2024. április 20., szombat
A MAGYAR KÖLTÉSZET NAPJÁRA

A világ megszelídítése

Mit jelent számomra a költészet? A pillanatnyi hangulatom szerint azt, amikor látszólag csak nekem fáj, de a világ is vérzik tőle, vagy amikor az álmodban tapogatózom, és reggelre megértelek. A pillanatnyiság fontos a témában, mert olyanról kell szólnom, aminek a meghatározása már önmagában több oldalt is elbírna, a hozzá való viszonyulásom pedig függ a kedélyemtől. Mást emelnék ki róla már holnap, mint amit most teszek. Így csak egy töredékét világíthatom meg az Egésznek.

A költészet számomra szabadság, magyar nyelven az önazonosságom, otthon vagyok benne, ahol izgalmas párbeszédek folynak a szövegek és az alkotók között.

Szeretek verset olvasni reggeli kávé mellett, amikor még a nap zaja nem indult el. Egy jó vers az egész napomat meghatározza. Sokszor csak egy képpé sűrűsödik, egy hanggá, egy formává – akár egy út az erdőben, vagy a nagyváros zúgása, egy fa árnyéka. Újra olvasni pedig este a legjobb. Ilyenkor könnyebb megfejteni a képekben rejlő jelentést. Ez az olvasásélmény felér az alkotás flow-érzésével.

A költészet nyelvében a szabadság lehetőségét érzem. Ez abból fakad, hogy az alkotás során olyan dolgokat is megfogalmazhatok, amiről egyébként hallgatnék. Ami nekem fáj, így más helyett is mondhatom, ami bennem örül, azt más is érezheti. A vers hangja önállósul, tőlem független beszélgetéseket kezdeményez az olvasójával, a saját szabadságát éli.

A költészet a világ megszelídítése. Sokszor mi magunk sem vagyunk tisztában azzal, mi történik velünk és körülöttünk. A líra nyelve mitikus-ősi erővel úgy tanít otthon lenni a világban, hogy annak a félelmetes voltát értelmezi. Általa a még ismeretlennel és megmagyarázhatatlannal szembe tudunk nézni. A szóképek, a hasonlatok, a formák többet sejtetnek, mint amit köznyelven megfogalmazunk. Már ez a nyelv elég ahhoz, hogy oldódjon a bennünk vagy a világgal szemben kialakult feszültségünk. Például, ha a mókuskerékbe szorult hétköznapjaink tehetetlenség-érzését egy véresre kapart téglafal képében érzékelni tudjuk, már nem az érzéssel foglalkozunk, hanem a téglafal képével, ami a fájdalmunk okozójaként sokkal konkrétabbnak tűnik. Ha az érzésünket nevesítettük, már feloldanunk is könnyebb. Terék Anna és Bíró Tímea helyettem fogalmazták meg a gyászt, az ő költészetükkel könnyebb megbékélnem a veszteségeimmel.

A költészet tehát önértelmezés és világértelmezés, hiszen sem önmagamat nem tudom kategóriákba szorítani, sem a világot, de érzékelni és éreztetni annál hitelesebben. Alkotóként a gomolygó érzéseket és zavaros gondolatokat a vers által rendszerezem. Képekbe sűrítve átláthatóbbakká válnak, mintha a könyveim között tennék rendet a polcon. Az alkotás során minden tudatos és öntudatlan olvasmányélményem, verstani ismeretem aktiválódik, Petri György szavaival „bedarálódik”, és „mintha valóság-álmunkból riadnánk fel, egyszerre írni kezdünk”[1]. Költészetet.

[1] Tandori Dezső: Költészetregény (https://konyvtar.dia.hu/xhtml/tandori_dezso/Tandori_Dezso-Kolteszetregeny.xhtml)