2024. április 26., péntek

Várak épülnek Tóthfaluban

Ambrus Imre életet lehelt a Mini Délvidék folyóinak szellemébe is

Tóthfalu abban a szerencsés helyzetben van, hogy saját szobrásszal büszkélkedhet az évek óta ott élő, és egyelőre úgy tűnik, ott le is telepedő Ambrus Imre személyében. A fiatal művész keze alól már évek óta kerülnek ki a helyi és a magyar történelem ikonikus alakjai, agyagból. Szabó Dénes mártírhalált halt plébánostól kezdve a Turulmadáron át egészen a közelmúltban elkészült és felavatott Rákóczi megelevenedett mása köszön vissza arról a kis településről, amely ezáltal is egyedülállóvá vált a környéken. A művész nem titkolt vágya, hogy egy monumentális szoborparkot hozzon létre a faluban, de szereti az aprólékos munkát is, amikor egészen kis méretű portrékat készíthet, melyen minden részletet messzemenő gondossággal dolgoz ki. A végletek között más is helyet kap, most éppen a több éve készülő Mini Délvidék makettjein dolgozik a saját maga által készített munkagépen. Jelenleg várakat épít.

– Törökbecsén éltem a közelmúltig, ott történt az első meghatározó találkozásom a művészettel. Talán hatéves lehettem, amikor magával ragadott a Szent Klára-templom szépsége – meséli Ambrus Imre. Engem meg ez arra emlékeztet, hogy Dante kilencéves korában, 1274 tavaszünnepén ismerte meg a nyolcéves, bíborszínű ruhát és virágkoszorút viselő Beatricét, aki megihlette őt.  „Ettől fogva számíthatom, hogy Ámor eluralkodott lelkemen, mely tüstént meghódolt neki, s képzeletem adta erejénél fogva oly erősen hatalmába vett, hogy mindent kénye-kedve szerint kellett cselekednem.” A piros ruhás lány úgy hatott Dantéra, mint ahogy Imrére a Szent Klára-templom freskói. Az a beteljesületlen szerelem az idő múlásával csak növekedni tudott, mint ahogy a szobrászban is egyre nő a tettvágy, és gyerekkora óta autodidakta módon tanul, fejleszti magát.

– A beltéri festmények, freskók, az a sok díszítőelem, a szobrok, maga az épület nagysága lenyűgözött, magával ragadott és nyomott hagyott bennem, ez indított el azon az úton, amin most is járok, csak már nem Törökbecsén, hanem Tóthfaluban. Mivel Szerbiában fiatalságom idején háborús időket éltünk, és anyagi helyzetünk külföldi tanulmányokat nem engedett meg, konkrét képzőművészeti tanulmányokat akkor nem végezhettem. Nevezhetjük ezt balsorsnak is, de hiszem, hogy így kellett történnie, így magam erejéből sajátítottam el a tudást, vagy eresztettem ki a fejemből és a kezemből, aminek felszínre kellett törnie. Mára az internet adta lehetőségeknek köszönhetően még hozzáférhetőbbek az oktatási platformok, így folyamatosan tudom magam képezni. Miután Szerbiában 2000-ben újraindult a művészeti élet, konkrétan is bekapcsolódtam képzőművészeti csoportok, szervezetek munkájába, alkotótáborokban vettem részt és első önálló kiállításomat is megnyithattam. A 2001-ben megtartott kiállítás megerősített, hitet, önbizalmat és nagy lendületet adott, mert híres művészek elismerő kritikát fogalmaztak meg irányomba, az érdeklődés hihetetlenül nagy volt és szinte csak jó visszajelzéseket kaptam. „Rögtön szembetűnik, hogy az alkotó térben jól lát, és képes arra, hogy alkotásaival a lényeget kiemelve közvetítse a szobor mondanivalóját a szemlélő számára” – ilyeneket írtak akkoriban, ami csak még inkább ösztönzött és bátorított, hogy jó úton haladok, bár tanulni folyamatosan kell. Nem elhanyagolandó az sem, hogy ezután rendszeresen meghívást kaptam vajdasági művészek közös kiállításaira – vallja a kezdetekről. Aztán összeismerkedett a tóthfalusi Faragó Zoltánnal, aki menten felkérte a közös munkára, azóta már oda is telepedett és ott teszi szebbé a környezetet. Melyik falu dicsekedhet vajon a Tisza mentiek közül ekkora szoborparkkal, mint Tóthfalu? Költői kérdés.

– Több megrendelést is kaptam köztéri szobrok alkotására. Az első nagyobb méretű kültéri szobrom 2005-ben készült el, ez Délvidék legnagyobb Turulszobra, amit Tóthfaluban állítottak fel. Majd a törökbecsei Szent István-templom teljes belső felújítását bízták rám, ennek kapcsán több domborművet, szobrot és festményt készítettem 2006-ban. Még ugyanebben az évben Moholon egy kétméteres Szent István-szobrom került felállításra. 2011 nyarán készült el a Magyarországon, a Tisza-tavi üdülőkörzetben felállított, szintén életnagyságú sámánszobrom. Szabó Dénes alkotásom egy mártír katolikus pap bronz mellszobra, melyet 2012. március elején avattak fel Tóthfaluban. 2012-től az Emberi Jogi Központ felkérésére az út menti keresztek restaurálására került sor, melyet hat éven át végeztem Délvidék-szerte. Szenttamáson is alkottam egy nagyobb méretű Turulszobrot, melynek a köztériszobor-állítási engedélyezése jóváhagyási folyamatban van. Közterületeket díszít még számos, a műemlékvédelem ellenőrzése alatt felújított középületen /templomon, közintézményen, városi intézményen, kastélyon/ megtalálható kisplasztika, dombormű, épületszobrászati alkotásom, mint például Beodrán a Žeravica múzeum homlokzata, a 19. századi korabeli díszek teljes visszaállítása. Emellett több magánépületben, vagy épületen megtalálhatóak domborműveim, kisplasztikáim, például Tolsztojról, Rózsa Sándorról, görög szobormásolatokat is készítettem, de magánszemélyek portréit is vállaltam – meséli Imre, aki egy hatalmas Bacchus-szobrot is mutat, melyről megállapítjuk, milyen jól mutatna egy borásznál, de melyik művész volt életében valóban elismert?

A tóthfalusi szoba azonban csodákat rejt, sorra kerülnek elő a kis szobrok, de jobb híján a téli időszakban saját magát is megmintázta már, az udvaron pedig a saját maga által készített gépen készülnek az aktuális megrendelések. De hogy a megrendelésekkel hogyan áll a művész, egy megmosolyogtató történetet mesélt el arról, hogy amikor híre ment, hogy Tóthfaluban él egy szoborkészítő, rendeltek nála egy kerti törpét. A giccs szinonimáját elkészíteni persze, hogy derogált neki, de humorát és alázatosságát bizonyítandó, valóban készített egy kerti törpét, viszont olyat, amilyen senkinek sincs. Egy valódi törpe növésű emberről mintázott, jellegzetes vonású kisember sörösüveggel a kezében, ami hátulról nézve még vicces benyomást is kelt. Fricska a javából, de a megrendelőnek is tetszett.

– Manapság a szobrászat helye nehezen meghatározható a kortárs képzőművészetben és a társadalomban betöltött szerepét nézve, így fogalmazzák meg az okos emberek, meg azt is tudjuk általuk, hogy az európai kultúrkörhöz kapcsolható szobrászatfogalom a klasszikus görög szobrászatból indul ki. Az a folyamat, melyben a korok egymásra hatása egyre inkább meghatározta a szobrászati stílusokat és fogalmakat, nyomon követhető egészen a modern szobrászatig. Míg a mai, modern szobrászatban egyre inkább háttérbe került az emberi alak ábrázolása, a szobrászok a szobrászat lecsupaszított fogalmainak megjelenítésére törekednek. Szobor az, amit az alkotója annak szán. Szobor az, amit annak tekintünk. Ez a két ismert kortárs megközelítés, gondolom én, az egyik a befogadó viszonyulásában, a másik az alkotó szándéka szerint van jelen. Ha a befogadó szemszögéből vizsgáljuk, bármit lehet szobornak tekinteni, és az a tapasztalatom, hogy mindenkinek él a fejében egy kép arról, hogy mit tekint szobornak. Nekem néha túlzó a kortárs szobrászat, mely annyira szimbolikus és megfoghatatlan, hogy már-már magyarázni muszáj, mit szeretett volna a művész megmutatni. Persze, az asszociáció, a képzettársítás és a bennünk feltörő érzések és gondolatiság teszi a művészetet értékessé, én azért szeretem, ha ugyanazt látjuk a befogadóval, az már más kérdés, hogy milyen érzéseket indít el benne. Nem csak emberarcok másolatát készítem, nekem is vannak olyan munkáim, amik gondolkodásra is serkentenek, nem csak a gyönyörködtetés a céljuk – magyarázza a Ambrus Imre, aki azonban azt is hozzáteszi, hogy az ő kifejezésnyelve nem a beszéd, ekkor mutatja azt a munkáját, ami egy elégett kétméteres gyufaszálat mutat, emberi fejjel – ekkor állapítjuk meg, hogy nem lehet elválasztani a gondolatiságot a művésziességtől, mert bár felismerhetetlen szobrokat nem készít, mégis mindegyik alkotásába életet lehet és el is gondolkodtat.

A tóthfalusi Rákóczi-szobor is nagy gonddal készült, minden részletre kiterjedően. Emlékszem is a munkafolyamatra, mert akkor láttam őt először munka közben, és érdekes színfolt volt a templomkertben sürgő-forgó, rockzenét hallgató, hosszú hajú fiatalember ügyködése a hatalmas ponyva körül. A meglepettségtől én is csak butaságokat tudtam kérdezni, amin azóta is nevetünk, de Rákóczin minden apró részlet ki lett dolgozva, sőt a lován is, az már biztos. Azóta pedig újabb nagy fába vágta a fejszéjét. Csinált magának egy CNC gépet, amin dolgozik, jelenleg a Tóthfaluban kiépített Duna-maketthez a 12 várat „építi”. Először fejben, az interneten mazsolázva a képeket, majd kartonból mintázza meg, és végül elnyeri végső formáját mindegyik, hogy a Mini Délvidéket bemutathassák.

– Időközben Tóthfalun elkezdték csinálni a Mini Délvidék makettparkot, amiben én is részt vehetek. A szobrászat mellett érdekel a mechatronika, azaz robotika, amihez időnként visszatérek. Így például tavaly készítettem egy CNC plazmavágót, aminek most igazán hasznát veszem, mivel a Mini Délvidékhez készülő makettek fémből készülnek. Tanulmányokat végzek az adott makettról, úgy helyszíni szemrevételezés, fotódokumentálás folytán, mint ahogy az internetnek köszönhetően képek és videó használatával. Kezdem papírra vetni az arányokat, míg készítek kartonpapírból egy vázlat szerű egy az egyben nagyságú makettet, amiről később átviszem az adatokat, a méretet, és számítógépben megírom a gépkódot a plazmavágóhoz és ez idáig lenne a mérnöki munka, majd a művészi aspektus követi, az összeillesztés, hegesztés, cizellálás és végső, de nem utolsósorban az antikolás, a makettre rávitt védőréteg, ami hosszú távra megvédi az időjárás viszontagságaitól. Először a négy folyószellemet, azaz a kiindulási pontnál a következő történelmi alakokat formáltam meg: Duna: Árpád vezér, Tisza: Délvidéki őstermelő szoborcsoport, Dráva: Zrínyi Miklós, Száva: Szent László. Most a várak készülnek: Galambóc, Nándorfehérvár, de az aracsi pusztatemplom is itt kap majd helyet. Ezek nagy munkát igényelnek, de örömömet lelem a készítésükben, egy újabb kihívás, amiből tanulok, amellett az sem elhanyagolandó, hogy lenyomatot hagyunk az utókornak, de ha elkészül, a jelen generációnak is tanulnivalót jelent, sőt, azt hiszem, egyedülálló lesz a maga nemében a környéken, nem is olyan sokára – bizakodásának hangot adva, mégis szerénységet tanúsítva készülnek Tóthfalu egyik házának udvarán és belterében a szobrok, melyek a következő lépést eredményezik a faluban. Imre azonban azt is halkan, mosolyogva mondja, szívesen tenné Tóthfalut a szobrok falvává, egészen monumentális méretű, többméteres szobrok készítésével, melyeket a templom, parókia, kollégium, iskola vonzáskörzetébe képzel, mert Reményik Sándor szavai belé is mélyen beleégtek, Tóthfalu pedig megértő közegnek bizonyul.