2021. május 14., péntek

Megtagadottak és felejtésre ítéltek

A Magyar Országgyűlés egykori behívott tagjai – Róluk szól Botlik József Nemzetünkért szolgáltak című könyve

Avatott történész írja avatott történész munkájáról, Szakály Sándor Botlik Józseféről, ez utóbbinak a fent jelzett könyvéhez írt előszó első mondatában: „Különösen nagy, mintegy hét és fél évtizedes adósságot törleszt Botlik József nagy formátumú történeti műve, amely életrajzi lexikon, és hiánypótló kézikönyv is egyben.”[1]

Tartalmát tekintve némileg leszűkítve Botlik József legújabb könyve az alábbi négy évszámhoz köthető: 1938., 1939., 1940. és 1941. A világ magyarsága szempontjából ezekben az években történelmi jelentőségű események zajlottak le. Eléggé kétséges, vajon az évek puszta fölsorolása fölidézi-e sokak emlékezetében, mely események voltak ezek. Ne hagyjuk találgatni. Akkor történt, hogy, jórészt európai nagyhatalmak – elsősorban azok, amelyeknek döntő szavuk volt abban, hogy az első világháborút lezáró (trianoni) békeszerződésnek mondott diktátumot rálőcsölték Magyarországra – revideálták nézetüket és azt mondták: a magyar országhatárt módosítani kell Magyarország javára. És módosították, hagyták módosítani. Háború volt ekkor s történtek más határváltoztatások is Európában, amelyek kiváltották a második világháborút. A történészek és a politikusok még vitatják, melyik változások. Nem említik ezeket a Magyarországra vonatkozókat közöttük. Schmidt Mária történész – őt a délvidéki magyarok nyilván arról ismerik a leginkább, hogy a Terror Háza Múzeum főigazgatójaként neki köszönhetjük, hogy abban a híres-hírhedett budapesti Andrássy út 64 alatti épületben működő múzeum főigazgatójaként megszervezte a délvidéki magyarság irtásáról a kiállítást – azt írja a Botlik könyvével szinte egy időben megjelent sajátjában, egy lábjegyzetben: „Putyin elnök 2019 decemberében tagadta, hogy az 1939 augusztusában kötött szovjet-német, Molotov-Ribbentrop-paktum következtében tört ki a II. világháború. Szerinte az inkább az 1938 szeptemberében Németország, valamint Olaszország, Nagy-Britannia és Franciaország által aláírt, Csehország határ menti területeit a Harmadik Birodalomnak átengedő müncheni egyezmény miatt történt.”[2]

Annyi tehát bizonyos, hogy a második világháborút nagyhatalmak váltották ki. Aminthogy az elsőt is, de ezt csak úgy mellékesen említjük, megjegyezve azonban, hogy egyikért sem vállalják a felelősséget.

Botlik József
Botlik József

Könyvében tehát Botlik foglalkozik az említett években végrehajtott magyar határmódosításokkal, vezértémáját azonban nem ez képezi, hanem az, hogy mivel a Magyarországhoz visszacsatolt területek lakóinak természetesen nem voltak képviselőik a Magyar Országgyűlésben, gondoskodni kellett, hogy legyen. Az országvezetés úgy döntött, hogy – a háborús helyzetre való tekintettel – a szóban forgó területeken nem helyi választások révén, hanem kinevezésekkel töltik be a pozíciókat. Ahogyan mondták: behívnak új tagokat. Így került az Országgyűlés Felsőházába 101, a Képviselőházába pedig125 új tag. Róluk szól a könyv.

Kik voltak, mi érdemesítette őket arra, hogy tagjai legyenek a magyar törvényhozás testületének? Talán ennél is érdekfeszítőbb: mi lett a sorsuk? Nem volt átlagos. Sokan belehaltak.


BILINCSTÖRÉSEK ESZTENDEI

A szerző megfogalmazása szerint a jelzett esztendőkre az volt jellemző, hogy tartamuk idején „ hatszor széttört Trianon bilincse”. Mint fölidézi széttört az már mintegy két évtizeddel korábban is, még akkor, amikor alig száradt meg a tinta a békeszerződési okmányon.

Először 1921 decemberében, 14-e és 16-a között, amikor Sopron és környéke lakossága népszavazáson úgy döntött, hogy nem akarnak Ausztriához tartozni, jobb nekik Magyarország. Sopronnal együtt többek között ekkor került vissza például a már eltulajdonított Nagycenk, a legnagyobb magyarnak nevezett Széchenyi István birtokával, kastélyával. Ez az esemény eléggé ismeretes, sokkal kevésbé az a második bilincstörés, amely 1922 júliusa és 1923 januárja között zajlott le. Ekkor Szombathely környékéről, a Pinka patak völgyben fekvő falvak és a Kőszeg melletti Olmóddal együtt 9 helység maradhatott Magyarországé. Valamennyi oda tartozik ma is.

A további négy eset során már jórészt ismét nagyhatalmak döntése alapján sokkal hatalmasabb területek és nagyobb tömegű lakos helyzetét változtatták meg azon oknál fogva, hogy a területeken többségében magyar népesség lakik. Ezek a határkiigazítások azonban – mint tudjuk – már csupán a második világháborút követő párizsi békeszerződésig maradtak így, amikor is a nagyhatalmak újra gondoltak egyet és kimondták, hogy magyar nemzetiségi többség és sokaság, ezeréves államiság s hasonló jogalapok ide vagy oda, Magyarországot mégsem illet meg „bilincstörés.” Merthogy a Szovjetuniót mégis, annak ellenére, hogy szerzeményét a náci Németországgal együtt bitorolta el Lengyelországtól, ez utóbbit azonban német területtel kárpótolták.

Harmadik bilincstörésnek nevezi a szerző azt, amit első bécsi döntés néven ismerünk. Mint tudható, ez 1938. november 2-án született, természetesen szintén nagyhatalmak egyetértésével. A Magyarország északi és észak keleti határsávjában történt változás következtében Magyarországhoz jórészt visszakerült a Felvidék.

Negyedik bilincstörésnek azt az igen bonyolult eseménysort nevezi, amelynek során Magyarországhoz visszakerült a trianoni szerződéssel a Csehszlovákiának juttatott Kárpátalja.

Az ötödik bilincstörésként a második bécsi döntés néven ismert nagyhatalmi határozatot említi, ez 1940. augusztus 30-án született és Észak Erdély, valamint a Székelyföld került vissza Magyarországhoz.

Hatodszor 1941 tavaszán, a két évtizeddel korábban elszakított Délvidéken tört szét a trianoni bilincs, amely fogalom a történelmi Magyarország déli területeinek az összefoglaló elnevezése, amely többször változott. A trianoni békediktátum után – Horvát-Szlavónország nélkül – nemcsak az alább felsorolt elszakított tájegységeket nevezték összefoglalóan Délvidéknek, hanem beleértették a Duna és a Száva folyók által közrefogott Szerémséget is.

 Ez utóbbi területet egyébként a horvát–magyar kiegyezés után, 1868-ban csatolták Horvátországhoz.” Olvasható a könyv 42. oldalán.

Minket délvidékieket természetesen leginkább az érdekel, kik is voltak azok, akik ezen bilincstörések után képviseltek bennünket délvidékieket a magyar Országházban.


A FELSŐHÁZ ÚJ TAGJAI

1) Ágoston Sándor református püspök, Bácsfeketehegy. 2) Biliczky Ferenc dr., állatorvos, Zenta. 3) Csírics (Ćirić, polgári nevén Ivan), Irinej görögkeleti szerb püspök, Újvidék. 4) Dekker Endre Béla Levente dr., nemesmiliticsi, Szabadka. 5) Fürjes János, telepfelügyelő, telepmester, Újvidék. (Vagyontalan. Föltehetőleg a Felsőház legszegényebb tagja – M.M. Megj.) 6) Gyarmathy Sándor, banktisztviselő, Bácskossuthfalva. 7) Kovách Antal vitéz, szentmiklósi, nyugalmazott honvéd tábornok, Pécs/Drávaszög. 8) Krámer Gyula gyáros, Újvidék. 9) Magassy Antal, magasi, gimnáziumi igazgató, Zombor. 10) Mikola Sándor nyugalmazott címzetes tankerületi főigazgató, Péterhegy (Muravidék). 11) Reszely Ottó, gazdálkodó, Újpalánka. 12) Sántha György dr. nemes, kiscsepényi, nyugalmazott kórházi igazgató-főorvos, gazdálkodó, Bácskossuthfalva, 18. számú szállás. (A Magyar Párt elnöke. – M.M. Megj.) 13) Uzdóczky-Zadravecz István János OFM nyugalmazott római katolikus tábori püspök. (Muraköz.) 14) Vojnits Sándor Albert László báró, bajsai, földbirtokos, (Bács-Bodrog vm). 15) Welker Keresztély (Christian), gazdálkodó, Bácsfeketehegy.

Jómagam ötjükről tudtam eddig, hogy tagjai voltak az Országgyűlésnek: Ágoston püspök, Csírics püspök, Krámer Gyula gyáros, Sántha György orvos, a Magyar Párt elnöke és Zadravecz tábori püspök. Mint az eddigiek során is, majdnem kizárólag a könyvre támaszkodva, itt-ott saját értesülésekkel kiegészítve szemléltetésül szóljunk néhányukról részletesebben.

Az utóbbit kivéve az első négyről valamit írtam is, a többségről azonban még csak nem is hallottam. Az újvidéki Fürjes János neve mellé valószínűleg oda lehet írni, hogy a Felsőház tagjai közül kirítt azáltal, hogy ő lehetett ennek a szinte kivétel nélkül tekintélyes, gazdag, befolyásos gyakori esetként főnemesi rangú emberek között a legszegényebb, és semmi rangja sem volt. Vagyona sem. Szegény-emberként élte le egész életét. Az 1940-ben kiadott Bokréta[3] c. almanach, amely a Királyi Jugoszlávia magyar műkedvelőiről íródott, róla ennyit jegyez meg az újvidéki részben a Telepi szereplők közcím alatt: „1938 óta szerepel, főleg falusi bíró szerepeket alakít”. Szinte hihetetlen, hogy Botlik mennyi életrajzi adatot tudott róla felkutatni. Azt is, hogy a leírtak ellenére hogyan került a Felsőházba: „1942. december 14-én Újvidék Törvényhatósági Bizottsága 31 szavazattal 19 ellenében választotta meg a Magyar Országgyűlés Felsőháza tagjává. Azért javasolták a magas tisztségre, mert a város vezetése »törzsökös« újvidéki lakost és munkást szánt képviseletére”. 1944 utántól az 1967. január elsején bekövetkezett haláláig itta a levét annak, hogy vállalta a kurta két évig viselt magas tisztséget. A kommunistává kényszerített Magyarországon bujdosott, természetesen üldözték, börtönre ítélték. Jugoszláviában pedig távollétében halálra ítélték. A börtönből Sztálin halála után ugyan kiengedték, de állandó megfigyelés alatt tartották és szüntelenül zaklatták. Amikor állást vállalhatott, akkor is csak hitvány bérezésért. Lakása sokáig nem volt, egy régi délvidéki ismerőse, bizonyos Zsárkó bácsi – nyilván szerb, talán újvidéki lehetett – befogadta a házába. Saját háza akkor lett, amikor vályogból maga épített a családnak egy szobakonyhásat a Velencei-tó melletti Gárdony faluban.

Az említett három püspök sem úszta meg szárazon.

Ágostont beidézték és zaklatták annak ellenére, hogy a hatalomváltás idején magához kérette a faluban élő kommunistákat és arra kérte őket, mentsék meg a falut a vérengzéstől, és szavai nem is maradtak teljesen hatástalanok. Bölcs magatartásával annyit elért, hogy később Tito őt fogadta elsőként az ország főpásztorai közül.

Zadraveczet a már kommunistává lett Jugoszláviában is és Magyarországon is úgy mutatták be, mint a magyarországi fehérterror egyik gonosz szimbólumát, amiből annyi csakugyan igaz volt, hogy minden erejével küzdött a kommunizmus ellen.

Legtöbbet azonban talán a szerb szenvedett. 1949-ben majdnem agyonverték Hódságon, amikor ott töltötte pihenőnapjait. Nem rejtély, mi okból. A verők mindent elkövettek, hogy agyonverjék, a megbízóik szerint gyatra munkát végeztek. A szerb egyház dokumentumaiban is, valamint az 1945 őszén lefolytatott első nagy újvidéki per jegyzőkönyvében is megtalálható, hogyan vélekedett Csirics püspök Tito partizánjairól, főként pedig, hogyan a kommunizmusról. Az is, hogy ő bizony kapcsolatot tartott a Királyi Jugoszlávia Londonba menekült kormányával és annak hadserege parancsnokával, Draža Mihajlović tábornokkal. Mi sem természetesebb, Tito országában ez halálos bűnnek minősült. A tábornokot Titóék halálra ítélték és kivégezték, tetemét úgy elrejtve, hogy a kíváncsi történészek és más kutatók azóta is hiába keresik. A püspök a súlyos verés ellenére szerencsésnek mondható még azért is, mert nem került az említett újvidéki bűnper során maga is a vádlottak padjára, mint a szintén újvidéki Milán L. Popovics (Milan L. Popović) felsőházi képviselőtársa, akit halálra ítéltek és ki is végeztek, többek között Szombathelyi Ferenc magyar vezérkari főnökkel, Deák Leó volt bácsmegyei főispánnal és Krámer Gyula vádlottársával, ez utóbbit a Délvidéki Magyar Közművelődési Szövetség elnöke minőségében. Valamennyiüket azzal az indokkal, hogy felelősek az 1942 januárjában lezajlott első délvidéki vérengzésért. Pedig hát mind Popovics, mind Deák, mind pedig a püspök hivatalosan fölpanaszolták a magyar hatóságoknál, mi történt a razzia idején, a hideg napok néven elterjed vérengzésben, amely partizánellenes akcióként indult, de vérengzésbe torkollott. A királyi tábornok elleni vád lényege pedig az volt, hogy együttműködött a Szerbiát megszálló német hadsereggel, pedig hát ezt megtette Tito is, azzal a szándékkal, hogy az majd segít neki likvidálni az említett Draža által vezetett csetnik hadsereget.[4]


A KÉPVISELŐHÁZ ÚJ TAGJAI

1) Bagi Péter földműves, Martonos. 2) Bártol István földműves, Doroszló. 3) Bogner József tanár, Szabadka. 4) Deák Imre dr., ügyvéd, Zombor. 5) Dungyerszki Bogdán földbirtokos, Óbecse. 6) Egerth Jakab dr., római katolikus esperes, apát, Apatin. 7) Falcione Árpád földbirtokos, Bajsa. 8) ifjú Fodor Sándor gazdálkodó, földbirtokos, Csúza (Drávaszög). 9) Hamm Ferenc szerkesztő, Torzsa. 10) Hartner Nándor földbirtokos, Muraszombat. 11) Horváth Ferenc vitéz, nyugalmazott vezérőrnagy, Perlak (Muraköz). 12) Horváth Lajos református lelkész, Újvidék. 13) Kalmár Tihamér kisbudafai földbirtokos, Zabföldpuszta (Zobnatica, 1941–1944 között Andrásfalva). 14) Koráni Elemér plébános, Újvidék. 15) Nagy Iván ügyvéd, Újvidék. 16) Országh Pál dr., ügyvéd, Alsólendva (Muravidék). 17) Pecsornik Ottó mérnök, iparos, Csáktornya (Muraköz). 18) Popovits L. Milán lapszerkesztő, Újvidék. 19) Schlachter Ádám dr. orvos, Kerény. 20) Spreitzer József mérnök, Zombor. 21) Stuchlik Lajos földbirtokos, Temerin. 22) Takács Ferenc dr. plébános, Péterréve. 23) Trischler József mérnök, iskolaigazgató, Újvidék. 24) Vámos János főgimnáziumi igazgató, Zenta. 25) Vojnits Gyula dr. földbirtokos, Szabadka. 26) Vukovich Gergely dr. ügyvéd, Zombor.

Szinte valamennyiük életrajza szinté drámaian alakult a behívás vállalása miatt. Sokuké éppen katasztrofálisan. Négyük példáján kísérlem meg szemléltetni, hárman közülük újvidékiekként kerültek a Képviselőházba.

Horváth lelkészről sosem volt alkalmam hallani annak ellenére, hogy 1950 szeptemberétől 2020 novemberéig a város lakója voltam. A későbbi években sokat foglalkoztam Újvidéken szolgáló társaival, többekkel bizalmas baráti kapcsolatba kerültem, nem is csupán katolikusokkal, hanem reformátussal, görög-katolikussal, de még pravoszlávval is. A Botlik által összeállított életrajz szerint nem volt átlagos pap. Egyik szervezőjévé lett az 1921-ben Zentán megalakult Magyar Pártnak, ennek magalakulásakor vezetőségi tagja lett. Része volt abban, hogy az 1927-es helyi választásokon 15 újvidéki magyar bekerült a helyi önkormányzatba, közöttük ő is. Ő alapította Újvidéken a Keresztyén Ifjúsági Egyesületet. Tagja volt a Délvidéki Magyar Közművelődési Szövetség végrehajtó bizottságának. A háború után Jugoszláviában háborús bűnössé nyilvánították, szerencséjére idejében elmenekült és sikeresen rejtőzködött, Lazar Brankov, Tito magyarországi agilis képviselője hiába szerette volna őt is haza lopni, mint tette sok mással.

Koráni Elemér, a Szent Rókus templom plébánosa Horváthnál is ismertebb lelkész volt. A katolikus magyarok között ő volt az egyik legismertebb személy. Az első világháborúban századosi rangban, a 68. gyalogezred főlelkészeként szolgált. Botlik írja életrajzában: „Katonatársai elbeszélése szerint kereszttel a kezében vezette a rohamokat, mint Kapisztrán János.” Újvidéki plébánosként „...kezdettől fogva a délvidéki keresztény magyar politika egyik vezető személyisége.” Még azt is, hogy a Jugoszláviai Magyar Közművelődési Szövetség – a későbbi DMKSZ – alelnöke lett, aki az elnöki posztot betöltő Krámer Gyula helyett irányította a szervezetet. Szintén alelnöke lett a Szenteleky Kornél Irodalmi Társaságnak. Jugoszláviában természetesen őt is háborús bűnössé nyilvánították. Megmenekült, mert idejekorán elhagyta mostoha hazáját, de Magyarországon sem érezhette magát biztonságban, tovább ment Ausztriába, Németországba és Olaszországba. Midenütt bekapcsolódott és vezető szerepet játszott ottani magyar szervezetekben. Lazar Brankov őt is szerette volna elfogni és kiszolgáltatni Jugoszláviának, igyekezete azonban meddő maradt. Innsbruckban hunyt el 69 éves korában.

Nagy Iván volt a maga korában a Délvidék egyik legismertebb magyar politikusa. Talán az ő későbbi életútja lett a legkacskaringósabb. Tagja volt a Magyar Pártnak, de kilépett belőle mert nem értett egyet a vezetéssel, ő radikálisabb volt annál. Saját pártot alapított, saját lapot adott ki, a belgrádi hatalom üldözése elől Zágrábba menekült. Botlik szerint ő tájékoztatott elsőként a délvidéken zajló magyarirtásról, még a Magyar Királyi Miniszterelnökséget. A háború vége felé szintén elmenekült. Ő is rákerült a Jugoszláviában összeállított háborús bűnösök listájára. Nyomoztak utána a Brankovok, a nyomába is eredtek, de sikerült eltűnnie. Los Angelesben és Sydneyben, ott élő magyaroktól szerzett értesüléseim szerint San Franciscóban élt édesanyja családi nevén. Botlik szerint csakugyan San Franciscóban hunyt el 1972-ben, 68 éves korában.

Stuchlik Lajos földimről gyerekként szinte naponta hallottam édesapámtól és barátaitól a negyvenes évek első feléig, akkor szinte teljesen elhallgatott róla az egész falu. A szótlanság ma is tart. Hosszú évtizedek után hírét vettem, milyen cím alatt nyugdíjaskodik a nagy Buda területén. Rá is akadtam egy elhanyagolt villa alagsorában. Igen rossz bőrben volt már, korábban sem élte emigrációs víg napjait. Egy szövetkezetben volt valamiféle őr. Az mentette meg az éhhaláltól, hogy sikeresen méhészkedett is. Rátalálván bemutatkoztam: Matuska Mátyás fia vagyok, újságíró. Hirtelen fölvillanyozódott. Apám ugyanis buzgó hallgatója volt a Gazdakörben tartott előadásainak. Kölcsönös volt egymás között a tisztelet elsősorban annak ellenére, hogy vagy félezer hold földtulajdon volt közöttük a különbség. Családunk öt és fél holdat mondhatott magáénak. Nem sokkal később már halálhírét vettem. Szerettem volna egy-két mondatos hírt közölni erről az akkori Temerini Újságban, a Magyar Szó mellékletében. Közöltem szándékomat Ökrész Károly akkori községi elnökkel, mire ő rémülten megjegyezte, elment az eszem. Azt hittem gyáva. Nem tudtam akkor azt, amit most e könyvben olvashattam: ők levelezésben álltak. Ami természetes is, hiszen Karcsi édesapja, Laci bácsi a tanyájukon mintagazdaságot épített ki a Stuchliktól tanultak alapján.

Botlik történész könyvének ismertetőjét Szakály történésznek az előszóban megfogalmazott sommás értékelésével kezdtük, fejezzük is be annak utolsó két mondatával, de azért toldjuk meg egy fontos megjegyzéssel.

„A Magyar Országgyűlésbe behívott felvidéki, kárpátaljai, észak-erdélyi, valamint délvidéki felsőházi és képviselőházi tagok méltók a nemzet emlékezetére minden erényükkel és tévedéseikkel együtt is, mert a múltunk egésze a miénk és azt közösen kell vállalnunk, még akkor is, ha annak megítélése sokféle lehet. A trianoni békediktátum 100. évfordulójára megjelenő kötet sok évtizede elmaradt kötelezettséget teljesít és a benne foglaltak tanulságul szolgálhatnak mindannyiunk számára.”

A megjegyzés. Amint jeleztük, a könyv kiadója – röviden írva – a Keskenyúton Alapítvány.

Nincsen e kiadónak párja. Jó tudni, hogy a verbászi eredetű Cseresnyésné Kiss Magdolna alapította és működteti sikeresen. Nélküle sok olyan könyv nem születhetett volna meg, amelyek mindegyike egy-egy lépés a délvidéki vérengzés felderítése felé vezető – csakugyan keskeny – úton.

 



[1]     Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944–45 Alapítvány kiadása, Budapest, 2020

[2]     Schmidt Mária: Országból hazát. Harminc éve szabadon. K kiadó, Budapest, 2020.  17. o.

[3]     Bokréta. A jugoszláviai magyar műkedvelők almanachja 1919-1940. Szerk. és kiad.: Farkas Frigyesné Lichtnecker Edit. Szubotica, 1940. Hasonmás kiadás, Délvidéki Magyar Könyvbarátok Köre, Sydney, 1999.

[4]     Olvasható Перо Симић TИТО феномен 20. века, Службени

       Гласник, Београд 2012. Negyedik, bővített kiadás, 175-180.oldal. Ilyen mondattal is üzent Tito a zágrábi német nagykövetnek: A partizánok kijelentik, nem harcolnak a horvát (Kvisling)   állam ellen és semmiképpena németek ellen, haenm kizárólag a csetnikek ellen. Ők készek arra, hogy fegyverrel a kezükben föllépjenek Németország minden olyan ellenségével szemben, amelyekre rámutatnak, az angolokra is, ha azok partrazállnak. 176. o. (saját ford. - M.M.)