Lányi István, a vajdasági magyar színművészet egyik meghatározó egyénisége az idén lenne száz éves. Szabadkán született 1921. március 13-án.
1951-ben Belgrádban a filmrendezői szakon szerzett oklevelet. Ám Lányi István élete végégig –Újvidéken halt meg 2010. október 26-án – a színházat szolgálta, mélységes hittel, elkötelezettséggel. Pályafutásának legjelentősebb időszakát a Topolyán eltöltött évek határozták meg. S ott, abban a kisvárosban fogalmazódott meg rendhagyó rendezői arculata is. Rendhagyó – állítom –, mert Lányi István szokatlan rendezői hangvétele a korszerű láttatás, a korszerű színpadi formanyelv melletti kiállás volt. Amit adott, szent volt előtte.
Amikor Lányi István a topolyai Járási Magyar Népszínházban a Hamlet rendezésére vállalkozott, sokan (sajnos sokan) meglepődve, nem kis adag iróniával tették fel a kérdést: a dán királyfi Topolyán? Ugyan már, hogyan kerül a „csizma” az asztalra? Igen! A Hamlet közönség elé került a topolyai Járási Magyar Népszínház fennállása tizedik évfordulója alkalmából rendezett ünnepség fénypontjaként. Tavasz volt, 1959. április 21-e. Mélységes keserűséggel írom le, hogy ugyanennek az évnek decemberében megszüntették a topolyai színházat.
A nézőknek tetszett az előadás. Sikere volt a Hamlet topolyai bemutatójának. Barácius Zoltán Megkésett rekviem című könyvében olvasom a Hamlet bemutatójával kapcsolatban: „A bemutatót megnézte a belgrádi angol követség néhány tagja is. A következő napokban közszájon forgott egy adoma, mely szerint az előadást követő fogadáson az Avala vendéglőben a követség egyik tagja azt mondta: Wonderful! Ebben az országban a farmerek is Shakespeare szövegét mondják?!
Lányi Istvánnak azonban nem a Hamlet volt a legjobb rendezése Topolyán, hanem az Anna Frank naplója és A tisztességtudó utcalány. Ez utóbbi bemutatója után a krónikás a következőket írta az előadásról: „Olyan előadást láttunk Topolyán, amelyről érdemes beszélni, mert vidéki színpadokon nagyon ritkán találkozunk ilyen meghökkentően őszinte és művésziesen bizarr színpadi játékkal. Lányi István képzelőerejének gazdagsága és ábrázolóerejének skálája olyan erényekről tett most tanúbizonyságot, amelyekkel eddig nem találkoztunk.” (Hét Nap, 1957. szeptember 29.)
Lányi István azt említett színpadi művek mellett még jó néhány darabot rendezett Topolyán. Igy George Axeliod A siker édes illata című színművét, Jan van Druten Mindig lesznek Júliák című színpadi játékát, Đorđe Lebović–Aleksandar Obrenović Mennyei osztag című drámáját.
A topolyai Járási Magyar Népszínház mellett a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatával is dolgozott. Az ötvenes évek derekán és a hatvanas évek elején jó néhány mű színpadra állításával hívta fel magára a szakma, de a közönség figyelmét is. 1956. októberében Priestley Ádám és Éva című vígjátékával, majd később Osborne A komédiás című drámájának megrendezésével aratott osztatlan sikert.
Lányi István „gyengéje” a kabaré volt. Szerette, kedvvel csinálta, különösen Kopeczky László humora vonzotta. 1962-ben és 1963-ban két Kopeczky-kabaré megrendezésével tudtunkra adta, hogy mestere a kabaréműsorok színpadra állításának. Talán emlékezünk még a Lányi István által rendezett Száz hiba egy sorba… és a Carmen és a bikák című Kopeczky-kabarék nagy sikerére.
Lányi Istvánról szólva semmiképp sem feledkezhetünk meg arról, hogy például az Újvidéki Rádió „fénykorában” érdembeli munkát fejtett ki. Ugyanis Lányi István, ismerve a rádiós műfajok követelményeit – különösen szakmai szempontból – nem egy emlékezetes hangjáték, vidám műsor, – gondolok elsősorban a nyilvános vidám műsorokra – megrendezésével gazdagította magyar nyelvű rádiózásunkat.
Egy közös, felejthetetlen esemény élményét őrzöm immáron több mint fél évszázad óta. Az Újvidéki Televízió első magyar nyelvű ünnepi műsoráról van szó. Ugyanis annak rendezését az illetékesek Lányi Istvánra bízták. És Lányi István az Újvidéki Rádiószínház két tagját, N. Kiss Júliát és engem kért fel, hogy vegyünk részt az ünnepi műsorban. Fehér Ferenc versét kellett tolmácsolnunk. A Belgrádi Televíziónak az Aberdareva utcai stúdiójában került sor a felvételre. Csak azért említem, mert akkor ismertem meg igazán Lányi Istvánt, nemcsak mint rendezőt, hanem mint embert is. Igen. Mint embert, aki nem rendezői utasításokkal igyekezett feloldani a két színész első tévés fellépésének görcseit, hanem az egyszerű szavak megnyugtató melegével.
Lányi István nagy művész volt Sugárzó intelligenciájával, élénk szellemével, rendezői pályája során soha, egy pillanatra sem tévedt le a művészi becsület és igazság útjáról soha, még véletlenül sem próbált hatásvadászó hazugsághoz, vagy illúziót bontó csaláshoz folyamodni színpadi rendezéseiben. A szépet, a jót, az igazat kereste mindig.
Lányi István emlékét őszinte tisztelettel, nagyrabecsüléssel őrizzük.
