2024. április 20., szombat

„Az újságírás napszámosa vagyok…”

Beszélgetés Szabó-Hangya Teréz Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett újságíróval, szerkesztővel

A magyar közösséget hitelesen bemutató, több évtizedes újságírói és szerkesztő-riporteri tevékenysége elismeréseként Áder János, Magyarország köztársasági elnöke március 15-e alkalmából Magyar Arany Érdemkereszttel tüntette ki Szabó-Hangya Teréz újságírót, szerkesztőt, a Pannon RTV nyugalmazott megbízott főszerkesztőjét, a Szabadkai Magyar Rádió szerkesztő-riporterét, hitoktatót, a Keresztény Értelmiségi Kör alelnökét, a Keresztény Értelmiségi Kör szabadkai elnökét, akivel a rangos elismerés kapcsán a kezdetekről, valamint pályafutása meghatározó momentumairól beszélgettünk.

A díjak mindig kiváló lehetőséget kínálnak a visszatekintésre. Te hogyan emlékszel vissza a kezdetekre, egyáltalán a gyermekkorodban milyen előjelei voltak annak, hogy egyszer majd az újságírói hivatást fogod választani?

– Egyszerű családból származom, a nagyszüleim az egyik oldalról zsellérek voltak, a másik oldalról meg cipészmester volt a nagyapám. Az apám fémmegmunkáló szakmunkásként dolgozott, és nagyon szeretett rajzolni, az anyám cipőgyári szakmunkásként is imádta a könyveket. Az újságokat nagy becsben tartotta a család. Mindennap olvastuk a Magyar Szót – igaz, hátulról kezdtük –, ugyanígy a Hét Napot, a Dolgozókat, sőt a Buksit, illetve később a Jó Pajtást is rendszeresen forgattam. Az anyám sokat tanult velem, arra azonban élesen emlékszem, hogy másodikos koromban volt egy fogalmazási verseny, és bár sokat nyaggattam, hogy segítsen megírni, azt mondta, nem segít, csináljam meg egyedül. Aztán nagy nehezen elkészítettem az írást, és nyertem vele egy golyóstollat, ami óriási örömet jelentett számomra. Azt hiszem, ez volt az első mag, amely elvetődött. Az Újvidéki Rádió gyermekműsorában kisiskolásként nyilatkoztam néhányszor. De mindig szerettem olvasni, főként a csíkos és a pöttyös könyveket. Az általános iskolában Gombár Imre tanár úr – aki még köztünk van, Isten éltesse! – nagyon szerette, ahogyan írtam, sokszor meg is dicsért érte. Eleinte mégis olyan középiskolát akartam választani, ahol sokat lehet rajzolni, mert bár nem voltam olyan ügyes, mint apám, nagyon szerettem ezzel foglalatoskodni. Végül mégis a gimnáziumba iratkoztam, ahol tagja voltam a rajz- meg drámacsoportnak, novellával szerepeltem a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjén, majd megjelent Szabadkán egy kétnyelvű ifjúsági lap, ahova én is írogattam, igaz, divatsarkot vezettem, ám azt is igen fontos tevékenységként éltem meg, később, egyetemistaként pedig lektoráltam a lapot. Emlékszem, egyszer felmerészkedtem egy kézzel írt hírrel a 7 Nap szerkesztőségébe, ahol a jó emlékű Brenner János főszerkesztő rám szólt: mit képzelek magamról, hogy még csak le sem tudom gépelni a szövegemet. Persze, hogy nem tudtam, az ifjúsági lapnál ugyanis Németh János, későbbi 7 Napos és rádiós kollégám mindent begépelt nekem. Közben voltam Aranymikrofonos az újvidéki tehetségkutatón, nyári bedolgozó a Magyar Szó szabadkai szerkesztőségében, majd egy ideig csak olvastam, olvastam. Az írás akkor kapott ismét kiemelt szerepet az életemben, amikor felvetődött annak a lehetősége, hogy a Hét Nap ösztöndíjasa legyek, ahol Miskolczi József volt a mentorom, aki mindenhova cipelt magával és közben okított. Küldözgettek mindenféle rendezvényekre, amit nagyon élveztem, bár mai szemmel már azt gondolom, hogy az újságírást nem hetilapnál kell kezdeni, mert ott inkább elemző írásokra van szükség, hanem napilapnál. Abban ugyanakkor óriási szerencsém volt, hogy együtt dolgozhattam a nagy öregekkel, akiktől rengeteg dolgot el lehetett lesni. Alig mertünk szólni hozzájuk, mégis sokat jelentett, hogy ott lehettünk velük együtt. Nagyon szép éveket éltem meg a Hét Napban, ahol sok izgalmas témával foglalkozhattam. Aztán elérkezett a miloševići időszak, amelyben már korántsem volt olyan jó dolgunk, mint korábban. Miután már hónapokon át nem kaptunk fizetést, és a korábbi mentorom időközben nyitott egy temetkezési magánvállalatot, felajánlotta, hogy menjek át hozzá dolgozni. Ez óriási változást jelentett az életemben. Azt javaslom minden újságírónak, aki elégedetlen a munkájával, hogy próbáljon meg mást vállalni, és azonnal érezni fogja a különbséget. Újságíróként ugyanis az ember megszokja, hogy akkor megy be a munkahelyére, amikor akar, akkor megy terepre, amikor akar, aztán pedig – akármennyire is korrekt vele a főnöke, a munka jellegéből fakadóan – olyan keretek között találja magát, amelyek elveszik tőle azt a fajta szabadságot, amit újságíróként a magáénak tudhatott. Egyszerűen nem tud kimozdulni a munkaideje és a munkahelye által teremtett korlátok közül, ami természetesen az emberi kapcsolatait is igencsak befolyásolja.

Ez után az időszak után új korszak kezdődött az életedben, a rádiózás. Ma már kijelenthetjük, hogy ez az a médium, ahol igazán megtaláltad önmagad?

– Egy idő után már nagyon visszakívánkoztam az újságírásba. A Hét Napba azonban már nem volt lehetőségem visszamenni, viszont nagyon megörültem, amikor meghallottam, hogy a Szabadkai Rádió magyar szerkesztőségébe keresnek munkatársakat. Soha nem felejtem el, a munkán használt egyenruhában mentem be a rádióba, néztek is rám, hogy ki ez a maskarás, majd megírtam néhány hírt, hogy lássa a főszerkesztő, mit tudok és mit nem, ugyanis a rádió egészen más műfaj. Aztán néhány héttel később Árpási Ildikó, az akkori főszerkesztő megkérdezte, hogy átmennék-e teljes munkaidővel a rádióba, amire azonnal igent mondtam. Érdeklődött, milyen témákkal szeretnék foglalkozni, mondtam, a nők problémáival, kulturális kérdésekkel, esetleg ifjúságiakkal, amire azt válaszolta, hogy azok már mind foglaltak, legyen inkább a gazdaság. Ez óriási kihívást jelentett számomra, hiszen korábban soha nem foglalkoztam ilyen témákkal, ám az volt a szerencsém, hogy akkor indult a magánosítás, akkor lépett be Magyarország az EU-ba, akkor kezdtek nagyobb teret hódítani a különféle pályázatok, ami igen izgalmassá tette ezt az egészet. Magam is számos pályázatíró tanfolyamot elvégeztem, de egyet sem írtam soha. Mindez azért volt fontos, mert megértettem a folyamat lényegét, és így tudtam jobban kérdezni. Mindeközben az is kiderült, amit talán magamnak sem mertem bevallani, de Varga Horgosi Ildikó, a Hét Nap lektora kimondta azt, hogy én egészen addig pályatévesztett voltam, hiszen nem az írott sajtóhoz kellett volna szegődnöm, hanem az elektronikushoz, mert valóban itt találtam meg igazán önmagam. Ettől eltekintve a nyomtatott sajtót is nagyon szerettem. A Pannon RTV megalakulását követően én is átigazoltam az újonnan létrejött médiumba, és mivel eleinte csak a televízió működött, megtanultam a tévés anyagok készítését is. Igaz, az egyik kollégám azt mondta, hogy addig nem leszek igazi tévés, amíg egy-egy téma kapcsán nem a kép jelenik meg elsőként a fejemben. Ezt sajnos soha nem tudtam elérni, hiszen mindig is sokkal jellemzőbb volt rám az, hogy illusztrálom a mondanivalómat, mint az, hogy megmagyarázom a képet. De azt hiszem, ennek ellenére mindvégig becsülettel és odaadással tettem a dolgomat.

Ma is a rádióstúdióban érzi igazán otthon magát (Fotó: Gergely Árpád)

Ma is a rádióstúdióban érzi igazán otthon magát (Fotó: Gergely Árpád)

Mi ösztönzött arra, hogy az újságírói hivatás gyakorlása mellett hitoktatói képesítést is szerezz?

– Ma már úgy mondom, meghívást kaptam. Akkor csupán felkeltette az érdeklődésemet az, hogy bent volt nálunk a rádióban Harmath Károly atya, aki egyebek mellett arról a képzésről is beszélt, amelynek végén hitoktatói képesítést lehet szerezni. Beiratkoztam a Teológiai-Katekétikai Intézetbe, ahol a vallási, egyházi témákkal párhuzamosan a négy év alatt, nagyon sok új embert ismertem meg. A Keresztény Értelmiségi Kör civil szervezet munkájába is bekapcsolódtam, eleinte kisebb, aztán egyre nagyobb mértékben véve ki a részem a feladatokból, amelyekből kijut bőven, hiszen előadásokat szervezünk, hitismereti és Biblia-napokat tartunk. Összesen mintegy hatszáz embert mozgatunk Vajdaság-szerte, csupán egyetlen baj van, az, hogy már mindannyian idősebbek vagyunk. Most, a járvány idején azonban még inkább felértékelődött ezeknek a találkozásoknak a jelentősége. A KÉK-nek nagyon jó kapcsolata van az anyaországi Keresztény Értelmiségiek Szövetségével, aminek köszönhetően számos kiváló előadót láthattunk vendégül, illetve sikerült bezarándokolnunk és talán össze is kötnünk az egész Kárpát-medencét. Az évek során így is nagyon sok mindent tanultam, köztük olyanokat, amelyeket az újságírásban is tudok alkalmazni. Úgy szoktam mondani, hogy a teológia hozzásegített ahhoz, hogy ne csak lássak, hanem érezzek is egy-egy témával kapcsolatban, és ezt nemcsak újságíróként, hanem magánemberként is rendkívül fontosnak tartom. A hit ma is igen jelentős szerepet tölt be az életemben. Sok nehézségen átsegített az elmúlt évek, évtizedek alatt. Vannak problémáim, amiket kizárólag a lelki vezetőmmel tudok megbeszélni. Azt mondják, ha az ember gyónás közben elsírja magát, akkor valóban megszabadul a terhektől. Azután például úgy gondolom, hogy minden fiatalnak mielőtt gyermeket vállal, szereznie kellene valamennyi hitismeretet, mert rendkívül fontos, hogy legyen némi tudása ilyen szempontból a szeretetről, nevelésről, családról, közösségről.

Az újságírásban mi az, ami még ennyi évtized után is örömet szerez számodra?

– Mindenekelőtt az, hogy visszafogadtak a kollégák, ugyanis miután nyugdíjba vonultam, egy ideig nem dolgoztam, és azt az időszakot hihetetlenül rosszul éltem meg. Éppen ezért nagyon megörültem, amikor Maráczi Barabás Mónika, a Szabadkai Magyar Rádió akkori főszerkesztője megkeresett, hogy lenne-e kedvem visszajönni. Nagyon jól érzem itt magam, fiatalok között vagyok, mindennap bejövök, ugyanúgy, mintha még munkaviszonyban lennék, minden feladatot elvállalok, az áramszünetről szóló hírek megírásától kezdve az egyházi méltóságokkal készült nagyinterjúkig, mindent. Szerencsésnek érzem magam amiatt, hogy ennyi idő után sem veszett ki belőlem az a kíváncsiság, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az ember évtizedeken át újságíróként tevékenykedhessen. Ma is kutakodó vagyok. Néha túlzottan is. Mindent észreveszek, mindent meglátok, mindenre rákérdezek. Ha valami nagyon érdekel, addig kérdezősködöm, amíg nem jutok el a keresett információhoz, vagy a forrásához. Persze, rendkívül fontos, hogy mindez a szakmai jómodor határain belül történjék. Azt hiszem, tulajdonképpen az újságírás napszámosa vagyok, hiszen kezdő koromban sem utasítottam vissza soha semmilyen munkafeladatot, és most, nyugdíjasként sem teszem. Nem gond, ha fordítani kell, nem gond, ha kishírt kell írni, miközben három órát ül az ember egy gyűlésen, és az sem hoz zavarba, ha nagyinterjút vagy éppen széleskörű riportot kell készítenem. A munka iránti alázat mindig is elsődleges volt számomra, és mindig igyekeztem megtalálni azt a hangot meg azt a formát, ami az adott témához leginkább illett. Ez természetesen ma sincs másként.

Hogyan élted meg azt, hogy Magyar Arany Érdemkereszttel ismerték el a tevékenységedet, egyáltalán mennyire fontosak az ilyen típusú visszajelzések számodra ahhoz, hogy sikeresnek érezhesd magad?

– Nagyon hálás vagyok ezért a kitüntetésért, mind az anyaországnak, mind a felterjesztőknek. Az igazság az, hogy eddig nem kaptam díjakat, ezért is nagy megtiszteltetés számomra ez a kitüntetés. Egyébként is jólesik, ha elismerik a munkámat, soha nem az vitt előre, ha jól letoltak, sokkal inkább az, ha megdicsértek, hogy valamit jól csináltam. Még akkor is, ha az csupán egy apróság volt, egy kis része a nagy egésznek. Kétségtelen, hogy egy-egy jó írás vagy egy-egy jól sikerült beszélgetés után az ember érez valamiféle eufóriát. A legbüszkébb azonban mégsem erre vagyok, hanem arra, hogy milyen sikeresek lettek azok a tanítványaim, akikkel az elmúlt évek, évtizedek során foglalkoztam, mert annak ellenére, hogy a Magyar Tanszéken tanultam, soha nem dolgoztam tanárként és hitoktatóként sem, újságíróként azonban éveken át tanítottam azokat a fiatalokat, akik kezdők voltak a lapnál, vagy bedolgoztak a rádió ifjúsági műsorába. Jó dolgokat hoztunk létre együtt, emellett megtanultak a mikrofon előtt beszélni és viselkedni, megtanultak kommunikálni, aminek az élet számos területén hasznát veszik, miután nagyszerű újságírók, tanárok, kommunikációs, vagy éppen idegenforgalmi szakemberek váltak belőlük, sőt vannak köztük olyanok is, akik ma már fontos pozíciókat töltenek be. Úgy érzem, hogy egy kicsit magam is segítettem nekik a karrierjük építésében, és ez is a siker számomra. Sikerként élem meg ugyanakkor azt is, hogy amatőr festőként az általános iskolai tanáromnál, Boros Györgynél tanulhatok; azt is, hogy amikor éppen nincs járványhelyzet, rendszeresen járhatok angolórákra, sőt beiratkozhattam kínaira is, ami elsősorban azért érdekelt, mert a kínai írásjeleket rajzolni kell, és a kettő összekapcsolódása igen izgalmas folyamat; és sikerként élem majd meg azt is, ha végre újra láthatom az unokámat, aki már öthónapos, és legutóbb kéthónapos korában találkozhattam vele. Azt hiszem, meg kell tanulni örülni az egyszerű, kicsi dolgoknak is ahhoz, hogy az ember jól érezhesse magát a bőrében és sikeresnek érezze az életét.