A finn fővárosról a legtöbb embernek az 1952-es olimpiai játékok jutnak eszébe, és hogy jól szerepelt a magyar csapat. Semmi több. Nincs is nagyon látnivaló, még a városnéző busznak is csak tizenpár megállója van – abból is kettő kocsma. Egy nap alatt kényelmesen be lehet járni a várost és környékét, autóval egy óra is elég. Távol is van tőlünk, nem is politikai nagyhatalom, elkerülik a világ problémái, így keveset hallunk róla. Pedig a finnek mintegy negyede él a Helsinki régióban, amely az ország területének alig fél százaléka.
A főváros belvárosában nem létezik idegenforgalom. A turista nem tudja merre is induljon. A főtér egy egyszerű parkoló, a városházáról se mondaná meg senki, hogy nem vásárcsarnok. Kilátó nincs. Utcai árusok csak a központtól távolabb lézengenek, ajándékboltok és élelmiszerboltok nincsenek. A kikötők általában nyüzsögnek a kínálattól és a turistáktól, itt egy-két életunt halász néz mélán maga mellé. Minden barna téglás épület beleillik az egyhangú városképbe.
Nem lehet róluk megmondani, hogy lakó- vagy irodaházak, esetleg üzletek vagy iskolák. Viszont minden helsinki épületre elmondható, hogy építésükkor vagy felújításukkor beépítették a kor adta összes technológiai és technikai vívmányait. Ami csak lehet környezetbarát és automatizált. Sokfelé szálltam már meg, de helsinki szállásom volt az egyetlen, ahol mindent elektronikus úton intéztem, emberrel nem találkoztam. Online foglaltam a szobát, átutalással fizettem, nem volt recepciós, nem volt kinek leadni távozáskor a kulcsot. Nem is volt kulcs. Érkezés előtt SMS-ben megkaptam a kapu és a bejárati ajtó kódját, a szobában pedig illemből ki volt tűzve a házirend. Arrafelé meg se fordul a szállásadó fejében, hogy esetleg lába kel a törülközőnek, de a vendég is kétszer meggondolja, hogy milyen ajándéktárggyal távozik, mivel ismerik bankkártyájának számát.
Napjaink építészeti megoldásai előtt a város klasszicista, majd szecessziós stílusban épült a közeli Szentpétervár mintájára. A cárok állítólag egy kis Szentpétervárt terveztek itt építeni. Klasszicista jegyek figyelhetők meg a Szenátus tér épületein, a könyvtáron, az egyetemen, a székesegyházon, a pályaudvaron, az elnöki hivatalon és a központ bérházain.
Ezek az épületek, és az őket összefogó kacskaringós és dimbes-dombos macskaköves utcák képezik Helsinki városmagját. A sűrűn beépített központtól távolodva egyre több a zöldövezet. A város területének harmadát parkok, erdők és sétányok teszik ki, de jelentős az utcákon kialakított füves területek mérete és száma is. Az öreg kontinens legészakabbi fővárosa lakóinak fele gyakorló evangélikus. Kisebb számban élnek ortodoxok is a városban, akik a cári uralom elől kerestek itt menedéket.
Pár ezer katolikus, és csaknem ennyi muszlim is él a városban. A népesebb vallási irányzatok híveinek jellegzetes templomaik vannak városszerte, amelyek szintén meghatározó épületei Helsinkinek.
A bevásárlóközpontok közül a leghíresebb a Stockmann. Az árakat látva már nem is volt annyira vonzó. Nem úgy a tengerpart! A kikötő melletti vásártér sokkal izgalmasabb, mint az egész város. Helyi viszonylatban rengeteg ember sürög-forog itt. Sütödések, halászok, kézművesek kínálják portékájukat. A tenger szagát elnyomja a sült halak és különböző édes sütemények illata. A kikötő specialitása a rénszarvas burger. Talán ez az egyetlen hely a városban, amit nem keserű szájízzel hagynak el a turisták.
Adódik a logikus kérdés: érdemes-e ellátogatni Helsinkibe? Egy utazó nem válaszolhatja azt, hogy nem. A város Európa legélhetőbb, legfejlettebb és leggazdagabb városai közé tartozik. Az életstílus és az igények merőben eltérnek a kontinens többi fővárosában tapasztalhatótól. Helsinki az információ-technológia és a bankszektor igényei szerint él. Ehhez pedig nem kellenek eget rengető turistacsalogatók.
