2021. május 9., vasárnap
GYŰRŐDÉSEK

A magyar szabadságharc emléke

Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc emléke az évek múlásával egyre nagyobb teret követel magának a lelkemben, az akkori fájdalmas események sorában nemcsak a magára talált magyar nemzet korábbi évszázadainak történetét, de XX. századi nemzeti tragédiánkhoz vezető út valamennyi előjelét megtalálom. A köszönet és a hála érzése mellett a tiszteletemet is beleszőném abba a koszorúba, amelyet a szabadságharc valamelyik délvidéki emlékhelyére tennék le, ha e szomorú időkben módom lenne rá. De mert nincs rá lehetőségem, ezekben a napokban Herczeg Ferenc A hét sváb (1916) című regényének olvasása segít az emlékezésben. Méltó a könyv az ünnephez, évtizedekkel ezelőtt a verseci születésű író művei is segítettek megérteni délvidékiségünk lényegét.

A regény hőse, Graf Jani Bécsből kékeszöld májusi búza és kénsárga repcetáblák között, postakocsival érkezett Versecre. Tudta, nagy szüksége van népének, a bánáti sváboknak az ő segítségére: a forradalom ellen délről betört szerb rablóseregek fenyegetik az otthonát. „A nagy rónaság, amely Budától idáig terjed, hirtelen véget ér. Sötét hegylánc emeli az alkonyi ég felé izmos és kecses kontúrjait. Egy magas csúcson csonka vártorony áll, egy kisebbiken fehér templom. Lenn, a hegy lábán, fehér házak kéményéből ezüstös füst szivárog." Az utasok megérkeztek Versecre, ahol a svábok és magyarok, otthonaik védelmében, már nagyban szervezték a nemzetőrséget. A rácvárosban az atyafiak feltűnően lelkesültek, hősi énekeket énekeltek, miközben éberen figyelték a németeket. Ők is készültek valamire, Szerbiából és Szlavóniából sűrűn jöttek hozzájuk titokzatos emberek, Maninról pedig mindenki tudta, hogy már két ízben járt Rajacsics udvarában, aki egy idő óta hangosan hirdette: rossz emberek a magyarok, Isten meg fogja őket büntetni. „Nincs se istenük, se császáruk és minden más népet ki akarnak irtani. Ha nem volnának magyarok a világon, akkor a szerbek boldogan élnének. Azelőtt a török miatt, most a magyarok miatt sírnak a szerb anyák." A feszült hangulatban Graf Jani és hat társa – a hét sváb – titkos szövetségben a nemzetőrök élére álltak.
Közben Fehértemplomból is félelemre okot adó hírek érkeznek: az egész határőrvidék felzúdult a magyar forradalom ellen, a város közelében tábort vertek a szerb szabadcsapatok emberei, a granicsárok tömegesen vonultak hozzájuk, és Szerbiából is folyton érkeztek a martalócok. Azt hirdették, ha elegen lesznek, akkor megrohanják Fehértemplomot és a várost a földdel teszik egyenlővé. A napokban ott járt közöttük Sztratimirovics, a szerb odbor küldöttje is. Világos nappal érkezett, és nyílt utcán biztatta a szerbeket, hogy „verjenek agyon minden magyart és minden németet". A szerbek alig néhány mérföldnyire Versectől, az alibunári dombgerincen egész katonai tábort vertek, ahová Belgrád felől, aranytól csillogó ruhákban, „vérszomjas lélekkel" vad külsejű szerviánusok serege csődűlt át a Dunán. A „véres, mocskos és ostoba középkor" visszatért a vidékre, hogy legázolja a békés életet. „Az emberek eltépelődtek ezen, és egyszerre úgy látták, hogy a megszokott, kedves vidék, a széljárta, világos bánsági róna idegen és ellenséges arcot vesz föl. Künn, a szőlők és a szántóföldek közt, józan déli napfényben, a fogvacogtató rémület leselkedett. Láthatatlan kezek kinyitották az ország déli kapuját és beeresztették a Balkán szellemeit. A császár kapuőrei, a granicsárok hívogatták és uszították őket. Egyelőre még az éj homályában rejtőzködnek, a füzesekben és az árkokban bujkálnak, de ha elhangzik a parancsszó, akkor fölpattannak, és véres zivatart zúdítanak a városokra."
A fenyegető hírek hallatán a verseciek és a fehértemplomiak segítségére dettai legények érkeztek, majd nem sokkal ezután, templomi zászlók alatt megjöttek a szentandrási és a zádorlaki nemzetőrök is. Az egész Délvidéket nyugtalanította a két város lakóinak sorsa, föl, egészen a Marosig fölismerték az emberek, hogy ők tulajdonképpen összetartoznak, és a szenvedélyes elkötelezettség ide sodorta a tisztességes férfiakat, hogy megvédelmezzék ismeretlen emberek otthonát. A Terézia-csatorna három falujának – az oláh Szentmihálynak, a magyar Ürményházának és a sváb Zichyfalvának – lakossága „tüzes és makacs hűséggel" szított a magyarsághoz, hát kaszára kaptak ők is. A fehértemplomiak föllázadtak a városban állomásozó granicsár zászlóalj katonái ellen, Maderspach Ferenc császári kapitányt megválasztották vezérükké, aki azonnal félreverette a harangokat, és fegyverbe szólította a polgárokat. Elkerülhetetlen volt a vérontás, de a vincellérekből és szatócsokból nevelt katonák vitézül helytálltak a városuk védelmezésekor. Mint ahogyan sikeresen megvédték otthonaikat a verseci svábok is.
Egyik nap híre ment, hogy Sztratimirovics – akit a karlócai odbor a szerb Bánát teljhatalmú biztosává nevezett ki, és aki azóta fáradhatatlanul járta a Délvidéket, „vérengző ékesszólásával" az őrjöngésig föllelkesítve a szerbeket – az éj leple alatt a városba érkezett. Reggel azután skarlát szerviánus ruhájában oda állt a nagy tér kőkeresztjéhez, és harcra szólította a szerbjeit. Graf Jani és a nemzetőrök azonban fényesen helytálltak otthonaik védelmében. Csak Blomberg ezredes, az osztrák helyőrség parancsnoka nézett töprengve maga elé: „Ebbe bele lehet bolondulni. A vérengző rablók a császár emberei. Ez a békés, derék nép pedig, amely egyebet sem tesz, mint a maga tűzhelyét védi, ez a nép a rebellis." Időközben maga Damjanich János állt a bánsági nemzetőrök élére, és sorra számolta föl a környéken a szerviánus táborokat.
De hasztalannak bizonyult minden helytállás, minden fényes győzelem, az 1849. esztendő első napjaiban a magyar szabadságharc sorsa rosszra fordult, a nemzetőröket a magyar Alföld védelmére szólították, s ezzel megkezdődött a Bánság katonai kiürítése is. Damjanich tábornok csapatai vesztes csata nélkül voltak kénytelenek föladni a Délvidéket. A nyomukban bevonuló szerb fegyveresek kíméletlenül elpusztítottak mindent, ami az útjukba került. Graf Jani az égő sváb otthonok láttán megértette, eddig csak szülőföldje volt a magyar vidék, mostantól azonban a hazája lett. Herczeg Ferenc a családi emlékezet nyomán történeti hűséggel írta meg a magyar szabadságharc sváb hőseinek a történetét.