2021. május 11., kedd

A legolvasottabb cikkek

Felvették a védőoltást, majd meghaltak; Érdemes-e nyugdíjaztatás után külföldön maradni?; Drákói szigor az utakon; eddig jutottam a címek olvasásában, elég is volt nekem ennyi. De mivel feltámadt bennem a kíváncsiság, a cikkeket is elolvastam.

Felvették a védőoltást, majd meghaltak. Mit gondoljak? Mindenki összerezzen, aki abból a vakcinából kapott, amitől ketten meghaltak? Vagy azt mondja magában, még jó, hogy én a kínaiból kaptam, mondjon akármit az akárki, mivel úgyis mindenki mond valamit, néha még az orvosok is, külön figyelemmel a virológusokra, de őket gyorsan elhajtják, hiszen olyan tudálékos meg aprólékos meg pontosságra törekvő alakok, hogy az ember azonnal elálmosodik tőlük. Erről eszembe jut, hogy bizonyára az irodalommal is pontosan így vannak, azért is nem az irodalomról folyik a szó, amikor az irodalomról folyik a szó. Megértem, én is szeretném, ha sokan olvasnának, és szívecskék sorakoznának a mondataim végén. Vagy hol is szoktak azok sorakozni. Lehet, hogy csak a teljes szöveg végén? Úgy is jó. De érezném a figyelmet. Nem úgy, mint a virológusok és orvosok, amikor a vírusról van szó, meg a vakcinációról.

Érdemes-e nyugdíjaztatás után külföldön maradni? Elgondolkodtam azon, hogy érdemes lenne-e nekem nyugdíjaztatás után külföldön maradnom. Nem akartam fejest ugrani a cikkbe, hanem először ki akartam alakítani az álláspontomat. Először is, meg kellene érnem a nyugdíjaztatást. Másodszor, mit is csinálnék én külföldön? És hol? Isola Bellán? Onnan Szenteleky Kornél is hazajött, minek mennék én oda nyugdíjaztatás után? De aztán belém bújt az ördög, mert eszembe jutott, hogy a híres magyar író és írónő is Olaszországba mentek élni és írni, igaz, még nem nyugdíjaztatás után, hanem éppen amiatt, hogy most vannak legjobb éveikben és Olaszország meg Szerb Antal. És az ördög, amelyik belém bújt, azzal zaklatott, hogy talán én is most vagyok a legjobb éveimben, történetesen éppen annyi éves vagyok, mint az említett író, de aztán eszembe jutott egy másik író, aki szerint a nők harminc után már nem lehetnek jó korban, egyszerűen, érteeed?! (De most már biztos nem így gondolja, legalábbis nem mondja ki hangosan.) Eltévedtem a gondolatok között, miközben a belém bújt ördög meg egyre csak zaklatott, felidézve bennem külföldi utazások emlékeit. Dühösen olvasni kezdtem a cikket, mert nem akartam hagyni, hogy teljesen eluralkodjon rajtam az elmúlt év alatt olyan jól és mélyen elnyomott vágy, hogy utazás meg vendéglőben evés meg ilyesmi.

Jól tettem, hogy elolvastam a cikket! Mert így legalább megtudtam, hogy nem az ilyenfajtának íródott, mint jómagam, hanem azoknak, akik külföldön dolgoznak. Hogy őnekik megéri-e nyugdíjazás után külföldön maradni. Nem nekünk érdemes-e oda (külföldre) mennünk lakni, miután nyugdíjasok lettünk. Egy pillanatra el is szomorodtam. Álmok vesztek el belőlem. Kialudt a fény a szememben. Nagy marha vagyok, láttam be. Hiszen a cím világosan fogalmaz: érdemes-e maradni? Márpedig ott kell lenni valahol ahhoz, hogy felvetődjön annak a kérdése, hogy érdemes-e maradni. És akkor megfordítottam, hogy én is beleférjek, legalább legyen valami gondolati játék: érdemes-e itthon maradni nyugdíjaztatás után? Amit először is meg kellene érni. Másodszor mi volna a kutyával meg a macskával meg a szomszéd papagájjal? Ezek az én dilemmáim. Azoknak pedig, akik megszokják az élet külföld, kutyán ruha, vállon óriási rózsa, ugyan miért volna kedvük hazajönni? Nem is értem, mitől olyan olvasott ez a cikk. Nekem választ nem adott, de kérdést ezret, ráadásnak meg egy ördögöt.

Az utakon pedig legyen is drákói szigor. Átfutottam gyorsan a cikket, ahogyan a fogatlan oroszlán fut a gazella után. Én már meg vagyok nevelve.

Teljesen meg vagyok nevelve. Nemcsak az utakon, hanem általában is.