A hajsza végtelen, kezdetét veszi, még mielőtt belevágnál, s nem ér véget mikor abbahagytad, kísér mindig s mindenütt. Te is tudod, én is tudom, egy kérdés viszont nyitott marad. Mit hajszolsz?
– Ó, testvérem, én aztán tudtam élni. Gyerekkoromban még a szüleim parancsoltak, de ahogy idősebb lettem, majd fiatal felnőtt… Mindent s mindenkit megkaphattam. Érted mire gondolok, ugye? – nevet fel kontrollálatlan részegségben. – Hát a nőkre. Mind az enyém volt, hetente váltogattam őket. Mind unalmas volt, érted? Ha nincsenek korlátok, mindig új szórakozás kell. Volt is időm erre a játékra, tanulnom úgysem kellett. Minek? Tanuljon, aki hülye! Egyébként is, a szüleim a diplomát is megvették. A munkáról meg ne is beszéljünk. Persze tudom, hogy neked is van pár haverod, akik folyamatosan az apjukkal dolgoztak, kitanulták a szakmát, de én több vagyok, érted? Nekem meg kellett váltanom a világot. Kaptam pénzt mindenre, sem az iskola, sem a munka nem taszított rabigába. Mindennap buli, csajok. Szép élet, tanulhatnál tőlem – fejezte be, majd felsegítették a bárpulttól, hogy valahogy hazatántorogjon.
A másik férfi türelmesen végighallgatta a történetet, néha-néha beleivott egyet a frissen habosra csapolt sörbe, lopva megbámulta a csinos pincérlányt, aki úgy tett, mintha nem venné észre és nem élvezné, majd miután pohara kiürült, felállt ő is és távozott. Jómagam a barátaimmal ültem egy közeli asztalnál, s a jelenetből és a fent leírt monológból csak ennyit hallottam, így nem írhattam le többet. A törzshelyünk volt ez a kocsma, egy ízig-vérig falusi kocsma, falusi emberekkel. A következő pénteken is itt gyülekeztünk, kirendeltünk egy italt, aztán mindenki elmesélte a hét eseményeit, ki vidámabban, ki szomorúbban, de mindenképp megkönnyebbülten. Nem sok idő telt el, megjelent a fiatal férfi, ki oly türelmes hallgatósága volt egy héttel korábban annak az ittas, számomra kicsit felfuvalkodott alaknak. A jelenet nagyjából ugyanaz, mint egy héttel korábban. Kirendelt egy csapolt sört, megköszönte a pincérlánynak, s csöndben iszogatott, látszott rajta, hogy minden gondot elengedett. Valamiért érdekesnek tűnt számomra ez az alak, gondolkodtam rajta, hogy megkérdem, új-e a faluban, de aztán ismét feltűnt a múlt heti nőcsábász. Nyitásnak bedobott egy ócska poént a pincérlánynak, akin látszott, hogy annyira nem örül neki, de mégiscsak vendég, előadta hát a tipikus „jaj, de vicces vagy te” kacajt és fejrázást. Kicsit még figyeltem őket, a beszélgetés nagyjából úgy folyt, mint korábban. A múlt heti részeg ismét elég gyorsan ugyanabba az állapotba került, előadta a buta csajozós történeteit, majd várta, hogy csodálják. A mellette ülő férfi ugyanúgy végighallgatta, majd felsegítette és hazaküldte. Ezután visszaült és tovább iszogatta az italát. Így ment ez hetekig, mindig ugyanaz a jelenetsor, de a szerényebbnek tűnő férfi soha nem beszélt túl sokat, nem mesélt magáról, csak semleges témákról.
Egy nap úgy döntöttem, hogy egy szerdai edzés után betérek egy kávéra szokásos kocsmába. Ismertem a pincért, haverok voltunk. Elmeséltem neki, hogy mindig látom ezt a két alakot, de fogalmam sincs, hogy kik lehetnek. Ő röviden vázolta a történetüket, kiderült, hogy gyerekkori barátok, ezért viseli el hétről hétre azt a részeg barmot. Hétvégén aztán megint bementünk a kocsmába, ismét ott ült az a férfi, iszogatta a csapolt sört, de ezúttal a másik nem jött. Gondoltam magamban, elég volt, megismerem a történetet.
– Nekem apukám gyerekkori bicaja jutott, neki vadonatúj kerékpár, szinte évente másik. Az ő apja odaadó családorientált, szerető férj volt, az enyém szeretőt tartott, ivott és verte anyámat. Az ő anyja nem dolgozott, otthon volt és gondját viselte, az enyém folyton robotolt és kölcsönkéregetett a rokonoktól, hogy legyen mit ennünk. Mindig megkapta a legújabb játékkonzolt, nekem volt egy labdám. Egyetemre mentem, ő bulizni. Volt egy barátnőm, neki volt tíz. Dolgozni kezdtem, ő továbbra is a nőket és a bulikat hajhászta. Menyasszonyom, sok barátom, jó munkám, biztos anyagi hátterem van, ő pedig egyetlen szobában tengeti mindennapjait az anyja házában. Gazdag volt, megvolt mindene, amit én soha nem kaphattam meg. Nekem viszont volt az, amit ő nem érhetett el soha, hiszen nem volt rá oka. A mai napig hasonlítunk, hiszen megszállottak vagyunk. A hajsza megrögzöttjei. Nekem van még erőm és időm rá, célom is van, ő viszont erőnek híján van, ideje elfecsérelt, célja pedig nem is igazán volt. Utunk párhuzamos volt. Ő a cérna egyik végéről indult, én a másikról. Tudod az élet is olyan, mint a meggyújtott cérna. Egy ideig látod, de szépen lassan hamuvá, majd semmivé válik, és csak az a valós, ami még nem égett el, ami még hátra van, egészen addig, míg ki nem fogysz a cérnából. Onnan már nincs visszaút. Valójában soha nincs visszaút, a jegy egy irányba szól. Neki megvolt hát mindene, nekem semmim, csak ez az egy, amit ő nem érhetett el. Nem önhibájából, elátkozott áldás volt ez számára, nekem pedig áldott átok.
Leírnám itt a konklúziót, de hogy őszinte legyek, nem igazán értettem, hogy mire akar kilyukadni, szavait viszont nem tudtam kiverni a fejemből. Megértettem a mese lényegét, de azt nem, hogy mi volt, ami neki megmaradt, a másiknak pedig nem. Elég sokat töprengtem rajta, de egy idő után elfelejtettem, nem is foglalkoztam vele. Egyik hétvégén aztán úgy alakult, hogy nem volt szabad asztal és a pultnál ültünk le. A társaság szélére szorultam, nem igazán tudtam követni a társalgás folyamát, a pincérlány felé fordultam hát. Elpanaszoltam neki, hogy nagyon furcsa dolgokat mesélt nekem az az alak, értettem is meg nem is. Éreztem, hogy valamiféle megvilágosodás felé vezet, de az alagút vége sötét maradt.
– Hogy lehet ezt nem érteni? – nézett meglepett arccal, kerek szemekkel. – Ráadásul te nem érted, aki híresen jó emberismerő s nagy filozófus. Mindketten a hajsza megszállottjai, de az egyiknek volt, ami a másiknak soha nem lehetett. Szerinted a sebesült katona hogyan éli túl az erdő közepén egyedül? Mi táplálja, mi élteti? Félelem, harag, bosszúvágy? Nem barátom, van ennél erősebb. Azt hisszük, hogy mindannyian ismerjük, s hogy mindig ott van, de csak az érzi, aki dolgozik érte, hogy érezze. Csak az ismeri igazán, akinek szüksége van rá. Iszol vizet, ha nem vagy szomjas? Nem. Eszel, ha nem vagy éhes? Nem. Alszol, ha nem vagy álmos? Nem. Csak az harcol, akinek oka van rá, és harcost mindig a megváltás reménye motiválja.
Hát, most az én szemem lett kerek, mintha maga Márquez adta volna a szájába a szavakat, de végre hirtelen megértettem. Az utolsó mondat volt a lényeg. A megváltás reménye. Ez az, ami a nehéz sorsú embernek volt, a jólétben felnőtt királyfinak viszont nem kellett. A nehéz sors megtanította azt a férfit bízni és harcolni. Az ő cérnája mindig azon a végén égett, ahol nem volt remény, de közeledett felé, míg a másik folyamatosan a reményt égette. Ki hát az áldott, s ki hát az elátkozott, ki hajszolja az átkot, s ki az áldást?
