A napokban kissé felmelegedett az idő, és azon nyomban megteltek a kirándulóhelyek. No meg a védőoltás felvételére várakozók körében is nagy volt a nyüzsgés. Igaz, nem annyira a hazai érdeklődők álltak hosszú sorokban, ők nyilván valahol piknikeztek, hanem a környező országokból érkező vakcina-turisták özönlötték el először a határátkelőhelyeket, aztán meg az oltópontokat is.
– Láttad, Tegyula, minden út Belegrádba vezet – mondá amama a faternak. – Bosnyákok, macedónok, albánok mind hozzánk jönnek felvenni a vakcinát a koronavírus ellen.
– A zilletékeseink részéről nagyon zép ez a humanitárius gesztus, Tematild, mármint az, hogy ha megtehetjük, segítünk másoknak a bajban – jegyzé meg atata –, de nem lett volna jobb megoldás, ha inkább odaadjuk nekik azt a védőoltás-mennyiséget, amit nekik szántunk, és szurkálják be maguknak odahaza, minthogy itt csinálták nálunk a nagy tumultust?!
– Nem érted a lényeget, Tegyula – magyaráza a muter –, ha úgy járunk el, ahogyan mondod, az csak egy észrevétlen hír lett volna, így meg aztán készültek hatásos felvételek az eseményről, nem utolsósorban az a sok ember, aki megjárta ezt az utat, most zuperlatívuszokban beszél Zerbiáról, ami nagyon jót tesz az ország megítélésének.
– Azt hiszem, már kapizsgálom, Tematild – bólogata az öreg.
– Így működik a covid-diplomácia! – nyugtáza amama.
– Nahát, még egy újabb kifejezés a járványnak köszönhetően! – csettinte a fater. – És ha a résztvevők eléggé előrehaladottak korban, az ilyen utazásoknak mindig a jugónosztalgiázás a vége. Felcsendülnek a történetek a biztos munkahelyről, a testvériség-egységről, na és a messze földön híres vörös útlevélről, amely előtt minden kapu kitárult kerek e világon, végül pedig, mint hab a tortán, a jelenlevők lelki szemei előtt feltűnnek az olcsó zakszervezetis nyaralások az Adriai-tengerparton.
– Nem is volt az annyira rossz, vakcinaútlevél ide vagy oda, ki tudja az idén nyáron sikerül-e bárhova eljutnunk – sóhajta az öreglány.
– Legfeljebb majd a lavórban áztatva a lábunkat, gyönyörködünk a pálmafás fotótapétában, Tematild – ötletele atata.
– Ez uopste nem hangzik valami jól, Tegyula – morgolóda a muter.
– Visszatérve a lényegre – válta témát az öreg –, nagyon jó, hogy a zomzédékat beoltottuk, de vajon mi lesz velünk?! A közösségi oldalakon zajló aktivitásból ítélve felénk annyi az antivaxer, mint a nyű!
– Zerintem jobban kellene népszerűsíteni a zimmunizációt – mondá amama. – Marketingfogás gyanánt valami csalit kellene bedobni a vakcina mellé, apró ajándékot annak, aki beoltatja magát, ami feldobná az érdeklődést a védőoltás felvétele iránt.
– Vajon milyen csali kell még az egészség megőrzése mellett?! – veté fel a költői kérdést a fater. – Pedig nem ártana, ha mihamarabb minél többen beoltatnák magukat, mert a vírus egyre gyorsabban változik és terjed, a zakemberek már két veszélyes mutációt tartalmazó variánst is felfedeztek, és arra figyelmeztetnek, hogy ha nem sikerül idejekorán kordába szorítani a járványt, akkor a vírus újabb meg újabb változatokat hoz létre, és kezdhetünk majd mindent elölről.
A múlt hétvégi jövés-menéssel ellentétben azonban a héten minden este üresek voltak az utcák Zerbia-zerte. Zerencsére nem azért, mert bezártak volna megint bennünket a járvány miatt, hanem azért, mert mindenki lázban égve nézett egy hazai sorozatot valami rém híres családról. A zősök is totál be voltak zsongva, még pisszennem sem volt zabad, amíg a széria ment. Minden epizód után meg még másnap is a zomzéd Zacsekkal közösen megbeszélték a látottakat. Erről ez jutott eszükbe, arról meg amaz. Káo zörnyülködtek, de szerintem igazából csak nosztalgiáztak.
– Még ha sok mindenről tudunk is, érdekes így megjelenítve megnézni Milošević letartóztatásának történetét – morfondíroza a Zacsek.
– Istenem, már húsz év eltelt azóta, és mi még az Európai Unió előszobájában sem vagyunk – fortyoga atata. – Egyhelyben cupkázunk, mint a covidkólót járók.
– Zerintetek majd a sorozat segít a tisztánlátásban? – kérdé az öreglány.
– A keményvonalasok esetében aligha! – válaszola a fejét rázva a Zacsek. – Mindkét fél meg van sértődve, hogy az ő „hőseit" nem makulátlan hazafiként ábrázolták, hanem esendő halandókként vannak bemutatva. Ami egyébként a sorozat erénye, és remélem, hogy a többieknek éppen ezért tetszik.
– Nem kis dolog egy húsz évvel ezelőtti eseményből sorozatot készíteni, miközben tudod, hogy a filmben ábrázolt hősök zöme nézni fogja azt – töprenge a fater –, viszont ez a rövid időbeli távlat annyiban jó, hogy nem lehet elmitizálni a történteket.
– Láttátok, a vörös sapkás Legija a Zlóbóhoz és a Gyingyityhez is bejáratos volt! – hüledeze a muter.
– Nekem a tévés zerkesztő a kedvencem, aki megmagyarázza a fiatal újságírónak, hogy nem az az igazság, amit az újságíró látott és hallott, hanem nyilván az, amit a politikus neki telefonon mondott – kuncoga az öreg.
Az igazságról pedig a Zacseknak a következő vicc jutott az eszébe.
Az új dolgozó az első munkanapon beszélgetésre megy a főnökhöz.
– Egy, a mi vállalatunkban nagy gondot fordítunk a tisztaságra. Megtörölte a cipője talpát a bejárat előtti lábtörlőben?
– Persze, hogy megtöröltem!
– Kettő, minden dolgozótól megkövetelem, hogy igazat beszéljen. A bejárat előtt nincs is lábtörlő!
Az elhangzottakról a faternak a néhány héttel korábbi kívánsága jutott eszébe.
– Hallod, Tematild, írok én a nyuszinak, hogy ha talál akciós áron a kupindón vagy a limundón, mégiscsak hozzon nekem egy poligráfot – ábrándoza atata. – Nem múlik el nap, hogy legalább egy hír ne arról szóljon, hogy valaki átment a hazugságvizsgálaton, vagy arra küldték, vagy elutasította annak használatát. Majd adunk fel apróhirdetést, hogy mi is végzünk ilyet, ennyi potenciális kuncsaft mellett jól meggazdagszunk rajta!
– Felőlem, írhatsz, de nem biztos, hogy a nyuszika vevő az ilyen hóbortokra – legyinte az öreglány. – Különben pedig hasztalan minden fáradozás, hogy valamennyi mellébeszélést és félremagyarázást ily módon le lehet leplezni. Vannak kóros hazudozók, akik maguk is elhiszik, amit füllentgetnek, ők simán átverik a poligráfot.
– Meg vannak társadalmilag elfogadott nagyotmondások is – élcelőde a Zacsek. – Választási kampányokban számos ilyennel találkozhatunk. Tudjuk, hogy túlzás, de olyan jó hallani!
Amiről az öregnek egy fészbukon olvasott fantasztikus történet jutott az eszébe.
Egy poligráfot politikus-vizsgálatnak vetettek alá. Miután rákötötték a politikust, a hazugságvizsgáló annyira megrémült, hogy rögtön bevallotta: ő csak egy EKG-készülék.
No de a sok okoskodás mellett ez a hét leginkább mégiscsak a húsvéti készülődésről szólt. Nekem feltűnt például, hogy húsvét előtt mennyire elszaporodtak a tévében az emésztést segítő gyógyszerek reklámjai. Olyan cuccok, amelyek segítenek feldolgozni a sok tojást, sonkát és tortát. Amama is teljesen be volt zsongva: takarított, tojást festett, finom krémpitét készített, no meg egy kissé zomorkodott, merthogy idén is illatos parfüm helyett kézfertőtlenítővel jönnek majd a locsolkodók, és a megérkezett tavasznak köszönhetően a virágoskertet rendezte. Egyik nap, amíg éppen az árvácskákat ültette, nagyon érdekeset mondott a faternak.
– Képzeld, Tegyula – meséle lelkesen a muter –, olvastam a zinterneten, hogy a virágok szeretik, ha beszélnek hozzájuk, dicsérik őket, és zenét játszanak le nekik, különösen a komolyzenét és a dzsesszt kedvelik.
– Nahát, Tematild – ámuldoza atata –, akkor majd ezentúl, mielőtt feltennék egy bakelitlemezt a lejátszóra, megkérdem a sárkányfát és a flamingóvirágot, mit szeretnének szívesebben hallgatni: Coltrane-t vagy Miles Davist.
– Okvetlen elmondom a zanyósomnak – szóla át a kerítésen a Zacsek –, hogy megtudtam, mi az oka annak, hogy mindig elhervadnak az orchideái: biztos nem kedvelik a török sorozatokban szóló melankolikus zenét meg a zadrugások gyakran igen alpári veszekedését! Javasolni fogom neki, írjon a nyuszinak, hogy hozzon neki egy CD-t Mozart-szerzeményekkel, hátha A kis éji zenétől és a Postakürt szerenádtól kipendülnek újra a virágai, bár attól tartok, hogy Mozart-CD helyett az öreglány jobban megörülne egy ízletes Mozart-kuglinak.
Pistike, kézfertőtlenítővel locsolkodó sorozatrajongó
