2021. május 12., szerda
CÍMLAPTÖRTÉNET

Több mint hobbi: Élmény a tánc

Bemutatjuk Vituska Gyöngyvér és Mac Raymond ifjú topolyai néptáncpárost

Mindketten 17 évesek. Kicsit több, illetve kevesebb mint egy évtizede a néptánc vonzásában élnek. Mindketten szüleik nyomdokaiba léptek. A topolyai Kodály Zoltán Magyar Művelődési Központ táncműhelyében cseperedtek fel olyan fiatalokká, akik ismerik a saját tájegységük mellett a Kárpát-medence magyar népdalait, táncait, szokásait. A VIII. Vajdasági Gyermek és Ifjúsági Szólótáncversenyen, melyet a kialakult helyzet miatt online tartottak meg, Zobor-vidéki koreográfiával kiemelt aranyminősítést érdemeltek ki.
A legnagyobb videomegosztón megtekinthető karakteres, temperamentumos táncuk, és jó látni, hogy tudják, érzik mit táncolnak, mit énekelnek.


Vituska Gyöngyvér a szabadkai Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium angol szakán tanul, Mac Raymond a Politechnikai Iskola harmadik osztályos tanulója, építésztechnikus lesz. Természetesen arról faggattam őket, hogyan kerültek a néptánc, a hagyományápolás közelébe, és mit jelent számukra mindaz, amit a Kodály-központban átéltek az elmúlt években.
Vituska Gyöngyvér: – Én már egészen pici korom óta, 3-4 éves koromtól táncolok, vagyis 13-14 éve. Úgy kerültem ide, hogy az apukám is táncolt a Cirkalom táncegyüttesben, és mondhatom, hogy itt nőttem fel. Anyukám is néptáncolt régen. Természetes volt számomra, hogy én is táncolok, soha nem esett nehezemre. Egészen kiskoromban talán a hajfonás kicsit fájt, a viselet, a sok alsószoknya néha nehéz volt, de az évek alatt ezt már megszoktam. Először az ovis csoport tagja voltam, utána a Szélszirom gyermekcsoportban táncoltam, és körülbelül tíz év után kerültem a Cirkalomba. A nyári Batyu táborba kisiskolás korom óta járok, de előtte is sokat ott voltam, csodáltam a közös táncolást, éneklést, mulatozást.
Mac Raymond: – Nyolcadik éve táncolok, anyukám szintén táncolt. Kiskoromban elhozott a Kodályba, de akkor még a néptánc helyett inkább a focit, a karatét választottam, mint a fiúk többsége. Negyedik osztály végén azonban mégis visszakerültem ide, és itt ragadtam, de most már nem is akarom abbahagyni, mert a társaság, a közösség nagyon megtetszett, mondhatom, egy nagy család vagyunk.
Hogyan készültetek a versenyre?
M. R.: – Alaposan felkészültünk. A 2019-es minősítő műsorunkban volt ez a zobori koreográfia is, ott az egész csoport táncolta, ebből kifolyólag ismerjük a táncot, erre kellett rágyakorolni, a sorrendet kialakítani. Gyöngyvér előtt egy másik lánnyal táncoltam ezt a táncot. Az a lány közben egyetemre iratkozott, és így most egy középiskolás lány lett a párom. Többször táncoltunk már együtt, de ez az első közös versenyünk. Bő egy hónapot készültünk rá, intenzíven minden héten külön próbákon, mert a csoportos próbákon ezt nem lehetett gyakorolni. A zobori táncoknak, a felvidéki táncoknak, az a jellemzőjük, hogy soha nincs nyújtott láb, hajlított lábbal táncolnak, nincs olyan mint például a kalotaszegiben, hogy megállás meg kiállás, állandó rugózás van benne, ez kezdetben nagyon megerőltető volt.
V. Gy.: – Én még sohasem voltam szólótáncversenyen, és furcsa volt, hogy csak rajtunk van a figyelem, senki más nincs, aki elterelje a figyelmet, ha véletlenül bakizunk. Szokatlan volt, de más szempontból jó is, egy egészen új élmény, jó volt ezt is átélni. Nekem megtetszett már akkor, amikor tanították nekünk, ez egy nagyon különleges és szép tánc. Nem igazán hasonlít egyik másik táncra sem, amit eddig tanultunk. A Zobor és Gimes-hegy aljában levő mintegy tucatnyi magyar faluból álló nyelvszigetet Szlovákiában elsősorban Kodály Zoltán népzenei gyűjtése tette ismertté.
A járvány mennyire befolyásolta az elmúlt évet?
M: R.: – Sokat próbálunk, hetente háromszor, négyszer, a karantén idején ez nagyon hiányzott, szinte nem tudtam magammal mit kezdeni, állandóan néztem a kis videóinkat. Mi fiúk, úgy oldottuk meg a helyzetet, hogy elindítottunk egy kihívást a közösségi portálon, legényest kellett táncolni, és arra bizony fel kellett készülni. Otthon is mozogtunk kicsit. Az utóbbi műsorainkat nem adhattuk elő közönség előtt, de a világhálón követhetik az érdeklődők.
A Kárpát-medence egyik legjobb együttesében táncolni nem kis dolog.
V. Gy.: – A Szélsziromból többen a Cirkalom tagjai lettek, akik folytatják, azok sokáig fognak még táncolni. Apukám is még időnként fellép, ha megkérik. Magamról is el tudom képzelni, hogy sokáig fogok táncolni, és majd egykor a gyerekeimnek is megmutatom mindazt, amit itt tanultam. Igazából úgy tudja megérteni az ember a másikat, ha táncol vele. Tánc közben mindent ki lehet zárni, csak a táncra és a másik emberre kell figyelni.
M. R.: – Ez nálam is így van, nyilván szeretnék sok évig táncolni, a gyerekeimnek is átadni ezeket a szokásokat, amelyeket mi itt ápolunk. Büszkék vagyunk arra, hogy itt táncolhatunk.
A Kodályban a húsvét nagy ünnep, lovaskocsin járják a legények a várost. Ti hogyan élitek meg?
M: R.: – Voltam már locsolkodni, nagyon korán kell kelni, de nagyon megéri. Nagy élmény számunkra lovaskocsin, énekelve menni a lányokhoz. Vödörrel, hideg vízzel leöntjük a lányokat, és utána következik a megvendégelés.
V. Gy.: – Én kiskoromban mindig elbújtam, ha jöttek locsolni, de most már rájöttem, hogy ez egy jó dolog, izgalommal készülünk, tojást festünk, pogácsát sütünk, írunk egymásnak a lányokkal, hogy tudjuk merre járnak a legények. Ez egy vidám nap a számukra.
Legkedvesebb emlékek?
V. Gy.: – Nekem most a siker miatt is a zobori koreográfia a kedvencem, azelőtt a somogyi táncokat is nagyon szerettem, valójában, minden, ami ideköt, számomra természetes, és nagy örömöt jelent.
M. R.: – Az utazások, barátkozások mellett a történelmi dátumokhoz kötődő műsorok sokat jelentenek, az 1848/49-es, az 1956-os műsorok, a történet és a táncok összessége, a hangulat, minden. Az érzés, amikor visszanézem a felvételeket, az is jó érzés, hálásak vagyunk a vezetőinknek ezért, hogy mindennek részesei lehetünk.
A fiatal táncospár végül azt is elárulta, hogy január óta a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség és a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet szervezésében megvalósuló Így kell járni! elnevezésű néptáncoktatói képzésre is járnak. Vajdaságban ugyanis többezer fiatal foglalkozik néptánccal, de nagyon kevés a képesítéssel rendelkező oktató. Gyöngyvér és Raymond ebben is látnak lehetőséget, hiszen, mint ahogy mondták, a tánc számukra több mint hobbi, és szeretnék továbbadni a megszerzett tudást.