2021. október 27., szerda

Az alkotás spirális csigaháza

L. Móger Tímea: Valamiféle emberi, közösségi hiátust próbálok megfogalmazni, kitölteni a szövegek, a képek által

Sétálni indultunk a Doroszló–Szentkútra, ahol rebbenékenyek az utak, Tímea gyakran jár rajtuk, szereti ilyenkor kora tavasszal is, mondhatni valódisága, meghittsége van.

Így visszanézőben sajnáltam, hogy nem tudtuk megnézni az általa írt Menni vagy lenni című film helyszínét, az omladozó kocsmát és környékét. Az autó körül vágtázó kutya vakkantásai miatt nem mertünk kimerészkedni, kuporogtunk az ülésen. A beszélgetést otthonában folytattuk, a szobájában megfigyeltem a gyertyák kanócán meg-megbillent a láng. Ezeknek a széthasogatott élményeknek minden kicsi forgácsa, szava tovább munkált bennünk és e-mail dialógusunk folytatódott elsősorban digitális könyv formájában megjelentetett aktuális kéziratáról. A szegedi Areión Kulturális Egyesület adta ki ezt a műfajilag igen vegyes prózaverses, rövidprózás, saját maga által készített illusztrációkat tartalmazó összeállítást. Az elmúlt hónapokban a világháló volt az a felület, ahol „bemutatta”, népszerűsíthette a Falvédőszövegeket.

„Szeress” üzenik a konyhai falvédők rigmusai, és nehéz megmondani, miért nem tudjuk megtenni azt, amit kell, ami látszólag olyan egyszerű. Ám itt az írói tudás mellett egy igazi lélektani tudás, sőt, női tudás van jelen. Az írás, tudjuk, kissé ingatag kilengés Kint és Bent között. Szinte húzza, szívja, bűvöli, segíti az írót egy-egy mondat, gondolat – akár egyetlen szóból is lehet vers –, hogy köréjük rántson egy történetet vagy egy lírai hangulatot. Előbb-utóbb előjön, mosolyba rántva az arcizmokat, az a pillanat, amikor rájön, mi számára az alkotói folyamat, hogyan fakassza, hozza fel magából az átélt, bujkáló, elillanó és visszatérő tartalmakat, és hogyan mossa át magán. Szerzőnket ezek a források érdeklik.

– Az írás, pláne a költészet igen magányos tevékenység, egyedül lenni a vakító fehér papírral… Ebben a pillanatban rendszerint nem foglalkozik vele az ember, hogy ki lesz az, aki elolvassa, amit ő papírra vetett, de később, csakis az olvasó, a befogadó által nyer hitelt és létjogosultságot egy-egy szöveg vagy könyv.

A befogadó olvasó és/vagy a továbbgondoló meg a másik fontos tényező, a nagybetűs Idő mutatja meg, nemcsak az érzelmek és a gondolatok hitelét, hanem a szövegek, az alkotások „erejét”, hatásfokát, (m)értékét.

Az idő fogalma fontos volt számomra a Falvédőszövegek (próza)verseinek, rövidprózáinak megírásakor is. Amellett, hogy döntő kihívást jelentett a képzeletből vett kisprózák helyzeteinek hiteles ábrázolása is, ebben a könyvben jelentős mértékben találhatóak személyes vonatkozások, általam megélt történetek. Ahhoz, hogy az ember hitelesen lássa magát egy-egy élethelyzetben, kellően el kell attól távolodnia az időben. Magyarán, az érzelmek alkotói szempontból, akkor jönnek jól, amikor már elmúltak.

Jogos lehet a felvetés, hogy mindez okozhat az alkotóban egy meghasonlást a mindennapokat illetően, ugyanis a fáziskésés esete forog fenn. Ez nem mindig tesz jót az életnek, de a szövegnek mindenképpen hasznos.

L. Móger Tímea (Fotó: Kálóci Karola)
L. Móger Tímea (Fotó: Kálóci Karola)

Nálam ez olyan banális módon manifesztálódik, hogy gyakran szembesülök a kérdéssel, egy ilyen derűs, fiatal nő, hogyan írhat ennyire komor szövegeket. A komorság esetenként egy alkotói másállapot, amelyet a tartalom, a mondanivaló kíván meg, hogy érvényes szöveg szülessen. Isten ments attól, hogy nap mint nap mélabús, antiszociális képpel mászkáljak a világban, úgy nem tudnék befogadni semmit és senkit, ennél fogva nem is „adhatnék” (ki) egyáltalán semmit magamból. De alapvetően inkább arról van szó, hogy ilyennek születtem és kész.

Az írás, az alkotás valahol jellemi kérdés is, merjük-e felvállalni magunkat, az érzelmeinket, a gondolatainkat. Ha hazudunk magunknak, az olvasót is becsapjuk egyúttal. Akkor meg minek egyáltalán megnyilvánulni?! Az alkotás spirális csigaház, amelyet állandóan magunkon viselünk, magunkkal cipelünk.

A csiga-motívum egyébként gyakran jelen van a képeimen, a fotómaipulációkon és a rajzokon/majzokon.

Ugyanígy a hal is, mint őskeresztény szimbólum, hiszen a mai identitásválságos időkben úgy érezhetjük, hogy különösen fontos tudnunk azt, hol, miben vagyunk igazán otthon. Hal, amely a vízben sodródás közepette is „megtartja”, fent tartja magát. A mi generációnknak eddigi életünk számos időszakában kijutott a sodródásból, de számomra mindennek közepette „védelmet” jelent az a mikrokörnyezet, az az „innensemmerre szigetecske”, amely felnevelt, amelyet kineveltem magamban.

Mit jelentett/jelent Doroszlón élni? Etika, tisztességesen végzett munka, hit, elkötelezettség, a hagyomány élő éltetése, játék, mi minden volt a doroszlói levegőben? Mindennapi életed kuszaságából mit szűrtél ki?

– Nyugat-Bácska és a szülőfalu, Doroszló szellemi, szakrális és népi értékei, értékrendszerei olyan biztos pontokat jelentenek, amelyek tartást adnak egy életre, bárhova sodorja is az embert az életár. Mindegy, hogy tagadjuk vagy megvalljuk-e ezt, állandó párbeszédben állunk a tájjal, annak csendjeivel és imáival is.

A közösség, az újságírói és a közösségi munkám pedig nem hagy túlságosan elvonódni, két lábbal tart a földön, a zsíros (nyugat-)bácskain, merthogy „Enni kell. Inni kell. Menni kell. Jönni kell. Vinni kell. Hozni kell. Terheink valódiak. Valódiságunk többszörös teher (…) Tudni, de nem beszélni róla. (Besz)élni nem igazat. Nem akarok megmutatkozni. Nem akarok észrevétlen maradni. A középút kereszt-magas.” (Falvédőszövegek/Rozsdaszín, zöld)

Édes teher az, hogy ez a közeg felelősségvállalásra nevel, a közösségen keresztül az egyéni felelősségre. E kettő lehet, hogy egészen különböző jellegű, de mindkettő vállalást kíván. Nem tűr mellébeszélést a helyzet, hogy egyszerre több emberré kell, hogy válj: több ember helyett dolgozol, ünnepelsz, gyászolsz, élsz a helyen, a hely megmaradásáért, azon túl és azzal együtt pedig a saját közösségi megmaradásodért is.

Ezeknek a profánnak ható helyzeteknek megtapasztalása hatalmas többletet ad az alkotói, a csendes, a belső én számára, amely az alkotás folyamata által lehetővé teszi, hogy „kitisztulj” és ismét a valódi világban, a mindennapokban cselekedj, tedd a dolgod. Tehát segítik egymást ezek a tevékenységek.

A mindezek között hidat von a legújabb, a szerelem-projekt, a Magyar Szó Tarka Világ mellékletében nemrég útjára indított, négyhetente megjelenő sorozatom, az Ennival(l)ó. Gasztro-történeteket, tapasztalásokat mesélek el, étel és élet recepteket mutatok a saját környezetemből, a megújulás szándékával, de hagyománytisztelően, továbbá lírai túlfűtöttséggel.

Azon túl, hogy mindebbe születtem (hiszen Nyugat-Bácskában az öröm és a bánat útjai is az étkező asztalok köré vannak kirakva), talán ezek jó ujjgyakorlatok is lehetnek egyben a prózaíráshoz, amellyel mostanság kacérkodom.

Igen, a vers mellett egy új kifejezési lehetőség nyílt meg számodra, amit eddig nem műveltél, a próza. Szinte észrevétlenül vezeted át az olvasót az egyikből a másikba. Köteteidet is versfolyamként éled meg.

– Egyik belső történés épül bennem a másikra, ahogyan a valós, külső életem történései is egymásból következnek, egymásra épülnek. Így a szövegfolyamok is bizonyos értelemben egymásból következnek, kommunikálnak egymással, naplószerűen kirajzolva a belső és a külső életem képét.

A férfi-nő kapcsolat, mint problematika folyamatosan jelen van a Falvédőszövegekben.

– Igen, ahogyan az életben is. Alapvető dolog, hogy a nőiségem megélései folytán „dolgom van” vele. Azonban nem központi téma, visszatekintve inkább narrációs eszköz, ahhoz, hogy a mondanivaló, a történet kerek egész legyen. „Szanaszét hagyott ruhafogasok” begyűjtéseképpen úgy gondolom, a jövőben inkább visszatekintve, az ifjúságom, a múlt eseményeinek feldolgozásaképpen foglalkozom vele a szövegeimben.

Digitális könyved illusztrációit, fotómanipulációit te készítetted. Ezzel beléptél egy képvilágába. Leképezted a képet, melyet befogadtál, a kép is téged. Hogyan érezted magad ebben a képtérben?

– Annyira természetes módon jöttek létre ezek az illusztrációk, képek. Mintha a gondolataim, a szövegeim kivetülései elevenedtek volna meg előttem, amikor rátaláltam az utcán például a pillangó tetemére vagy egy kapualjra, a Mária-szoborra, amelyet lefotóztam, majd a képet megmunkáltam. Párhuzamosan, egymással szinte tökéletes gondolati egységben születtek meg a rajzok és a szövegek is. Ezek és a későbbi rajzok is „sütnek” az élénk színektől, kilátni belőlük akár a táj, akár a helyi népviseletes sokszoknyák képi pazarságát, súlyos mögöttes tartalmakkal. Ennélfogva merhetem remélni, hogy a Falvédőszövegek műfaji és képi sokszínűsége harmonikus egységet alkothat, az olvasóban, a nézőben is.

Minden művésznek van egy alapélménye, melyből egész életen át táplálkozik. Milyen létélmény kapott nálad kifejezési formát?

– Úgy gondolom, magam sem vagyok más, mint a többi alkotó: valamiféle emberi, közösségi hiátust próbálok megfogalmazni, kitölteni a szövegek, a képek által. Személyesen, a bőrön át való tapasztalással érint meg egy-egy problematika és azon „rágódom” a vers-, a szöveg- és a könyvfolyamokon át. Se vége, se hossza, akár az élet…

Melyik versed fejezi ki leginkább a helyzetedet, állapotodat?

Részleteket idéznék a Csigaházból:

Kövek hordozzák a vizet. Vizek hordozzák a követ. A fák a földig érnek. Nincsen test. Nincsen lélek. A levegő hangos. Az ember néma. Az állat erős. Tartópilléreket keres a háznak, amely megteremti magának. Hogy csend legyen. Fény. Erény. Ahol földbegyökerezhet az ember. Hegy. (R)ingató tenger. Gyönyörű mindenki szemében. A gyönyörűség nem szégyen. Ha kitart tekintet-mélyen (...) Karóbahúz az élet. Nézni szabad. Látni pornográfia. A létezés isteni műhiba. Nem szép, nem is csúnya.”

Nemcsak a kétségtelen művészi erő, a nyelvvel, a formával való bánni tudás vonz téged, hanem a játék, hogy játékosan is lehet sorskérdésekről írni, és magában a versben is lehet a játékot alkalmazni – játék az írásjelekkel, amely szerintem, inkább az értelemnek szól.

– A verses szövegeimet kezdetben és sokáig jellemezte a tömörség, a zárójelek használatával előidézett többértelműség, sokszorosan tovább- és átgondolhatóság. Úgy érzem, a szabatosságtól, a tömörségtől nem szeretnék megválni, azonban, ami a zárójeleket illeti, kezdem őket elhagyni, egyre konkrétabb vagyok, kevésbé elvont a lírám. Egyre erőseben vagyok „jelen” a szövegekben, talán mindez azért alakul így, mert az utóbbi időben egészen jóban lettem magammal.  

Ezek a versek tovább hatnak, tovább növekednek, tovább gondolódnak egy-egy alkotóban és más, eredeti nyelven szólalnak meg.

– Abban biztos vagyok, hogy továbbra is fontosak lesznek számomra a társművészetek. Szerencsésnek érezem magam, mert az eddigi könyveim illusztrációit kiváló alkotók készítették, a Kollázs című első kötetem Pusztai Virág grafikusművész kivételes rajzai teszik teljessé, az Innensemmerre szigetecske verseit Stock János, nyugat-bácskai, doroszlói fotós képei inspirálták, a Homo labilis című könyvet pedig Ágoston Lóránt kiváló képzőművész illusztrálta. Ezek a könyvek tárgyként, külalakra is gyönyörűek, természetesen köszönhető ez a kiadóknak, a zEtnának és az Areiónnak is.

Legalább ennyire fontos és megtisztelő számomra, hogy többen megzenésítették a verseim, Torok Orsolya, Kónya Sándor, Dosztán László, Hoppál Mihály és Gál Hedda, emellett az első, a külvilág felől érkező meghatározó megerősítés volt számomra, hogy zsenge szövegeim színre vitték a tornyosi Mosoly nevű verséneklő csoport tagjai. Hatalmas „ajándék”, hogy Fehér Illés műfordító egy kötetnyi mennyiségű versem lefordította szerb nyelvre. A kézirat készen áll arra, hogy gondozásba vegyék.

Komolyan hálás lehetek az Égnek, mert a mindennapi életben, a szeretteimmel, a barátokkal, a sorstársakkal és a könyveim kiadása során is, a szerkesztőkkel mindig különösen jó dolgom volt: megélhettem önmagam, senki nem mondta meg, miről mit kellene gondolnom, választhattam, korlátok nélkül alkothattam. Hiszem, hogy ez komoly áldás, megbecsülöm.

Egyenlőre várod azt, hogy mi alakul ki benned. Talán azokkal a kis impulzusokkal törődsz, amelyek átszüremlenek rajtad, amelyek egyszerre csak megvalósíthatónak mutatják magukat.

– Most csend van bennem, de termékenyítő csend. Rendszerint ilyenkor alakul, érik valamilyen új mondanivaló vagy formai változás.

Eleinte játékosság jellemezte a verseimet, „gyerekversek felnőtteknek”, így szólt a kritika. Aztán egyre mélyebb és komolyabb-komorabb mondanivalót rejtettek a szójátékok, mígnem mostanra a tűszúrás direktségével próbálom kifejezni magam. Kíváncsi volnék, hogyan működik ez a próza műfajában. Remélem, hogy az időm és a körülmények is megengedik majd ezeket a kísérletek a közeljövőben.