2021. május 9., vasárnap
MÉDIA 40.

Ígéretes fiatal nő

Végleg meg kívánják-e dönteni a patriarchális társadalmat?

A Universal (studios) műve.

Mielőtt gondolatban – végérvényesen, vagy sem – eltemetnénk Hollywoodot, meg kell nézni az Ígéretes fiatal nőt (Promising young Woman). Az ígéretes fiatal nő két életet él párhuzamosan, a nappali „normálisat”, és az éjjeli férfigyilkos-bosszúálló életét.

A XXI. század vagy a nő százada lesz, vagy (egyáltalán) nem lesz – áll az egyik magyar sikerkönyvben.

És, ez, bizony nagyon is józan gondolat, a probléma szerintem csupán abban rejlik, hogy már nincsenek igazi nők, mint ahogyan nincsenek igazi férfiak sem.

A „casting” (szereposztás) ugyan csak egy picit gázos, mert a főszerepben egy 35 éves alakít egy 30 évest, s a korkülönbség furcsamód nagyon látszik – ugyanakkor a szereposztás a film egyik legerőteljesebb része, összetevője. Egy szóval: zseniális. Jobb színésznőt ehhez a szerephez az álmokban sem, nagyítóval keresve sem lehetne találni. Persze, az is meglehet, hogy a szerepet, felismerve a színésznő rendkívüli nagyságát, direkt módon őrá/őhozzá írták, mint ahogyan az annyiszor szokása volt a hollywoodi szerzőgárdának a fénykorban, nagy színészek esetén. Őszintén csodálkoznék, ha ez a nagyon nagy és „tiszta” film után nem kapna még több tucat szerepet a hölgy, aki oly lezserül uralja a vásznat, hogy nehéz lenne nem felnézni rá. A legeslegjobb, legfélelmetesebb rémfilmje (horrorja) Hollywoodnak 2000 után készült, pontosabban 2008-ban, míg ez az egyedülállóan ígéretes produkció (zsánerekben gondolkodva leginkább thrillernek illene nevezni), pedig már egy tucat évvel később, 2020-ban. Ezek egyáltalán nem egy merev hulla, vagy zombi mozgásai Hollywood részéről, s nem lepne meg, ha a klasszikus filmkészítés Mekkája ismét feltámadna, azzal, hogy a mindeddig visszatartott és lebutított, digitális effektusokkal agyonütött filmeket ideiglenesen száműzve talán ismét elkezdjen mozgóképeket gyártani, míg a „fürge” stream-szolgáltatások „benyelnének” egyet-egyet.

Nos, ez persze, nem így működik, hiú álom csupán, és úgy is megélhetjük az egészet, hogy a haldokló hirtelen mindenhez odanyúl: kapkod, csapkod, orron- s szembevág, csak (talán) térüljön meg a befektetése… vagy épp az egész szakma becsületét igyekszik menteni – számomra is kérdés.

Ez mindenekelőtt egy TISZTA film, tiszta mozgókép, tiszta klasszikus, rendkívül tehetséges, mindössze 35 éves rendezőnő munkája, amelynek fő erőssége 1.) a csodálatos sztori, kézenfekvő, de óriási történet, 2.) a jól megírt szövegkönyv, amelyről azt hittük eddig, Hollywoodban már végképp elveszett, lemondhatunk róla, 3.) a több, mint remekül megformált  karakterek, 4.) a kitűnő díszlettervezői munka, de mindenekelőtt a varázslatos operatőri tehetség, 5.) a zenei paletta sokszínűsége, amely a legklasszikusabb módon emeli ki, illetve húzza alá a jeleneteket.

Sajnos, a nőnek muszáj beleilleszkedni a „teremtés koronája”–férfi helyébe lépő istenkáromlás helyére, azaz a megsemmisítés istennője szerepét magára ölteni…(a főhős a filmben komolyan elmés, azonban deformált pszichéjű antihős, pszicho- és szociopata). Borzasztóan szerethetőre formálva, lenyűgözően mesteri rendezéssel, úgy, hogy az azonosulás vele talán meg sem kérdőjeleződik, és ezzel egyetemben rémes „akciói” elfogadása sem, de kiváltja (egyes nézőknél) az egyetértést is velük,

„Periféria nincs” – ez lenne az új rend politikája? –, és egy rendkívül veszélyes dolog, amit Hollywood e művel csinált – mert, ha már nem nyerhet a „stream-service”-ek világában, vagypedig, hogy mindenképpen nyerjen, illetve inkasszáljon , s a mindenható dollár diadala legalább ennél a filmnél meglegyen, – felhasznál mindent, azaz szinte mindent a szabályos játék keretein belülről.  Ezt szemrevételezve, itt kezdett „gyanússá lenni” számomra a mű, illetve a rendező személye, vajon milyen tisztességes, esetleg múlt századbeli morállal rendelkező illető kell, hogy legyen valaki, aki így rendez, illetve, nemét tekintve talán: Hölgy?

Persze, hamar kiderült. Az utóbbi.

Habár a sztori a főhős szempontjából előadott, így is tartogat meglepetéseket szép számmal a néző számára, s ezt ám, rendezőként, nagyon nagy szó elérni. Az alkotás vége pedig talán a legeslegkeserűbb „happy end” a filmvilág történetében.

Ki lehet még a művel kapcsolatban emelni, hogy épp annyi filmes utalást tartalmaz a képi világa, amennyit egy igencsak átlagos filmnéző el tud viselni és értelmezni (itt látszik, hogy a rendező, ha nem is látta a világ összes legprominensebb alkotását a bunkóságtól nagyon-nagyon messze áll, magasan).

Az író-rendezőnő neve Emerald Fennel, több eminens könyv is kapcsolódik e névhez, mindössze 35 éves, és hammersmith-i születésű, angol. A főhősnő Carey Mulligan szintén 1985-ös, és westminsteri. A szinte „teljesen véletlenül a képbe lépő”, jóindulatú fickót alakító színész Bo Burnham. Szerepel még Alison Brie, és – ki hinné – szinte 30 évvel a Hegylakó után, a tisztes családapát játszva Clancy Brown. Csakis dícsérő szavakat tudok írni e nagyformátumú filmes alkotásról, azonban egyetlen nagyon-nagyon nagy mínusza van: a posztere, amely olyan, hogy kizárólag az alapján sosem néztem volna meg.