2021. május 12., szerda

A becsületes válasz

A múlt héten vetített, Porodica címet viselő, öt részből álló sorozatot végignézve akaratlanul is felmerül a kérdés, hogy miből adódtak a belső viszályok, és mi volt az országra nehezedő külső nyomás – nem Jugoszlávia szétesésekor, hanem azokban a napokban, amikről a sorozat szól. És mennyi igaz abból a megállapításból: „Zato smo danas ovde, gotovo na istoj tački međusobne iracionalne, sumanute zaraćenosti, i zato od nas takvih, i dvadeset godina kasnije, ništa da bude ne može, jer nam je uvek neko drugi kriv.”

A sorozat körül óriási volt a hangoskodás, ahogyan abban a kiváló kritikában, amelyből az idézetet vettem, ez pontosan le is van írva. Nem kell ezt újramesélni, valóban mellette és ellene volt hangos a közvélemény, ugyanakkor tény, ahogyan a kritikában olvashatjuk, hogy kiváló munkáról van szó, egy olyan sorozatról, ami döbbenetes erővel hatott, és megrázó módon volt képes visszapörgetni bennünk az időt, hogy újraéljünk mindent, ami az elmúlt évtizedekben történt velünk. Vagyis ami azóta történt, hogy az ország, amibe beleszülettünk, szétesett. Tehát az elmúlt harminc évben. Sokunknak a teljes felnőttkorát magába öleli ez a három évtized.

A Jugoszlávia gyötrelmes agóniája címet viselő tanulmány, amelyből az első utalás származik („Jugoszláviát a belső viszályok és a külső nyomás feszítették szét”), összecseng a Porodica című sorozatról szóló, Nismo dobro, mamu ti… című kritikával, legalábbis annyiban, hogy ha máshonnan közelítve, de ugyanaz a kérdés kerül középpontba, mégpedig a szerbség kérdése. A szerb nép, a szerbek, mint többség és mint kisebbség, olyan kérdésekkel szembesültek az elmúlt évtizedekben, amelyeknek egy részére a sorozat nemcsak közvetlen, de annál több közvetett választ is adott. Nem csoda, hogy olyan nagy port vert fel.

Mivel az egész eddigi életemet itt éltem le, semmi mással nem tudok és nem is akarok foglalkozni, mint azzal a valósággal, ami körülvesz. És ennek a valóságnak a múlt is része, ahogyan a mi vajdasági magyar válaszaink is a részét képezik. Az, hogy milyenek a válaszaink, a kérdésfeltevéstől is függ. Attól, hogy hajlandóak vagyunk-e mérlegelő, emberséges, nem kimódolt válaszokat adni. Mint ahogyan ennek a sorozatnak az alkotói tették.

A művészet egyéni válaszokat formáz, amelyek jó esetben kulturális egészet jelenthetnek. De az, hogy képesek vagyunk megteremteni ezt a kulturális egészet (képesek vagyunk), korántsem jelenti azt, hogy az egyéni válaszok becsületesek. Ezért volt fontos végignézni a Porodica című sorozatot. Érzékelni lehetett, milyen az, amikor a művészetben becsületes választ akarnak adni az alkotók. Megdöbbentett az a felismerés, hogy a művészetben nem irreleváns a becsületesség fogalma. Ugyanakkor örülök annak, hogy olyan helyen élek, ahol van olyan alkotói energia, ami képes a valóságnak, a közelmúlt eseményeinek ilyen típusú művészi megfogalmazására. Felszabadító érzés volt, mert nem az elpocsékolt évek, hanem a megélt tapasztalat felől láttatta a történéseket. És ez egészen bátor cselekedet volt, olyan mértékben szuverén művészi cselekedet, amilyenről legtöbbször csak beszélni szoktak.

A sorozatról szóló kritikából vett idézetre pedig milyen választ adnánk a magunk vonatkozásában? Vajon mi mindig másokat okolunk? Vagy a másikat okoljuk? És ha így van, akkor szükségünk van-e szuverén és egyben becsületes művészi cselekedetekre?