semmi értelmét nem látja most már. Csendesen sírdogált, aztán elmondott mindent a sötétségbe suttogva a szomszéd ágyon fekvő idős asszonynak, aki türelmesen hallgatta. Vagy elaludt közben, de ez is lényegtelen volt, megkönnyebbült. Mikor kiengedték, a kórház kapujában megszédült, vakítóan sütött a nap. A taxit se vette észre, csak amikor megállt előtte, és kiszállt belőle fekete maszkban egy őszülő férfi, és megkérdezte, hova viheti. Pirulva kapta szája elé a kezét, a maszkról elfeledkezett, de a sofőr elvette tőle a kis táskát, és besegítette a kocsiba. A következő sarkon lehúzódott, és bement a patikába. Kék színű csomagot tett a kezébe, és ő felrakta a fél arcát eltakaró álarcot, úgy nézett ki benne, mint egy betörő. – Szép szeme van – jegyezte meg a férfi, ő meg elnevette magát, hónapok óta először. Az állomáson megköszönte a szívességet, de mire előkotorta a pénztárcáját, a kocsi eltűnt a forgalomban. Két hónap telt el, sokszor gondolt a taxisra, ezért néha hangosan megszidta magát, hogy mit is képzel magáról. Felülvizsgálatra kellett mennie, s még épp hogy elérte a vonatot, fél órás út volt. Aztán busszal ment ki a kórházba, a katonai sátorban megmérték a hőmérsékletét, kitöltötték a papírt. Időpontja volt, lesütötte a szemét, úgy sietett végig a tisztára mosott folyosón. Gyorsan végzett, a főorvos átfutotta a legutóbbi leleteit, még néhány jó tanáccsal látta el, s már mehetett is. Fél év múlva kontroll, ha addig minden rendben.
Amikor kilépett a kapun, felnézett a kórház harmadik emeletére, de a sok egyforma ablak közül nem tudta kiválasztani, melyik mögött feküdt. A dudaszó riasztotta fel, a másik oldalon ott állt egy taxi, és valaki épp akkor szállt ki belőle. Már majdnem elfordult, mikor hirtelen megdobbant a szíve. Amikor a sofőr hívogatóan intett, óvatosan körül nézett, és átment hozzá. A fekete maszk fölött a barátságos barna szemek néztek rá, mint akkor, pár hónapja. – Vártam ám magát – mondta a férfi. – Többször erre jártam, meg az állomáson is figyeltem, és ma éreztem, szerencsém lesz. Kinyitotta előtte az ajtót, s ő úgy szállt be, mint aki álmodik. A férfi hirtelen lehajolt, két kis ibolya volt a kezében, a beton szélén nőtt kis csenevész virágok, de úgy vette át az erős férfikezekből, mintha gyémántot kapott volna.
Ahogy nézte az elsuhanó házakat, arra gondolt, hátha tartogat még valami szépet ez a tavasz. Elmosolyodott, ránézett a volánnál ülő ismeretlenre, aki csak annyit mondott: – Szép kék a szeme, olyan, mint az ibolya.