2024. április 19., péntek

Slivovica, gyöngyhajú lánnyal

Bosszút állunk! De még milyen bosszút! – forrt bennünk a düh, izzott a vérünk, dühösen dobbant a lábunk. Úgy meneteltünk át a város hídján, hogy a békés éjszakára készülődő építmény alatt még a Tisza is rémült hullámokat borzolt, talán a halak is riadtan kerestek maguknak menedéket. Pedig nem nekik kellett volna pánikba esniük, hanem egy bizony Locomotiv GT nevű zenekar összes tagjának. Mind áruló! – döntöttük el megalakulásukkor, és ez a véleményünk mit sem változott, amikor megvettük a jegyeket az első szegedi koncertjükre. Az árulókat pedig meg kell büntetni, füttyszóval, bekiabálással, talán még féltéglák dobálásával is meg kell alázni, egészen addig, amíg le nem takarodnak az újszegedi szabadtéri színpadjáról, és nem menekülnek loholva a városból, futásukat megvetés kísérje.

Még hogy a Presser! Meg a Laux! Mégis, mit gondoltak ezek, amikor kiváltak? – csapott ki kamasz torkunkból a düh, miközben mellünkön akkora OMEGA feliratú jelvény dobbant együtt szomorú szívünkkel, amekkorát csak és kizárólag a város piacterén lehetett kapni.

– Hát ezeknek nem szent semmi? Trombitás Frédi meg is dögölhet? Máglyára küldik a Gyöngyhajú lányt? És mi lesz a rózsafákkal a szürke vén tanyán? Elpusztul minden virágjuk? – hergeltük egymást, és persze utáltuk mi Frenreisz Károlyt, meg a Bartát is (még hogy szupergruppó, vagy mi a frász?!), és eldöntöttük, akkor is utat törünk magunknak a legelső sorba, egészen pontosan a színpad elé, ha ezer ördöggel kell megvívni a harcunkat. Mert ördög lesz ott bőven! Mi másnak is minősíthetjük az olyan galádokat, akik elhagyva régi bandájukat most már a Locomotív GT-nek, vagy minek csápolnak, hogy száradjon ki fülükből a dobhártya.

És csak mentünk, csak meneteltünk, miközben a híd szűk tölcsérnek tűnt, amelyen araszolva folyt át a város minden pontjáról Szeged ifjúsága. De jöttek a környező városokból, falvakból, és jöttek a „jugó” magyarok is. Szabadkáról érkeztek talán, vagy Zentáról, ki tudja? De egy pillanat alatt felismertük csoportjukat, hiszen annyi eredeti Lee Cooper meg Wrangler farmer, annyi adidas trikó, cipő, amennyit a mellettünk vonuló húsz-harminc srác viselt, csakis a határon túlról érkezhetett. Igen, „Jugóból”, ahol rizses csokiból, meg Napoleon konyakból, meg Jugoton hanglemezből, meg Fa szappanból van a kerítés is, és ahova annyira vágytunk. De az évek óta bennünk gyűrődő irigységünket akkor elnyomta a remény – egyszer mi is kimegyünk, egyszer mi is kimehetünk, még ha csak kishatár útlevéllel is, a nekünk Párizst érő Szabadkára.

De most Újszegedre kell átérnünk!

Ezrek és ezrek léptétől remegett már a híd, az újszegedi liget bejáratánál meg ló hátán ülő rendőrök marcona ábrázata figyelmeztetett – márpedig 1972 nyarán nem lesz itt semmilyen rendbontás, jobb, ha vigyáztok magatokra loboncos hajú huligánok, mert olyat kaptok a hátatokra, hogy jobban elkábultok, mint a Nyugat kokakólás ópiumától! De mi nem féltünk rendőröktől, sem a gumibotjuktól, sem az esti fényben villanó kardoktól, pedig kaptunk mi már kardlappal is, és éppen akkor, amikor az Omega járt nálunk, rájuk vártunk belvárosi szűk utcába beszorítva a Szabadság névre keresztelt mozi előtt.

– Erre nem emlékszik a Presser? Meg a Laux? – nőtt még nagyobbra a bánatunk, miközben már nyomtuk előre az előttünk állókat. De a szabadtéri kapuját nem nyitották ki, így aztán ki a drótkerítésen kutatta a réseket, ki magát a kerítést akarta ledönteni, ám a földből rendőrök nőttek, meg ifjú gárdisták, talán még munkásőrök is, és mintha maga a kerítés is hízott, vastagodott volna. Csak a kapu nem. Megtört a nyomás alatt (vagy kinyitották, ki törődött ott efféle apróságokkal?), mi meg öklöztük a hátakat. – Hé, haver, nekünk az első sorba kell a hely, mert mi tüntetni jöttük! Hajrá Omega! Mi bosszút állni jöttünk, árulókat meggyalázni, gitáros harc lesz itt, dobot, zongorát is összezúzó háború.

De senki nem törődött velünk.

Végül a legfölső sor mögött, az állóhelyes korlátba kapaszkodva figyelhettük csak, hogyan vonulnak be a színpadra álmaink gyilkosai, harag a szívünkben, ujjunk a szánkban, lesz itt mindjárt olyan füttykoncert, hogy belesüketültök, Locomotííívos ficsúrok – vert egyre szaporábban a szívünk.

Csak hang nem jött a szánkon.

Mert az árulók, azok a bitangok elkezdtek játszani, és a zene megtöltötte az egész szabadtérit, átszállt a kerítése fölött, már bebarangolta Újszeged minden utcáját, a Tisza erősítette fel a hangját. És ez a zene – Jesszusom, hogy ez a Barta hogy tud gitározni! Apám, ez a Laux egy bűvész, mit bűvész, igazi varázsló! Ilyen dalokat csak a Presser tud írni! Ha basszus, akkor Frenreisz, nincs mit csinálni? – sajdult a szívünk. És nem mertük bevallani senkinek, de leginkább magunknak nem, hogy a Locomotív tényleg szupergruppó, vagy mi a fene. A zenéjük megragad, és úgy megráz, mintha áramot vezettek volna a testünkbe, mi pedig nem tudtunk parancsolni a tenyerünknek, ami csattant, és csattant, amíg csak a tapsvihar nem lett hangosabb még a zenénél is.

És beláttuk, Szegeden beköszöntött az ezüst nyár, megérkezett városunkba a napba öltözött lány, megismertük, milyen a kötéltáncos álma. Amikor pedig felharsant – Mondj egy dalt, azokért, akik nincsnek itt! – már egész Újszeged táncolt, a kerítésen kívül rekedtek, de még a sarki kocsma öreg pincére is. Mi meg csak néztük egymást, vártuk, ki mondja ki elsőként: a szívünk csakis az Omegáért dobban, és veled vagyunk Kóbor Jani, de talán mégsem olyan nagy a baj, ha ebben a kis országban van még egy jó zenekar, no, nem annyira jó, mint az Omega, de mégiscsak szuper. És gruppó…

De egyikünk sem nyitotta szóra a száját, miközben már kifele sodródtunk a tömeggel, a fák között rendőrök üldöztek rémült kamaszokat, fegyver lett egy téglarakásból, és már a híd lezárásáról kiabáltak a Szeged felé menekülők. Nem, tényleg nem szóltunk. Csak leültünk a Tisza újszegedi partjára, a félhomályban öt-hat „jugó” magyar srác telepedett mellénk, körbeadták a rendőrrohamból kimentett Slivovicájukat, torkunkat égette az országhatárt is megjárt szilvapálinka és együtt bámultuk a Dóm eget szurkáló két tornyát, gyűrt cigarettát kotortunk elő a zsebünkből. És láttuk, esküszöm, hogy láttuk: a híd tetején, igen, ott fent az íven táncolt, de még milyen szépen táncolt egy lány, haja úgy csillogott, mint ezer, kagylóból kimentett igazgyöngy…