2021. május 12., szerda
CÍMLAPTÖRTÉNET

Egymás iránti tisztelettel és figyelemmel

Görög Ibolya: „Nem szabad elfelejteni, hogy együtt élünk a Földön"

Manapság egyre inkább azt tapasztaljuk, hogy kiveszőfélben van az udvariasság a mindennapokban. Egyre kevesebben tartják be az alapvető illemszabályokat. Biztos ismerünk olyan embereket, akik nem szoktak köszönni, vagy olyanokat is, akik a napi bevásárlás közben sem veszik a fáradságot, hogy megköszönjék az eladónak a segítséget vagy az útbaigazítást. Életünk során nem sok olyan eseményen veszünk részt, amelyen az etikett vagy a protokoll szigorú szabályait kell követnünk. Ennek ellenére kerülhetünk olyan helyzetbe, amikor elő kell vennünk egy illemtanról vagy viselkedéskultúráról szóló könyvet, írást. Ezekben a helyzetekben egy olyan személy is segíthet, aki jól ismeri az illemszabályokat – nemcsak a mi nyelvterületünkön, hanem az egész világra vonatkoztatva. A magyarországi Görög Ibolya protokollszakértő, író, címzetes főiskolai docens pontosan ilyen. Korábban a Miniszterelnöki Hivatal protokollosaként, majd protokollfőnökeként dolgozott. Ma saját vállalkozást vezet, előadásokat tart, és könyveket is ír. Sokan fordulnak hozzá kérdéseikkel. Beszélgetésünk egyik fő témája a mindennapi illemszabályok voltak.
A hétköznapokban azt vesszük észre, hogy nagyon kevesen tartják be az alapvető illemszabályokat. Ön szerint tényleg kiveszőfélben vannak az udvarias és a példamutató emberek?
– Szerintem nincs nagy baj, csak az ember úgy van megalkotva, hogy ha tíz ember közül kilenc jól viselkedik egy pedig nem, akkor azt mondjuk, hogy „ezek!" Az emberek igenis tudják, mik az együttélési normák. És hogy a „fiatalok" ezt-azt nem tartanak be, annak az az oka, hogy a szülők már legalább egy generáció óta azt a nevelési elvet tartják, hogy a gyermeket nem szabad fegyelmezni, hadd teljesedjen ki az egyénisége! A szerencsétlen gyerek meg teljesedik, bontakozik, és mikor közösségbe, iskolába, munkahelyre kerül, csodálkozik, hogy nem ő a császár. A szülőnek az a kötelessége, hogy a viselkedési konvenciókat szépen, apránként aggassza rá a gyerekre. Attól, hogy „köszönj, gyerekem, ha belépsz", még nem sérül az egyénisége.
Melyek azok az alapvető viselkedési szabályok, amelyekre mindannyiunknak oda kell figyelnie kortól és nemtől függetlenül? Hogyan tudjuk ezeket alkalmazni a mindennapjaink során?
– Egyet nem szabad elfelejteni, hogy együtt élünk a földön. Tehát figyelni kell a másikra is. Alapvető a köszönés – aki belép, köszön. Férfi köszön a nőnek, fiatal az idősnek. De ne várjuk el – akkor is köszönjünk, még ha a másik el is mulasztotta. A másik a rágógumi – a belső hang arra tanít bennünket, hogy aki beszél, nem eszik. A rágóval pedig az evést imitáljuk, nagyon sértő a másikra nézve. Aztán fontos még a szemkontaktus – rá kell nézni arra, akivel beszélünk. Ezért nagyon sértő, ha miközben beszélgetek valakivel, le-lepillantok a mobilra, esetleg válaszolok egy sms-re. Az a legfontosabb, aki ott van előttünk. Sok kérdés van, hiszen ezekről könyveket lehet írni. Kiemelném még a késést. Nincs joga senkinek a másik idejével gazdálkodni, a késés a gyenge ember érve. Ha mégis vis major merül fel, közlekedés, bármi, akkor oda kell telefonálni, hogy késni fog x percet.
Több könyvet írt az illemtanról, a viselkedéskultúráról és a protokollról. A legutóbbi könyve, a Summa summarum eltér az előzőektől. Miben különbözik a korábbi műveitől? Milyen szempontok alapján állította össze ennek anyagát?
– Mikor 1999-ben megírtam az első, Protokoll – az életem könyvet, hála az égnek, nagyot robbant. Arról is kaptam visszajelzéseket, hogy a hétköznapi helyzetekről is írjak. Így született meg a Mindennapi maceráink. Aztán én gondoltam úgy, hogy „odafentre" is kellene adnom pár tanácsot, akkor írtam meg a Nyilvánosság kelepcéit. Egyébként ennek a kiadványnak a héten jelent meg az átdolgozott kiadása – a járvány alatt volt időm foglalkozni vele. Külön fejezetet is adtam hozzá, amely az online protokollról szól. Aztán jött a Tanácsoskönyv, amelyben főleg más országok kultúráit, üzleti szokásait írtam le. Többet már nem akartam írni, de naponta jöttek az impulzusok, hogy „na, még erről se írtam", és ezért lett a Summa summarum, mindent összefoglaltam benne. És a címe is utal rá, hogy kész, ez a vége, több könyv nem lesz. Nem isszuk sárig a vizet!
A közösségi oldalak kommentszekcióit olvasva azt vesszük észre, hogy kevés ember tud építő jellegű vitát folytatni. Olyan, mintha nem létezne vitakultúra. Az online térben az érvelés helyett a személyeskedés és a káromolás jellemző. Mi a véleménye erről?
– Végtelenül felháborít ez az egyre erősödő, elvaduló kommunikáció. Álnéven, arc nélkül csak a bolond nem bátor – mondják. Pedig ez nem a „bolond", hanem a gerinctelen, aljas semmi ember. Lehet ellenvéleménye, meg is írhatja, de csak úgy, ahogy szóban is mersze lenne elmondani. Az én Facebook-oldalam eleinte nyilvános volt, de jött pár olyan penetráns komment, mondanom se kell, vadidegenektől, amikre kulturált ember nem is reagál, de nagyon mély sebet tud ütni. Azóta úgy van beállítva az oldalam, hogy csak az ismerősök láthatják. Nagyon gondosan figyelem egyébként, mert ha valaki rasszista, homofób vagy csak simán durva, penetráns hangnemben ír, először figyelmeztetem, utána pedig kizárom.
A koronavírus-járvány felbukkanása előtt rendszeresen tartott előadásokat. A járvány idején tartott online előadásokat?
– Sajnos a járvány miatt leálltak az előadások. Nagyon fura, hogy itthon vagyok, és csak nyugdíjasan ezt-azt csinálgatok. Szerencsére ősszel volt egy-két hónap, amikor megint ki tudtam állni. Nagyon furcsa volt, hogy a hallgatóság maszkban ült, nehezen éreztem át a reakciókat. Utána egy-két intézmény stream-módban szervezte az előadást – ez is különös érzés. Állok a színpadon, vetítem az anyagot – ahogy szoktam –, és csak egy operatőr és egy-két technikus van velem szemben. A világon semmit nem kapok. Ilyenkor nagyon elő kell vennem a Blaha Lujza-véremet. Itthonról nem tartok előadást, mert ahhoz, hogy a vetített anyag is és én is látszódjak, komoly technika kellene.
Általában sokan fordulnak önhöz tanácsért. Mennyire jut ideje arra, hogy minden feltett kérdésre válaszoljon? Volt -e olyan eset, amikor nem tudott kielégítő választ adni?
– Nagyon örülök annak, ha kérdeznek. Szerencsére sokan keresnek meg e-mail-ben, Messengeren, és ilyenkor azonnal, de legkésőbb huszonnégy órán belül válaszolok. És hogy tudok-e mindig tanácsot adni? Az öregkor előnye, hogy az ember egyre több mindenre tudja a választ. Eddig még tényleg köszönettel vették, amiket tanácsoltam. Azért van egy „népnevelés-akcióm": ha valaki kérdez, válaszolok, és ő úgy reagál, hogy „azért nem, mert", még egy tanácsot mondok, de ha arra is az „azért nem, mert" válasz jön, lezárom, minden jót kívánok.