2021. május 12., szerda

Cetlik

Csodálatos vagy! Ez a néhány szó meg egy kissé sután megrajzolt mosolyjel áll azon a kicsiny sárga öntapadós cetlin, amelyet a szomorúan maga elé bámuló kislány a reggelije mellett talál. Mosolyt csal az arcára, amikor elolvassa. A táskája zsebébe helyezi, majd az iskola felé vezető úton óvatos mozdulattal a buszon lesütött szemmel ülő kislány táskájának a zsebébe csúsztatja, aki csak néhány pillanattal később, az iskolában pillantja azt meg. Neki is mosoly ül az arcára. Amikor meglátja, hogy a mellette ülő fiúnak rosszul sikerült az ellenőrzője, a cetlit a feladatlapja alá csúsztatja. Miután elolvassa, ő is felvidul tőle. A folyosón odalép egy másik fiúhoz, aki szomorúan szedegeti össze a földről a könyveit meg a füzeteit, amelyeket az arra rohangálók löktek ki a kezéből. Ő is elmosolyodik, amikor meglátja, hogy az összeszedegetésben segítő srác óvatosan az egyik könyvére ragasztotta a sárga lapocskát. A következő pillanatban már a hegedűjével küzdő kislány arcára csal mosolyt a kicsiny papírdarab, amelyet akkor pillant meg, amikor fáradtságtól meggyötört arccal lapoz egyet a kottájában, majd a takarítónak, a konyhás néninek és az ebédjét magányosan fogyasztó fiúnak teszi szebbé a napját, akik közül az utóbbi le is fényképezi azt a telefonjával, és úgy küldi tovább egy másik szomorkodó kislánynak, aki továbbítja egy harmadiknak, és a sor így folytatódik tovább.

Az elsőre kissé közhelyesnek tűnő, sőt egyesek számára talán giccsesnek is ható, mégis szívet melengető videó a közösségi oldalakon terjedt az elmúlt időszakban, kiválóan rámutatva arra, milyen apró dolgok is elegendők ahhoz, hogy adjunk valamit a környezetünkben élőknek, amitől jobban érezhetik magukat. Ezeket az apróságokat azonban sok esetben mégis képtelenek vagyunk megtenni. Még akkor is, ha nem igényelnének különösebb erőfeszítést részünkről. Nem figyelünk oda rájuk, nem érezzük át a jelentőségüket, vagy egyszerűen csak nehezünkre esnek. Nehezünkre esik odafigyelni másokra. Ugyanúgy, ahogyan nehezünkre esik megdicsérni másokat, annak ellenére is, hogy tisztában vagyunk azzal, milyen jólesne nekik, milyen jót tenne az önbecsülésüknek.

Az egészséges önbecsülés több egyéb tényező mellett lelki egészségünk egyik fontos pillérét képezi, amelyet egyebek mellett az is befolyásol, hogy milyen vélemény alakul ki bennünk a saját jogon birtokolt életünkről, illetve a saját jelentőségünkről. Azzal valamennyien tisztában vagyunk, hogy nem úgy érkezünk a világra, hogy velünk született akár pozitív, akár negatív önbecsülésünk lenne, hanem ezt is ugyanúgy tanuljuk, mint számos egyéb dolgot az életünkben, éppen ezért ebben az összetett fejlődési folyamatban hangsúlyos szerep jut a minket érő külső hatásoknak.

Márpedig ha ebből indulunk ki, akkor azt sem téveszthetjük szem elől, mennyire fontos, hogy senkinek ne engedjük meg azt, hogy érzelmi visszaéléssel akár közvetlenül, akár közvetve megkísérelje aláásni és lerombolni az önértékelésünket, illetve a saját érzelmi élethez való jogunkat, amely törekvések kétségtelenül hosszabb távon is számottevő hatást gyakorolhatnak nemcsak az önbecsülésünk alakulására, hanem akár az egész személyiségünk formálódására is.

És talán éppen emiatt nem vonhatunk vállat afelett sem, hogy miként viszonyulunk egymáshoz, segítjük-e, és ha igen, miként segítjük egymást ebben a hosszú és igen izgalmas tanulási folyamatban, amelynek eredményessé tételéhez érdemes felidéznünk Márai azon gondolatát, miszerint emberekként emberek módjára és az emberek között kell élnünk. Szerinte ugyanis akkor élünk ember módjára, ha igazságosan élünk; ha minden cselekedetünk és szavunk mögött annak szándéka húzódik meg, hogy ne ártsunk másoknak; illetve ha megkísérelünk feltűnés és hiú szerep nélkül segíteni másokon.

Mindennek persze számos módozata van, amelyeknek kiválasztása a mi döntésünk, ahogyan annak eldöntése is, élünk-e a lehetőséggel, hogy segítsünk a környezetünkben élőkön, kicsiny sárga cetlikkel vagy bármilyen más módon – értük és értünk.