2024. április 19., péntek

Lehet-e még locsolni?

Zöld erdőben jártam,
Kék ibolyát láttam,
El akart hervadni,
Szabad-e locsolni?

Húsvét közeledtével különböző hangokon csendül fel emlékezetemben a közkedvelt locsolóversike. Évszázadok óta nem szűnő bája engem is éppúgy elvarázsolt minden alkalommal, mint az összes többi nőt. Lányoknak és asszonyoknak hozott egy-egy örömteli napot az életébe, de az őket meglátogató fiúkat és férfiakat sem hagyta élmény nélkül.
Már kislányként is lázasan készültem a húsvét nagy titkát lezáró hétfői napra: húgommal szinte az egész ünnepet azzal töltöttük, hogy a sonkalében keményre főtt tojásokat színeztük, díszítettük, fényesítettük. Később elsajátítottuk a tojásfestés hagyományos módjait is: rendszerint birokra keltünk a minél részletesebb, pontosabb és hitelesebb minták viaszfestésében, a hagymalébe mártott leveles minták tökéletesítésében, de a tojáscsipkézés tudományába is belekóstoltunk. Édesanyám egy idő után már nem győzött bennünket ellátni azzal a főtt-tojás-mennyiséggel, amelyre szükségünk volt, így a karácsonyi kalácsok sütéséhez elhasznált tojásokat is kifújtuk, gondosan félreraktuk, és egészen húsvétig gyűjtöttük az „alapanyagot". Voltak évek ugyanis, amikor több mint 100 tojásért álltak sorba nálunk a legények...
Aznap hajnal ötkor gitárzengésre ébredtünk. Ablakunk alatt a társaságom zenész ifjai húzták a nótát, követelve, hogy az ágyból kiugorva fogadjuk őket. És már nem csak a díszes piros érdekelte őket...

Zöld erdőben jártam,
Magas fára másztam,
Elrepedt a nadrágom,
Kilátszott a ****som.
Közte volt a locsoló,
Nem volt benne a dugó.
Szabad-e locsolkodni?

Mit feleljen erre egy „tisztes" leány? De igazából nem is vártak választ a legények... Kölnivíz a hajra, pizsamára, fürdőköpenyre, egy félórás pityókás nevetgélés és öröm, és már tovább is álltak. Csaknem húsz tojással a zsebükben. Kisvártatva két lovaskocsi állt meg a ház előtt: a tíztagú vonósbanda muzsikája méltán csalta az utcára a más nemzetiségű szomszédainkat. Megérkeztek a népzenész és néptáncos barátaink. Több mint harminc torokból zengett a nóta, miközben egy-egy vödör langyos víz zúdult a nyakunkba. Gyors átöltözést követően már utcára is kerültek a vendégváró falatok, kézről-kézre járt a pálinkásüveg, csendültek a borospoharak. Az arcokon mosoly, a lábakban taktus, és már perdült is a pillanatokkal azelőtt magunkra rántott szoknya. Eközben a kosárból több mint hatvan „mestermű" kelt el: a hímesek immár hegedűket, brácsákat, bőgőket, lovakat és kalapokat ékesítettek. És továbbállt a díszes menet. Mi pedig tovább vártuk a „késve" érkező ifjakat...
A húsvéthétfőt jellemző jókedv akkor sem lanyhult, amikor a barátok többsége már rátalált arra a leányra, akit egy életen át kívánt locsolgatni. A hajnali, ágyból kipattantó pohár víz ekkorra a feleségek kiváltságává vált. A többiek ráértek a nap folyamán részesülni a rózsavíz frissítésében. Enyhén módosultak az igények is...

Zöld erdőben jártam,
Pálinkát láttam.
Ha nem kapok belőle,
Nem locsolok jövőre!

Ebbe a hangulatba születtek bele a gyermekeink is. Fiaink az apákkal töltötték el a napot, a lányaink viszont az anyákkal szövetkeztek tojásfestésben, kalácssütésben és kölnivíz-fogadásban. Emőkével is lázasan készültünk minden évben. A kosárból fogyó hímes tojások mennyisége azonban idővel jócskán megcsappant. Az ifjabb nemzedék már nem érzett késztetést arra, hogy végigbiciklizze, -sétálja vagy -kocsikázza az ünnepkört lezáró, utolsó szabadnapot.

Értetlenül és tehetetlenül simogattam a színes tojások mellett ücsörgő, várakozó 12 éves lánykám haját... Nem értette ugyanis, hogy a korábban tapasztalt örömteli percek miért tűnnek el? Mi tagadás, engem is fájdalmasan érintett, hogy a gyermekem nem részesül abban a mámorban, amely nekem megadatott. Aztán 5-6 bátor kislegény csak akadt...
A fiam pedig ez idő tájt azt élvezte leginkább, hogy több tojással tértek haza apuval, mint amennyi nálunk elfogyott. Büszkén mutatta a szerzeményeit: minden tojásnak megvolt a saját története, amelyet szívesen meg is osztott velünk. Büszkén hallgattam végig azt a fogadalmát is, hogy ő bizony minden évben tanul egy új verset, és elmegy a nagyikhoz, nenákhoz, barátnőkhöz. Lelkesedése éveken át kitartott, és (nagy örömömre) egy cseppet sem lanyhult.


Aztán jött a világhódító kór. A mai napig átjár az az elképesztő hitetlenség, amelyet tavaly húsvétkor éreztem: önmagam és családom értékeit rombolva mondtam el Dávidnak, hogy az idén nem mehet locsolkodni. Háborgó lelkem kiáltásait visszafojtva próbáltam neki elmagyarázni azt, amit magam sem értettem. Megszakadt a szívem, amikor könnyes szemmel kérdezte, hogy akkor most ő hiába tanulta meg önszorgalomból a hosszabb és szebb versikét?
– Nem hiába!!! – hallottam magam mögött Emőke reménykeltő kiáltását. Mentő ötlete támadt ugyanis a serdülő lánykámnak: online fogunk az idén locsolkodni. Azonnal neki is kezdett az új projekt megvalósításának. Dávid kezébe nyomta a kedvenc kölnivizét, bekapcsolta a telefonján a videorögzítőt, és profi rendező módjára intett is egyet.

Zöld erdőben jártam,
Piros tojást láttam.
Bárány húzta rengő kocsin,
Mindjárt ide szálltam.
Nesze, hát a rózsavíz,
gyöngyöm, gyöngyvirágom,
Hol a tojás, piros tojás?
Tarisznyámba várom!

A felvételt együtt küldtük el a kis barátnőknek, nenáknak, nagyiknak... Ürömben öröm volt, hogy így azokat is „meglocsolhattuk", akikhez rendes körülmények között személyesen nem jutott volna el apa és fia. És láss csodát: Emőkéhez is tömegesen érkeztek az online locsolkodók. Tízesével fogytak a virtuális tojások a mobilkosarából. Eljátszottunk azzal a gondolattal is, hogy jövőre ezek az ifjak az ajtónkon kopogtatnak majd...
Elszállt az egy év, és vele együtt a kopogtatások reménye is. A kór ugyanis életünk részévé vált, megsemmisítve minden közösségteremtő és -építő igényt. Az idén újra a digitális illatszereké lesz a főszerep, és már tényleg csak annyi tojást festünk, amennyit el is fogyasztunk. A barkaágakra pedig az évtizedek óta gyarapodó, legszebb hímes tojások kerülnek...


A dobozban őrzött gyűjteményünkből kiemelem azt a fehér libatojáshéjat, amelyet közösen festettünk meg a húgommal. Megpróbálom felidézni azt a pillanatot, amikor legutóbb találkoztunk. Halványan, de még érzem az ölelését. Elképzelem a határok lezárta után született unokaöcsém babaillatát is, akinek arcát eddig csak a képernyőn keresztül csodálhattam. Mindeközben pedig csak remélni merem, hogy a virtualitás mégsem gyűri maga alá az alapvető emberi igényeket. És fehér hajú öregasszonyként újra érezhetem majd a rózsaillatot, miközben az unokám remegő kezét szorongatva hallgatom: Zöld erdőben jártam, kék ibolyát láttam, el akart hervadni... Vajon lehet-e még locsolni?