2021. május 11., kedd

Hazudni szabad

Ma sem vehetjük félvállról a sajtószabadságot, ha már a negyvennyolcas forradalom indulásakor olyan fontos követelménynek tekintették, hogy a márciusi ifjak a tizenkét pontjuk legelejére helyezték: Kivánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését. Gyorsan utána is néztem – mintha nagyjából nem tudnám –, milyen mértékű fejlődést ért el a szabadságnak ez a fajta tükre százhetvenhárom esztendő alatt, s mit látok: a Riporterek Határok Nélkül szervezet majdnem pontosan a világlista közepére helyezte Magyarországot, a dicséretet nem éppen érdemlő nyolcvankilencedik helyre. Ez még hagyján, de az utóbbi egyetlen évtizedben esett vissza hatvanhat helyet. Szégyen!

Gondolkodj, magyar! – szólok magamhoz. Véletlen ez a lejtmenet, vagy szilárd kapcsolatban áll a konzervatív nemzeti párt igencsak fölényes és háromszoros győzelmével? Merthogy ezt a fajta eszmeiséget a „fejlett Nyugaton” javarészt már eltemették, jobbik esetben itt-ott még csak szégyenpadra ültették.

Mivel jobban hiszek a szememnek, mint a gyanús számoknak, követem hát naponta a magyar sajtót, a szennyest és a kulturáltat, az álhíreket és a cáfolatokat, figyelem a kormány sikereit és az ellenzékiek sorjázó szidalmait, kimérteket és első látásra is átlátszóan hazugokat. Azt is közlik, hogy Magyarországon veszélyben van a sajtószabadság, miközben a kormányra szórt szitkok áradatával temet be a többtucatnyi balos és liberális médium. Egykor viszont nagyon szabadnak ítélték meg a magyar sajtót, amikor 2010 előtt a szocialista miniszterelnök azzal a kijelentéssel intézte el a ma hatalmon levőket, hogy akinek tévé kell, az vegyen magának. Akkoriban dívott a liberalizmussal vegyes baloldali szabadság. Honorálták is szépen a hasonló elkötelezettségű médiaszabadság-mérők.

Ezután nyugatra szándékoztam tekinteni, de nem kell, mert nemrégen helybe, azaz a budai Várba és a Kossuth térre jött a német Deutsche Welle köztelevízió, és olyan riportot kerekített a fölújításokról, amely a nacionalizmusból kinőtt nácizmust és a zsidóüldözést idézi; nem is idézi, hanem visszatértét lebegteti Budapest fölött. Ez a tévé bejelentette, hogy rövidesen magyar műsorokat is készíteni fog az országról, az itteni médiát igazán sokszínűre pemzlizve. Tette ezt egy állami tévé a sajtókorlátozásoktól sínylődő másik országban. Szóba sem került, hogy jövőre választás lesz, és kit vágynak a győzelemre segíteni.

Ha mégis kitekintenénk a szabad médiával megáldott Németországra, azt is láthatnánk, hogy bő öt évvel ezelőtt a gyalázatos magyar határvédők Horgosnál könnygázzal árasztották el a migránsokat a kerítésen keresztül, de hogy ők miként ostromoltak, az a német nézők számára titok maradt. Kevés híján arról sem szereztek tudomást, hogy ugyanez évben, 2015 szilveszterén Kölnben és más városokban a bevándorlók tömege molesztálta a nőket százszámra. Négy-öt napra volt szükség, hogy a szabad német sajtó ezt fölfedezze. Azt már nem állítom, hogy ők tették, csak éppen elterjedt a nyugati sajtóban az a fölvétel, amikor egy magyar rendőr igyekezett fölsegíteni a vasúti sínek közül a gyermekével elesett migráns nőt, ám Nyugaton arról tudósítottak, hogy a rendőr lökte őket a sínek közé.

Mostanság pedig a nagyon tájékozott új amerikai elnök azért aggódik, mert az elvesztett frekvencia miatt internetre került a Klubrádió.

Egykor Deák Ferenc, a haza bölcse így fogalmazott a sajtószabadságról: Ha tőlem függene, a sajtótörvénynek csak egy paragrafusa volna: hazudni nem szabad.

Akkor. Most meg kötelező?