Az általam nagyra tisztelt Darabos Enikő 2009-ben készített velem egy beszélgetést, aminek az lett a címe, hogy Az évek múlásával Miss Marple-osodok majd talán. Amit 2009-ben mondtam, azt ma is úgy gondolom. Nincs közvetlen köze az angolokhoz.
Egyébiránt fogalmam sincs, honnan indult ez az angolmánia. Talán a Szobalány voltam Londonban című könyv miatt. Molnár Mária írta, 1978-ban jelent meg Újvidéken. Vagy a csodálatos ausztrál P. L. Travers miatt? Akinek Mary Poppins a hőse. (Szomorúan jegyzem meg, nem vigyáztunk a széllel, és elhagytak bennünket a csodák. Velük süllyedt A gyűrűk ura, hogy mára a Harry Potter is kevés legyen.)
Szóval, múlt századi gyerekkoromban angolmániám lett nekem, később azt gondoltam, nem olyan nagy baj, sosem tudtam alkalmazkodni az elvárásokhoz, éppen nekem való egy ilyen furcsa nemzet.
A Brazil című 1985-ös Terry Gilliams-filmet jól megjegyeztem magamnak. Lelkem polcára helyeztem, valahol a Brontë nővérek, Virginia Woolf mellé.
Szereztem kockás plédet, Darjeeling teáról álmodtam, valamint felfedeztem G. K. Chestertont. Chesterton mellett Guy Ritchie filmjeit.
Nagy örömmel olvastam Colin Dextert, magyarul amit lehetett. Amit nem, azt angolul, nem mindent, de rajta vagyok az ügyön.
Miért is mesélem mindezt? Természetesen a világot megrázó, azt körbejáró, számos kérdést, rajongást, egyetértést, elutasítást, bírálatot kiváltó, a nemzetközi nőnapon megjelent interjú miatt, amit Harry herceg és felesége adott. „Rasszista, kirekesztő, érzelemmentes – Meghanék interjúja után ezt hihetjük a brit királyi családról” – ezzel a címmel (is) megjelent egy cikk.
Angolmániám leginkább a krimikre (könyvek és filmek) korlátozódik mára, egyszóval jelentősen megkopott, de elolvasva ezt a cikket (is), eszembe jutott a felülírhatatlan irodalmi bonmot, miszerint egy dologból kell általánosítani, mert kettő már megzavar.
Félreértés ne essék! Nem az interjúban elhangzott megállapítások, állítások, kijelentések kapcsán írom ezt, hanem amiatt, ami alább fog következni. Vagyis csakis és kizárólag a saját mondataimra vonatkozik a fentebb idézett, iróniával telt és erős, akár egy terebélyes asszonyi hátsó, olyan erős megállapítás.
Ehhez hozzáteszem, hogy angolmániám felfelé ívelő szakaszában is nagyokat röhögtem azon, ahogyan a külföldiekhez viszonyulnak. Külföldi alatt értve azokat, akik nem tartoznak a brit korona alá. A nemzetközösségi királyság, Commonwealth realm – ahogyan azt az egyetemen tanultuk is, hiszen akkoriban, a nyolcvanas években nemcsak nyelvet, de történelmet és irodalmat is tanítottak, legalábbis azoknak, akik erre kíváncsiak voltak – alá, hozzá nem tartozók az idegenek.
Szóval, egykorvolt angolmániám kényszerít rá arra, hogy némi árnyalatot vigyek ebbe az interjúba, jelezve, hogy a fekete és a fehér nem volt bőrszín kérdése egykor rég. A jelenhez én nem értek, abban állást nem foglalok, bizonyára tudják, mit beszélnek, és miért.
A Múlt-kor történelmi magazinban volt olvasható néhány éve az írás, miszerint Viktória királynő rajongott jóképű indiai bizalmasáért. Az írás Abdul Karimról szól, arról a különös érzelmi viszonyról, ami a brit korona ékköve, vagyis India gyermeke és az angol királynő között szövődött. „1897-re a szolga csillaga még feljebb emelkedett: majdhogynem az uralkodót megillető pompával, saját szolgával, valamint egy macska és egy kanári társaságában utazgathatott, miközben újabb címeket és pénzt követelt a királynőtől. Saját részleget kapott az Osborne House fő szárnyában, egy másikat pedig Windsorban.”
Különös és szép történet. Viktória halála után ez egyáltalán nem így folytatódott. Mégis. Olyan sok mindent gondolunk a világról. Legyen köztük ez a történet is. Hátha a brit királyi család (is) árnyaltabb. Éppen úgy, mint a világ.
