2021. május 14., péntek

„Kell egy háborúnak lenni”

Gönczi Ferencz a muraközi nép sorsáról (5.)

Ebbe az „áldott földű Kánaánba” kezdtek a somogyi, a zalai – újabb időkben a muraközi – magyarok is kivándorolni, hogy föladva az otthoni szegénységet, anyagilag biztosabb életet teremtsenek maguknak. „Eladó földet itt mindig kaphatni, egyrészt mivel – mint már említem – az ottani nép a hiányzó munkáskéz, s a régi jó időkből eredő dologtalanság, ímmel-ámmal való gazdálkodási módnál fogva a födnek csak felét, vagy háromnegyed részét műveli meg, s a parlagra szánt területet-mennyiségen, mint fölöslegen, szívesen túlad, másrészt a mulatni vágyás, a pálinka mértéktelen élvezete, adója fizetésének elhanyagolása adósságba hajtja, amiből csakis földeladás által véli magát képesnek tisztázhatni.” Évekkel korábban 300–400 forintért házzal együtt igen szép birtokot lehetett itt vásárolni. „Egy magyar ember 400 frtért 16 hold kitűnő minőségű földet vett egy faházzal, gyümölcsössel, s kerttel együtt. Régi lakóhelyéről számos tagú családjával együtt kihajtotta a megélhetés nehézsége, a nyomor, s itt a vett földből igen szépen, mondhatni: urasan megélhet. Egy másik magyar gazda 600 frtért vett egy 14 holdas birtokot, házzal s belsőséggel. A megmaradt 400 frtnyi pénzfölöslegén egyes horvát gazdáknak borjúkat vett (párját 40-50 forintjával) fele nyereségre, s néhány év múlva a 400 frt 2000 frtra nőtt. A mi Körös-Belovár megyébe kivándorolt muraközieink sem kívánkoznak vissza, haza, sőt, folyton többeket vonzzanak ki. Aki Muraközben zsellér volt, 400–600 frtért eladta egy és fél, két hold földjét, s ott ma 10–12 holdas gazda, s a maga kőházában lakik. A muraközi közönséges, szegény gazda, ki ingatlanaiért itt 2–3 ezer forintot kapott, ott azért a pénzért egy nagy terjedelmű gazdaságba vonulhat.”[1]

A Magyarországról Horvát–Szlavónországba kivándorolt, korábbi otthonában igen szegény, de fölöttébb szorgalmas magyar nép néhány év alatt jómódúvá lesz, s a hazatérésre többé nem gondol. „A szülőföldjén bírt kevés földjét megtanulta – mert kénytelen volt rá – jól megművelni, s most nagyobb területű birtokot is oly szorgalommal s buzgósággal használja ki.” Amikor a Muraközben egy hold föld ára 300–400 forint volt, Horvát–Szlavónországban egy holdat 50–60 forintért lehetett vásárolni. A Muraközben és Zala megye más tájain, ha a földet nem trágyázzák, nem termi meg a szükséges gabonát, új otthonukban a föld alig kíván trágyát, mert az ereje még nincs kihasználva. Magyarország déli vármegyéiben egy közepes, 9–10 holdas birtok 3000–4000 forintot ér, Szlavóniában ugyanannyi hold földért legfeljebb 700 forintot kérnek, tehát egyötödrésznyi összegbe kerül. Ugyanilyen olcsó a föld- és a legelőbérlet is, mi több: az állattartás, a legeltetés feltételei is kedvezőbbek. Oszjekovo környékén egy-egy 1500–2000 lakosú községnek ezer-kétezer hold terjedelmű legelője is van, s a legeltetésért csak annyit számítanak, hogy abból a legelő után követelt adót ki tudják fizetni. Ebből eredően nem megy ritkaságszámba, hogy egy-egy gazdának 8–10 szarvasmarhája mellett 40–60 disznaja járja a legelőt. Gönczi Ferencz összehasonlítása szerint: „Muraközben a kukoriczaszár a széna után a legszükségesebb takarmány, némelyik gazda egyedül avval teleltet ki, s alomul is csaknem egyedül ez szolgál, ott [Oszjekovo községben – M. F.] a kukoriczaszárat még alomnak sem használják. Nálunk a nép, ahol csak szerét teheti, a lehullott faleveleket összegyűjti, s almul használja, ott a falevéllel való almozásnak a hírét sem hallották. Nálunk egy közepes szekér széna 12–15 frt, ott 5–6 frt, az árpaszalma, mely itt 7–8 frt, ott 1–2 frt, az alomszalma, mely nálunk egy szekérrel 4–5 frt, ott 50–60 kr. Nálunk egy muraközi szekérre felrakható falevél 1,50–2 frt, ott a falevelet, ha útba esik, egyszerűen elégetik.” Mindezek alapján, ha összevetjük a Zala és Somogy megyei magyarság, s a muraközi nép otthoni gazdasági viszonyait a szlavóniai lehetőségekkel, azonmód érthetővé válik, miért vándorol ki Magyarország szegényebb sorsú népe Horvát–Szlavónországba. Ha magát a népet kérdezik meg, hogy miért hagyja el a szülőföldjét, azt feleli: „Éjjel-nappal dolgozom, gyötröm magamat, s nem bírok semmire menni, örülök, hogy megélhetek. Ha azt, amim van, eladom, ott azért a pénzért annyit vehetek, hogy jól megélhetek, s szerezhetek is. Ott is az a nap süt rám, amelyik itt.”[2] Ilyen adottságok, ilyen körülmények mellett Magyarország képtelen megakadályozni a kivándorlást: a jobb élet reményében ezrek és tízezrek kelnek útra.

De hol is van az ígéret földje, mely oly sok magyar embert szólít magához? A néprajztudós szerint: „Szlavónia! Valaha magyar föld volt, Magyarország közvetlen része! A régi Tótországot (Szlavóniát) valaha a mostani Varasd, Körös-Belovár és Zágráb megye képezte. A valóságos, ún. ős Croatia (Horvátország) a Száván túl, a Dalmát tengerparton feküdt, s melyet Verbőczy Corpus Jurisa említ, a XV. században már a török birtoka lett. A mostani Horvátország csak a nevét örökölte a réginek. Pozsega, Szerém és Verőcze megye, vagyis a mostani Szlavónia a XVI. századig épp oly magyar terület volt, mint akár Győr vagy Heves megye. IV. Béla 1224. és Dénes nádor 1228. évi okiratai tanúsítják, hogy Szent István és Béla Szlavóniát csakugyan bírták. Okiratok után azt is tudjuk, hogy a mostani Szlavóniában már az Árpád-házbeli királyok alatt laktak magyarok, annyian, hogy községeket is képeztek. A régi hely- és családnevek bizonyítása szerint e Szlavóniában, mint magyar területen otthonos volt a magyar elnevezés, s a magyar szó.” Hevesi Gábor az 1689-ben kiadott Parvus Atlas Hungariae című munkájában a szlavóniai megyéket még magyarországi megyéknek tekintette. A XV–XVI. században az állandósult török háborúk idején a védelmi harcok megszervezése ürügyén II. Ferdinánd Horvát- és Szlavónországot egyesítette, ami ellen a magyar rendek egy szóval sem tiltakoztak. Az 1715. évi 92. törvénycikk törvénykezési és közigazgatási tekintetben Pozsega, Verőcze, Szerém és Valkó megyéket ugyan visszarendelte Magyarországhoz, a törvényt azonban soha nem hirdették ki, így az nem is lépett életbe. „Míg tehát mi belenyugszunk abba, hogy e minden kétséget kizárólag közvetlen magyar területet képező három megye Horvátországé, s visszakapcsolását nálunk egy párt sem követeli, addig a horvát ellenzékek programjukba foglalták Muraköznek Horvátországhoz való csatolását, pedig a horvátok egyetlen egy komoly érvet sem hozhatnak fel arra nézve, hogy Muraköz – a jogfolytonosság elvénél fogva – közjogilag Horvátországhoz tartozónak volna tekinthető”[3] – írta oszjekovói látogatása befejeztével Gönczi Ferenc.

Az újonnan szerzett ismeretek birtokában a néprajztudós legnagyobb megelégedésére, kocsiútjuk során Kutintól Novszkáig legalább tíz községen is áthaladtak. Az utazó a szlavóniai városok és falvak többségéhez hasonlóan, Pozsega megyében is megfigyelhette, hogy a magyar és a cseh bevándorlók házai jól megkülönböztethetők voltak a bennszülött szlavónokétól. A magyarokét tömött falaikról, és erőteljes, lépcsőzetes zsuppozatukról, a csehekét könnyed szerkezetükről, ápoltságukról, tisztaságukról lehetett megismerni. „Szlavóniába a legújabb időben igen sok cseh vándorolt ki, mint iparkodó, ügyes nép, hamarosan jólétre tesznek szert, s bizonyos tekintetben czivilizátori szerepet játszanak a szlavóniai parasztság között” – foglalta össze megfigyeléseit Gönczi Ferencz. „A bevándorlók néhol egészen új telepeket alkotnak, nagy, félreeső birtokukon magányosan ének. Utamban – az országút mentén – több ily magasan álló magyar s cseh házat volt alkalmam láthatni, melyek körül voltak véve sebtében összetákolt melléképületekkel. Körülöttük magyar, cseh leányok vagy fiúk teheneket őriztek, nemzeti dalaikat dúdolgatva.”[4]

Novszkában – kocsiútjuk végső állomásán – is sok volt az újonnan betelepült magyar család, tömeges jelenlétük révén erős közösséget alkottak. Volt magyar tanítójuk, ennél fogva a magyar nyelvet – ha a templomban nem is – az iskolában szabadon használhatták, „minél fogva a magyarság nemzetisége – legalább egy időre – biztosítva van. Ellenben amely községekben a letelepülés szórványosan, hat-hét családdal történik, ott a harmadik nemzedéknél biztosan elszlávosodnak” – foglalta össze meglátásait a vándor. Majd így folytatta: „Egyik legnagyobb baj, hogy Horvátországban és Szlavóniában magyar születésű, vagy legalább magyarul tudó lelkészek elenyésző, csekély számban vannak. A zágrábi szemináriumban általában kevés magyarországi növendék van, kik főleg Muraközből valók, s egy része – középiskoláit Horvátországban végezvén – nem is bírja a magyar nyelvet. Ezek Muraköz szükségletét sem fedezik. Szlavóniában a diakóvári püspökség szemináriumában Strossmayer püspök magyargyűlölete kizárja azt, hogy a szükségletekhez képest, magyar születésű lelkészek neveltessenek. Egyedül a pécsi magyar egyházmegyének Szlavónia Verőcze megyéjére kiterjedő területén vannak e tekintetben megnyugtató állapotok.”[5] A Szlavóniába kivándorolt magyarság egyébként szívósan ragaszkodott anyanyelvéhez, s ha tehette, Magyarországról hozott tanítókat, amint azt Szlavónbród után a vándor maga is megtapasztalhatta. Bródtól keletre, Szlavónia keleti részében teremtett magának otthont a legtöbb magyar, vonaton, hajón lépten-nyomon magyar szót hallhatott az ember, néhol egész magyar községek létesültek, s ahol a lélekszámuk meghaladta a lakosság egyharmadát, „ott magyar predikácziót, s magyar tanítást is követelnek”.

Verpolje és Vinkovce után a takaros Duna-parti város, Vukovár irányába robogott a vonat, majd Dálynál Eszék felé kanyarodott. Eszéknek régi vára, mely az 1848–1849-ik évi szabadságharcban is fontos szerepelt játszott, ismét szomorú történelmi eseményekre emlékeztette az utazót. A város után, a vasúti hídon átrobogva, Magyarországban érkezett az utas, s máris a baranyai hegyek szépségében gyönyörködhetett.  „Előbb a villányi s harsányi meredek oldalú, síkságból kiemelkedő hegylánczok, aztán a Mecsek hegység, a lábánál fekvő Péccsel” egyaránt Zágráb környékére emlékeztette a vándort. Szent-Lőrinc felé haladva, megkerülték az Ormánságot, ahol a dunántúli magyarság egyik legsajátosabb közössége lakott; minden nagyobb településen két templom, és két iskola volt, az egyik katolikus, a másik református, melyek azután „igen szépen megférnek egymás mellett”. Szent-Lőrinctől Szigetvár, Barcs, Berzence és Zákány településeket érintve, „a Zrínyiek fényes neve által megaranyozott múltú Muraköz üde zöld területére értem, s Csáktornyánál kiszállva tértem haza”[6] – szakadt föl a boldog megérkezés derűje Gönczi Ferencz lelkéből. A korábban Muraköz és a Vendvidék népeiről oly csodálatos összefoglaló írásokat közlő néprajztudós ezúttal a szlavóniai magyarok életéről szerzett élményeivel a poggyászában tért vissza szeretett otthonába, hogy maga is emléket állítson a szlavónországi magyarok megpróbáltatásainak.

Alig jelent meg a csáktornyai lapban az Utazás Horvát-Szlavonországban című hat részes élménybeszámolója, 1895. augusztus 18-án Kinevezés címmel a Muraköz rövid hírben közölte az eseményt, miszerint Gönczi Ferenczet a zrínyifalvai iskola tanítóját a vallás- és közoktatásügyi miniszter az újpesti állami iskolához rendes tanárrá nevezte ki. „Gratulálunk Gönczi úrnak az állásához – búcsúzott kedvelt és népszerű szerzőjétől a Muraköz szerkesztősége –, s egyúttal sajnálkozásunknak is kifejezést adunk Muraközről való távozása fölött, mert egyike volt a legkiválóbb tanítóknak, ki működése helyén a magyar érzés és nyelv tanítása tekintetében maradandó sikereket aratott, s mint a muraközi népszokások megfigyelője sok közleményében ismertette Muraköz népét úgy lapunkban, valamint a Magyar Néprajzi Társaság közlönyében.”[7] A lap egy hónappal később néhány fejezetet közölt a jeles néprajztudós megjelenés előtt álló Muraköz népe című munkájából,[8] 1895. december 15-én pedig már a kötet megjelenését is bejelentette.[9] Gönczi Ferencz körültekintő, a maga páratlan gazdagságában kiteljesedő munkáját közel két évtizeddel később A zalamegyei vendek (Kaposvár, 1914), és a Göcsej, s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914) című kötete követte.

 

Irodalom

 

Kepéné Bihar Mária – Lendvai Kepe Zoltán: A magyar néprajztudomány nagy oszlopa: Gönczi Ferencz; In: Naptár 2021 – A szlovéniai magyarok évkönyve; Lendva, 2020. 108–116. p.

 

Gönczi Ferencz munkái

 

Gönczy Ferencz: A zalamegyei vendekről I–XVI.; I. rész; Muraköz, 1887. január 2. 1. p.; II. rész; 1887. január 9. 1. p.; III. rész; 1887. január 23. 1. p.; IV. rész; 1887. január 30. 1. p.; V. rész; 1887. február 13. 1. p.; [Gönczi Ferencz]: VI. rész; 1887. március 27. 1–2. p.; VII. rész; 1887. április 3. 1–2. p.; VIII. rész; 1887. április 10. 1. p.; IX. rész; 1887. április 17. 1. p.; X. rész; 1887. május 1. 1. p.; XI. rész; 1887. május 8. 1. p.; XII. rész; 1887. május 15. 1. p.; XIII. rész; 1887. május 29. 1. p.; XIV. rész; 1887. június 12. 1. p.; XV. rész; 1887. június 26. 1. p.; XVI. rész; 1887. július 10. 1. p.

 

Gönczi Ferencz: Babonás szokások a zalai vendeknél I–II.; Muraszombat és Vidéke, 1887. december 18. 1–2. p.; 1887. december 25. 1–2. p.

 

Gönczi Ferencz: Egy érdekes okirat I–III. [Aranymosók a Dráván]; Muraköz, 1889. december 22. 1. p.; 1889. december 31. 1. p.; 1890. január 5. 1. p.

 

Gönczi Ferencz: Muraköz közgazdasági viszonyai néprajzi szempontból I–VIII. [babonák, hiedelmek]; Muraköz, 1890. március 9. 1–2. p.; 1890. március 16. 1–2. p.; 1890. március 23. 2. p.; 1890. március 30. 1–2. p.; 1890. április 6. 1–2. p.; 1890. április 13. 1. p.; 1890. április 20. 2. p.; 1890. április 27. 1–2. p.

 

Gönczi Ferencz: A muraközi nép mellékfoglalkozásai I–II. [a háziipar]; Muraköz, 1892. 1892. február 28. 1–2. p.; 1892. március 6. 1–2. p.

 

Gönczi Ferencz: A muravidéki nép lakodalmi szokásai I–V.; Muraköz, 1893. július 9. 1–2. p.; 1893. július 16. 1–2. p.; 1893. július 23. 1–2. p.; 1893. július 30. 1–2. p.; 1893. augusztus 6. 1–2. p.

 

Gönczi Ferencz: Utazás Horvát–Szlavonországban I–VI.; Muraköz, 1895. március 3. 1–2. p.; 1895. március 10. 1–2. p.; 1895. március 17. 1–2. p.; 1895. március 24. 1–2. p.; 1895. március 31. 1–2. p.; 1895. április 7. 1–2. p.

 



[1]              Uo. 2. p.

[2]             Gönczi Ferencz: Utazás Horvát-Szlavonországban V.; Muraköz, 1895. március 31. 1. p.

[3]              Uo. 2. p.

[4]             Uo.

[5]             Gönczi Ferencz: Utazás Horvát-Szlavonországban VI.;Muraköz, 1895. április 7. 1. p.

[6]              Uo. 2. p.

[7]             Kinevezés. Gönczi Ferenczet […]; Muraköz, 1895. augusztus 18. 2. p.

[8]             [Gönczi Ferencz]: Muraköz népe – Mutatvány Gönczi Ferencz napokban megjelenő néprajzi munkájából I–IV.; Muraköz, 1895. október 13. 1–2. p.; 1895. október 20. 1–2. p.; 1895. október 27. 1. p.; 1895. november 3. 1–2. p.

[9]             Muraköz népe – Gönczi Ferencz jeles néprajzi műve megjelent; Muraköz, 1895. december 15. 3. p.