2021. szeptember 25., szombat

Falak mögött

Babarczy Eszter: A mérgezett nő

Babarczy Eszter első szépirodalmi műve A mérgezett nő című novelláskötet. A művészetfilozófiával és eszmetörténettel foglalkozó szerző a nőiség témáját járja körül a könyvben helyet kapó 22 novellában, amelyek többsége valódi gyöngyszem. Miként a kötetcímből sejthető: nem könnyed és szórakoztató módon ábrázolják e történetek a nővé válásnak, a női szerepeknek, a családhoz, szülőkhöz, gyerekekhez, férfiakhoz fűződő kapcsolatoknak, valamint a különböző életkorokban átélt testi és lelki szenvedéseknek a kérdéskörét, hanem leginkább nyers őszinteséggel, kijózanító nyíltsággal, ugyanakkor rendkívül olvasmányosan, érdekfeszítőn és lebilincselően. Minden novella más és más női sorsot ábrázol, de ezek a sorsok több ponton érintkeznek, egymásba szálazódnak, összeolvasva gazdag történetszövetet képeznek. Központi szereplőjük a mindenkori nő, az Örök Nő, aki már kislányként kezdi megtapasztalni saját nőiségét és az ehhez társuló mintákat, elvárásokat, majd szép lassan növekszik, előbb tinédzserré, majd felnőtté érik, és látjuk középkorú, aztán pedig idős asszonyként is felbukkanni egy-egy történetben, miként olvasható is a címadó novellában: „Lehetsz most kislány kicsit, de íveld, járd be, amit elképzelni sem bírtál, a kezétcsókolomot és a nénit, a méltóságteljes idős asszonyt a villamoson, az elsimult életű dédnagymamát. (…) Fogadd úgy az öregséget, ahogy nőnek kijár.”

Ez a nővé válási folyamat már a születéssel megkezdődik. Azáltal ugyanis, hogy adott egy gyerek neme, máris körvonalazódnak az adott princípiumhoz, jelen esetben a nőiséghez kapcsolódó elképzelések, amelyek kódolva vannak a társadalom egészében. „Mifelénk úgy tudták, a nő szenvedő szerkezet. A férfi: agresszív ágens” – mondja ki az egyik novellahős, és lényegében ezen „szereposztás” szerint alakulnak az írásokban kifejtett sorsok is. A nőknek meg kell találniuk önnön helyüket a társadalomban, miközben folyamatosan szembesülnek a női szerephez kapcsolódó elvárásokkal, amelyeket részint a közeg generál, részint pedig különböző minták alapján saját magukkal szemben támasztanak. Milyen nőnek lenni itt és most, Európa ezen szegletében, a 21. században, az internet és a globalizáció idején, az önmegvalósítás korában? – nagyjából ezen alapkérdések köré szerveződnek A mérgezett nő történetei, és miként sejthető, a válaszul szolgáló sorsképletek nem szívderítők.

Jelenkor, Budapest, 2019, 250 oldal

Felvetődik például a kötet első novellájában, mintegy felütésként, hogy a nővé válás kezdetét sokban meghatározza a felnőttek, az idősebb generációk hozzáállása. A nagymama és unokája viszonyát például megmérgezheti a „te nem a mi fajtánk vagy” kijelentés, amellyel az idős asszony ítél és kategorizál, és ebből a nehezen értelmezhető skatulyából már valamiféle bűntudattal kénytelen továbblépni a gyereklány. A felnőttek véleménye gyerekkorban még különösen számít, ezt tükrözi a Nyaralás című novella diáklányának története is, aki drasztikus fogyókúrába kezd, mert a tanárnője őt barokk alkatúnak titulálta. „Teri néni a barokk alkatot saját magán szemléltette, a nagyfiúk azt mondták róla, könnyebb átugrani, mint megkerülni.” Szintén a testkép-torzulás problémájával néz szembe az Emlékpogácsa című novella kiskamasz testvérpárja is, akik sajátos vallásként élik meg a táplálkozáshoz való viszonyukat. „Mi tudjuk, hogy mik vagyunk: Anyag vagyunk, maga a tökéletlenség. Félkészek vagyunk. Mellek és csípők és combok, gödröcskés fenékpofák és puha nyakak kezdünk lenni, amelyeket irtózatos erőfeszítéssel próbálunk kordában tartani. Az Anyagot el kell tüntetni a világból, ez volna a fő feladatunk, ez a tizennégy és tizenöt éves lányok feladata. Én beveszem és kihányom, ő viszont összeszorított szájjal, szigorú szemmel nézi, vékony és undorodónak látszó ujjakkal toszogatja a tányérjában” – vallja az egyikük, a húgát semmievőnek, önmagát harmadnapevőnek nevezve: „Nem olyan rég még semmievő voltam, a húgom vallásán voltam, diadalmas, kíméletlen tizennégy éves éhezőművész. (…) Mostanra mindenevő lettem. Harmadnapevő.” Bűntudattal és szégyenkezve fal tehát, majd minden roham után könnyít magán a mosdóban. Táplálkozásukat ők maguk is deviánsnak tartják, de képtelenek változtatni rajta, hiszen az evészavart lelki okok generálják: „Mindannyian félünk. Húgom fent a hegyen, csontfehér sziklákon. Én a kásahegyben, belső örvényekben” – mondja, problémájuk okát a szeretetlenségben feltételezve: „Az a bűnöm, hogy nem bírom megszerettetni magam. Az a bűnöm, hogy nem szeretnek, nem bírnak szeretni.” A szeretet hiánya, a magány, a kiszolgáltatottság, a sérülékenység számos egyéb módon manifesztálódik még a történetekben: például szökési kísérlet, önmagának okozott sérülés, szabados szexuális magatartás formájában, és a cselekedetek minden esetben segélykiáltások, a novellahős egy jó szóra, elismerésre, némi empátiára vágyik.

Az anya-lánya viszonyok több perspektívából kerülnek megvilágításra. A Mell-blog című, a kötet egyik megrendítő novellájában az édesanyának leműtik a mellét, a lánya pedig, kismamaként, épp a szoptatást gyakorolja. Tragikum és sorsszerűség párhuzama a történet, melynek sajátos párja a rákövetkező írás, ahol is a haldokló anya arra kéri a lányát, hogy segítsen neki méltósággal meghalni. Ebben az elmúlás és a halál motívuma mellett az anyahiány válik hangsúlyossá: „Szükségem van egy anyára, aki megbocsát, (…) aki felemel, mint egy jó szagú angyal, helyet csinál a fejemnek a válla hajlatában, és azt mondja, zsimbi-zsombi, zsimbi-zsombi, aludj csak, aludj nyugodtan, nincs már semmi baj” – mondja a főhős, aki az anyaságot, az anyai létet a feltétlen szeretettel azonosítja: „Anya az, aki akarja, hogy élj. Hogy létezz. Egy feléd forduló arc. Ez anya. A többi arc ideiglenes, de anya nem, anya ragyogása mindig ott van, ha elfordul, akkor is.” Az anyasággal kapcsolatos elköteleződések a kötetzáró „öregségnovellákban” is megjelennek, amelyekben anyák szembesülnek az évek pusztításával, a test önfeladásával, az elmúlással, és a gyerekeik asszisztálnak ehhez, kétségbeesett szemlélőiként az élet végességének, a halálnak való kiszolgáltatottságnak. Több szereplő sorsa az idősek otthonában ér véget, idegen falak között, amelyekről úgy érzik, hogy eltakarják őket a világ elől. E „rejtettség” ellen emel szót a szerző azáltal, hogy sokszor intim, személyes témákat feszeget, olyan problémákat tematizál, amelyekről ritkán szokás beszélni. Ilyenek a többi között a nők szereplehetőségei, a női szerep kényszerei, a méltóságért, szeretetért, önmagunk elfogadásáért és elfogadtatásáért folytatott küzdelmek, vagy akár a környezetünk, életmódunk által okozott hatások: mint a divat befolyása az egyénre vagy a vásárlási kényszer, amellyel sokan a bizonytalanságukat kompenzálják.

E sorba tartozik a kudarctól való félelem is, hogy az ember nem nő fel a feladatához, hiszen „a nők életét eltéríti és kimeríti a család, a kötelesség”, és nehéz egyben tartani a családot, amelyet egyébként is „rejtett mintázat feszít szét, a történelem mintázata”. A családon belül örökölt minták azonban fennmaradnak, úgy sorjáznak a felmenők között a nőalakok, ahogy „a fájdalom, a tehetetlenség és a harag szobrai”. E szobroknak állít emléket Babarczy Eszter sajátos novella-panoptikumában, amelynek minden terme ismerős, ugyanakkor meglepetést is rejteget, és jólesően fájdalmas elkalandozni benne.