1926-ban született az apai nagyanyám. Sajnos már 20 éve nincs közöttünk, viszont egy olyan örökséget hagyott rám, ránk, amely mindennap eszembe juttatja őt. Ez a féltve őrzött kincsünk az ő kiságya, amelyben kisbabaként és kislányként aludt, és amely most is ott áll az egyik szobánkban. Az ágyneműt tárolom benne, ahogyan korábban anyukám is tette, előtte pedig a nagymamám. Nincs ágyneműs ládám, és nem is tartok rá igényt, mert ennél stílusosabb és szívemhez közelebb álló bútordarabot erre a célra el sem tudok képzelni. Minden elfér benne: a tollpaplanok, a vatelines paplanok, a tartalék párnák. Egy nagyon szép, fából készült, íves fejtámlájú, rácsos oldalú, fehérre festett kiságyról van szó, amely sohasem porosodott a padlás mélyén, hanem mindig nagy becsben volt tartva, és valamelyik hálószobában állt. Amíg kisgyerek volt a családban, addig az aludt benne, amikor az illető már nagyobbacska lett, akkor a paplanok, párnák kerültek bele, és így megy ez 95 éve. A bútordarab eredetileg a nagymamámnak készült, majd az öccse cseperedett benne. Mikor a mama hozzáment a tatához, és megszületett apukám, akkor az ő kiságya lett, aztán én aludtam benne, majd az öcsém, legutóbb pedig az én két lányom használta. Míg élt a nagymamám, azt mesélte, hogy apukám születése előtt egyszer még kölcsön is adták az ágyat, mégpedig Adára, a Csikós sógoréknak, amikor kisfiuk született. Sajnos én nem tudom, hogy a Csikós sógor kinek a rokona volt, és már nincs is kitől megkérdeznem, de erre a vezetéknévre határozottan emlékszem. Mikor egyetemre iratkoztam, a mama el is magyarázta nekem, hogy ki a Csikós sógor fia, ugyanis tanított engem az egyetemen.
Szóval, a közel százéves kiságy ott áll most abban a szobában, amelyikben éppen egyikünk sem alszik, de jó és tiszta helyen van, és nagy becsben tartjuk. Ha valamelyik lányom a következő években birtokába venné azt a szobát, akkor valószínűleg átkerül majd a mi hálószobánkba, de biztos, hogy a házban marad, vigyázunk rá, hátha az utánunk következőknek is szükségük lesz rá. Ez már ereklyének számít, amit meg kell őriznünk, és az a legjobb, ha nemcsak őrizzük, hanem még használjuk is. Én imádtam benne aludni, és mivel hosszabb a mai kiságyaknál, egészen iskolába indulásomig elfértem benne. Akkor kaptam egy nagyobbat, ami aztán a felnőtt koromig kísért. Mikor a lányainkkal voltam várandós, fel sem merült bennünk, hogy új kiságyat vegyünk, egyértelmű volt, hogy ők is ebben az örökölt darabban alszanak majd. Mégis, hogy egy kicsit felfrissítsük, lecsiszoltam róla a régi festéket, és átmázoltam, és vettünk bele egy új matracot. Azonban már ők is kinőtték, és ismét paplantartóként használjuk, de fel sem merül senkiben, hogy felvigyük a padlásra vagy túladjunk rajta. A kiságy velünk él, része az életünknek.
