2024. április 25., csütörtök
TOLLRAJZ

Tavaszünnep

A feltámadás a tavaszünnep gyújtópontja. Jézus Krisztus szenvedéstörténete a dicstelen halált is dicsővé fényezte, évszázadokon át központi témájává lett a megizmosodó keresztény világ fantasztikus ábrázolóművészetének.

A nagyhét eseményeinek fokozatosan letisztuló ikonográfiai ábrázolása a hit erősödését segítette, és a lélek megerősödésének ismétlőrituáléja lett. Egyedülálló kultúrtörténeti remeke. A korabeli „művészet” hamar felfogta és elfogadta a monoteista vallást, és ideológiai közvetítésének nehéz terhét is magára vállalta. Feladatkörét talán kissé borzolta az új vallásideológia sokat küzdő módosító szándéka: a vallástörténeti események gyakori átértékelése vagy átértelmezése. De a korabeli művész eltökélten a bimbózó, érlelődő keresztény vallás vitális tanainak a hirdetését, képi eszközökkel való terjesztését szolgálta. Megtartó erőként a rugalmas ápolását és megerősödését szorgalmazta.

A keresztényi világ festőmesterei évszázadokon át hűen tartották magukat a megrendelői utasításokhoz. Igazodtak az elsődleges tanokból és hírforrásokból szőtt adatokhoz és a későbbi valláselméleti magyarázatokhoz. Ugyanakkor saját elmélyült gondolataikat, értelmezéseiket, sőt rejtjeleiket is belevitték az alkotásba, azaz maguk jó érzékkel rugalmasan kezelték a szent tanokat. Holott mindig is az önkifejezés szabadságára vágytak, mégis behódoltak az épp időszerű kánonoknak: józan kordában tartották a gondolataikat. A hitoktatók és hitterjesztők következetességével ragaszkodtak ők is az eredeti (vagy az időszerű) keresztény vallási elképzelésekhez. De annak későbbi szűrleteihez is: vagyis, ha kellett, még a vallási tételek újszerű magyarázatához, a későbbi kiegészítő narratívákhoz, a tárgykörhöz hozzáköltött, idomított magyarázatokhoz (is).

A képalkotó szelíd terhe

A legkiválóbb művészek a húsvéti ünnepkört, a nagyhéttel kapcsolatos fő témákat dolgozták fel a leggyakrabban. Tartották magukat a megrendelői utasításokhoz, de miközben szolgakészen igazodtak az elsődleges hírforrásokból leszűrt történeti adatokhoz, konyítaniuk kellett az időközben kialakult s olykor „hivatalosan” megváltozott valláselméleti magyarázatokhoz is. Eközben saját elmélyült gondolataikat, rejtjeleiket (képleteiket, szimbólumaikat, például a szentek attribútumait) is belevitték az alkotásokba, ennek okáért maguk is rugalmas módon kezelték a bibliai tanokat. A kreatív közlés és önkifejezés, az átköltések irányába tolták el a kötelező tematikát.

A keresztény vallási vezetők természetesen ragaszkodtak az eredeti vallási elképzelésekhez. De keleten a merev és szimbólumokkal telítődött (ortodox) ikonkép-ábrázoló kánonrendszer uralkodott. A nyugati kereszténység festőmestere viszont már a jóval precízebb, hagyományos (görög–római hagyományokkal már rendelkező) figuratív megoldásokra alapozott, és jobban értékelte az életszerű ábrázolási módot. Így képi ábrázolásában közérthetőbb és közvetlenebb, barátságosabb lett a merev képi szabályrendszert követő bizánci párjánál. Vagyis inkább a „naturális” ábrázolásokkal igyekezett népszerűsíteni a keresztény hitet, és hozzájárult a vallási tételek újszerű és életszerűbb képi előadásmódjához. Nyugati keresztény mestereink a feszes és merev kánonrendszer helyett inkább a művészi ábrázolások lazább, ugyanakkor dinamikusan változó és fejlődő képábrázolási rendszerét követték.

Közvetítői és követői szerepkör

A húsvéti ünnepkör témáiban mi nem csak a műalkotásokba tömörített, tobzódó vallási dogmák érvényesülését látjuk. E korabeli műalkotások java részén jól észlelni a kifinomult egyéniséget tükröző művészi vonásokat is. A látványgazdagság és az ábrázolói találékonyság már kifejezetten csak a festőmesternek köszönhető. Mert következetes volt az újításokban, mert mély átéléssel fejtette fel a jelentésrétegeket, zseniálisan interpretálta és mesteri kompozíciókba foglalta a fényárnyas nagyhét felkapott kulcsjeleneteit. És ha hajlott is a megrendelői kérésekre, de a saját örömére és talán az örökkévalóság számára alkotott.

Amint a nagyheti eseménysor összefüggő képsorokká vált, a vizuális élménnyé tömörítések már nem csupán egyszerű narratívaként működtek. A korabeli „közönség” számára a műélvezettel elegy történetek különös jelenésekké formálódtak. A hívők számára a „tények, tényszerűségek” megismerésén túl az öröklétbe vetett hit filozófiája és a megdicsőülés vágya is felsejlett. A képi üzenetek tág teret adtak a történeti okulásoknak, lehetőséget a bűnök megbánására, valamint a kegyelemteljes, üdvözülést ígérő erkölcsiségélménynek is esélyt adtak.

Krisztus a kínhalálával emberi tulajdonságait mutatta, a csodálatos feltámadása azonban már a megváltói minőségét példázza. A kettő együttvéve a reményteli újjászületés bizonyító erejét jelzi, és a hívő ember számára az elérhető örök élet bizonyosságának útját jelöli ki. Akár tényszerűnek, akár jelképesnek gondoljuk, nemcsak a Megváltó győzedelmeskedett: a művészet is erkölcsi győzelmeket aratott. A feltámadást szavakkal, jelzőkkel, pozitív és negatív szópárokban is megfogalmazható képekben jelenítette meg. Az élet erkölcsi kihívásait működőképes vizuális dialektikával ruházta fel. Mesterművei segítségével képzeletünkben az élet ma is győzelmet arat a halál felett: a halált követő élet pedig öröklétet sejtet.

Megfigyelt mozzanatok

Vagyis alkotók műveinek nézegetése közben lejegyzett gondolatok.

Jézus elfogása hatalmas drámai erővel érzékelhető. A jelenet a Megváltó helyzetének reménytelenségét hangsúlyozza. Az egyik pribék a karját markolja meg, egy másik pedig galléron ragadja, miközben a kardjáért nyúl. Heves mozgások közepette a kép közepén Jézus orcája világlik. Szorosan összekulcsolt keze szelíd és nyugodt marad, a többieké erőszakosan repdes a súlyos légben, ideggörcsösen ráng. A feszültség ezzel még jobban felfokozódik.

Bár a monumentális festmény ékesszólóan példázza a manierizmus szelíd szándékát, a kompozíciót szigorú merev formaadás jellemzi. A háttérben kirajzolódó képzeletbeli város sziluettje szelídséget mutat, de az előtte sorfalat álló sötét alakok kiszámított elrendezése kiszámíthatatlanul fenyegető, rideg, durva és meghökkentő.

Mily groteszk a két görcsökben tekergő lator: amint élő szoborként kiemelkednek a kék ég hátteréből. A haláltusájukat vívják, mégis mindketten Krisztushoz fordulnak: az egyik Jézust szidalmazza, a másik fohászkodik és megbánást tanúsít. Urunk arcáról azonban már a szelíd belenyugvás fénye sugárzik, megbocsátást és szeretetet tükröz: úgy válaszol. A kereszt alatt János rendületlenül imádkozik érte, miközben Mária már elalélt, a legmélyebb gyászába merült.

A drága test sötét felhők közé ékelődik. Csillámló fényben, a reszkető égbolt elé feszül ezüstös tisztasággal. Az élénk színek alkonyi csendben égnek. A feszület alatt kuporgó gyászolók mozdulatai tovább növelik a festmény drámai feszültségét. Bevégeztetett?

A monumentális formák és az életteli alakok egyaránt félelmetesek. A figurák oly közel kerülnek hozzánk, félő, hogy ránk zuhannak. Vagy inkább csak a festő által kifejtett tengermély érzelmi világba: a Szűzanya és Mária Magdolna sötétlő gyászába.

A fájdalmas Szűzanya és János evangélista két oldalról fogja fel Krisztus élettelen testét. Mögöttük az elgyötört arcok őket is karéjba fonják. A siratók elárvult arca láttán az élő ember szemébe is könny szökik.

A kép elaprózó, megrendítő pontossággal tárja elénk a sírba tétel pillanatát. Krisztus élettelen testét derengő fény és a homály borítja. A szelídített valóságot a valóság-illúzió váltja fel. A feltámadott Krisztus diadalmasan emelkedik ki a sírjából. A festőmester sistergő és intenzív színözöne túl merész: az oltárkép homályát a művészi látomás szokatlan átütő erejével ragyogja be.

Hamarosan jő a húsvét. Tavaszünnep lesz, a feltámadás ünnepe. Tüzek gyúlnak a szívünkben megint.