Mint ahogyan azt Petőfi is mondta, szabad sajtó nélkül nincs nemzeti szabadság. Nem véletlen tehát, hogy a negyvennyolcasok tizenkét pontja közül az első helyen a szabad sajtó és a cenzúra eltörlésének követelése állt. A forradalom első legnagyobb eredménye pedig éppen a sajtószabadság kivívása volt. De miért volt ennyire égető a kérdés? Milyen volt a sajtó helyzete a forradalmat megelőző években?
A császári cenzúra akkoriban minden haladó gondolat terjesztését ellehetetlenítette. A publikálni kívánt szöveget a cenzori hatóság ellenőrizte. Azaz megvizsgálta, hogy az megfelel-e a birodalom alapelveinek (déjà vu?). Amennyiben az adott írás átment a vizsgálaton, cenzori engedélyt kapott. Ha nem, akkor a süllyesztőbe került. Nyomtatni is csak az említett felhatalmazással lehetett. Mindemellett az újságok kinyomtatott példányaiból is küldeni kellett egyet a bizottságnak, így utólagos cenzúrára is lehetőség volt. Nem csak az újságokra tette rá a kezét a sajtórendőrség. A személyes levelezéseket is ellenőrizték, lefigyelték. Kossuth Lajos is így küldte szét tudósításait szerte az országban, ami miatt három év börtönbüntetésre ítélték.
De mi a helyzet ma? Létezik még a cenzúra intézménye? Az elmúlt tizenegy évben olyan sokat olvashattunk a magyarországi ellenzéki sajtóban a magyar sajtószabadság megszűnéséről, hogy azt gondolhatjuk, a népek tengere a maihoz hasonló körülmények miatt támadt föl 1848-ban. Az irónia a történetben az, hogy ezek az információk a több tucat kormányellenes médiumban jelentek meg. Írják mindezeket egy olyan országban, ahol a legolvasottabb, legnézettebb médiumok mind kormányellenesek, ahol politikai oldaltól függetlenül mindenki elmondhatja a véleményét. Illetve magától értetődő, hogy ahol a sajtóorgánumok megírhatják, hogy megszűnt a szólás- és sajtószabadság, ott bizony nem szűnt meg. Magyarországon tehát a sajtó ma szabad és sokrétű. Ám mint ahogyan a nagyvilágon szinte mindenhol, úgy anyaországunkban sem problémamentes a helyzet. Hiszen az olvasói-fogyasztói szokások erőteljes megváltozásával ma már nemcsak az a kérdés, hogy a sajtó és különösen annak az online változata mit tesz közzé, hanem hogy abból mit emelnek ki, mit engednek megosztani vagy hirdetni a már-már katalizátorként működő, magántulajdonban levő közösségi médiumok. Így kerültek a hatalmi ranglétrán a big tech cégek a demokratikusan megválasztott kormányok fölé. A felületen pedig – a negyvennyolcas helyzethez hasonlóan – ismét a nemzetben gondolkodó felhasználók kerültek versenyhátrányba. Hiszen már évek óta szemtanúi lehetünk a közösségi médiumok konzervatív tartalmakkal szembeni boszorkányüldözéseinek. Cenzori rendszerüket pedig 21. századi kifinomultság jellemzi. Médiumuk a szólásszabadság igéjét hirdető dogmákért látszólag nyíltan kiálló, ugyanakkor ellenvéleményeket nem tűrő propagandisták játszótere lett. A folyamat az elmúlt hónapokban tetőzött be, az amerikai elnökválasztás alatt, ahol a korábbi elnök, Donald Trump posztjaira először álhír címkéket ragasztottak, majd később profilját végleg törölte az információ-rendőrség. És ha mindezt megtehették korunk világhatalmi státuszával rendelkező államának első emberével, miért ne tennék meg velünk, magyarokkal is? Ne legyen kétségünk. Meg fogják tenni. A Facebook öt évvel ezelőtt indította be „tényellenőrző programját”, a hamisnak talált információk szűrését, elérésük csökkentését pedig március elején kezdték el az anyaországban. Intézményesítve a 21. századi cenzori testületet.
Ennek fényében mit kívánhat ma a magyar nemzet? Az országok felett álló közösségi médiumok politikai semlegességét és a demokrácia elvének tiszteletben tartását!
