2021. április 18., vasárnap

Virág a tetőn

Azt mondom, törje ki a nyakát az olyan építőmester, aki két egyforma házat épít egymás mellé. De az is jobb, ha leveti magát az állványról, aki olyan betonbunkerekbe gyömöszöli be a népet, mint... mint...

Kereste az öregember a szavakat, kereste veszettül, szeme is majd’ kifordult ráncokkal ölelt gödréből, nyelve is harangozott nikotintól barnult fogain, ám a szavakat, amelyek méltóak lennének lobbanó dühéhez, csak nem találta. Így aztán idegesen rángatózó szája szélén ugrándozott a sörhab, vaskos ujjai keményen markolták a bádogasztalt, és várta, társ után, barát után kutatva várta az együttérző szavakat, a fejbólogatós helyeslést.

Egyik sem érkezett.

Fej nem mozdult, hang nem ütötte gyomron a kocsma csöndjét. Az öregember szipogott kettőt, kifakult zubbonya ujjával törölte meg az orrát, fejet hajtott az ötödik korsó sör ereje előtt, és úgy bóbiskolt el az első tavaszi Nap melegétől, mint aki legszívesebben átaludná a nyarat is.

– Lusta, iszákos, gyönge. Teste is, lelke is – magyarázta Lajos, a Nejlon kisvendéglő rekedt hangú, hosszúra nyúlt pincére, mi pedig bólogattunk, kamaszodó komolyságunk ráncokat rajzolt pattanásos homlokunkra. Elmondtuk ötödször, hogy a literes kövidinkát természetesen apánknak visszük, ebéd utáni fröccsözéshez, és készültünk, hogy újra, talán már huszadszor meghallgassuk az öregemberről szóló mesét, az öregemberről, akit Balogh Jánosnak hívtak.

De Lajos elunhatta már régen volt világok poros történeteit, mert csak biggyesztett egyet az ajkán, zsebében csörgette a pénzt, átszámolták ujjai újra a borravalót. És csak annyit mondott, no hiszen, az öreg dumál, éppen neki fáj a betonos panel, amikor évek óta nem rakott egymásra két téglát sem, gyönge kezéből kiesne a vakolókanál, válla leszakadna, ha malteros vödröt kéne emelni. 

Így aztán ebben maradtunk. Szemünk még egy-két pillanatig mustrálta az öregembert, hogy aztán elbújjunk a gondolatainkban. Emlékezzünk, milyen hévvel fenekedett még az ősszel Balogh János az egész világgal, pedig csak egy árva, kopasz fejű mérnök csámpázott ki a sáros utcánkba, hogy magára gomboljon minden nagyképűséget, és előadást tartson bizonyos új lakótelepről, ahol minden szobában szőnyegből lesz a padló, fehér csempéket raknak a gázsparheld fölé.

– Ami természetesen nem sparhelt – magyarázta mérnök –, hanem a legkorszerűbb tűzhely, amit csak meg lehet kapni a magyar boltokban, és persze fürdőszoba jut családonként. Legalább egy. A házakat híres szovjet mérnökök tervei szerint betonból húzzák föl, mintha csak építőkockával játszadoznának a mesterek, és mire beköszönt 1968, hát szép világosszürke lesz itt az egész világ. Meg összkomfortos.

A szürke világból persze nem lett semmi. Városházi torony alatt valaki félrecibálhatott egy-két vonalat, mert éppenséggel a város túlsó végét harapdálták a vasfogú markológépek, amikor 1968 didergős januárjában boldog újévet, egészséget, sok szerencsét mormogva botorkáltak be az emberek, egyetlen korttyal lenyelhető reggeli féldeci reményében, Mari boltos ajtaján.

De a félelem azért ott ragadt az agyunkban, mint zsebben a piszok.

Még hogy panel? Hát az meg mi a franc? Meg egyébként is, ha már nem nálunk épül, nem a Rókus néven emlegetett külváros romos házai helyére emelik, kit érdekel? De azért csak áttekertünk márciusban, rozzant biciklivel, tavaszt váró, itt-ott még hófoltos utcákon, tereken, még a Vásárhelyig szaladó úton is túlra, hogy lássuk a félelmetes kockajátékot, nézzünk olyan házat, ahol egyetlen daruemeléssel helyére kerül a fürdőszoba, a vécé, meg talán a konyha is, a melegvizes csap gombját pedig pirosra festik.

És utánunk ballagott az öregember, akit Balogh Jánosnak hívtak, saját bevallása szerint százhetven centisnek mérték, amikor besorozták katonának, anyja, apja örömmel ölelte, amikor inasnak állt belvárosi építőmester csapatába. Az öregember, aki tisztességgel, nagy bánattal temettette el ráktól fiatalon szétmart asszonyát, pedig az gyereket, egyet sem szült neki. Siratta is évekig, mint ahogy siratta házát, amit már önálló mesterként épített fel, belefalazva minden megtakarított pénzét, tudását, örömét, reményét. Hat otthonnal, udvari fásszínekkel, mosókonyhával, a házát, amelynek háziura volt, és ahol az 1949-es államosítás után is megtarthatott volna magának egy, szigorúan csakis egyetlen lakást. De nem, Balogh János konok fejjel, konok dühvel inkább veszni hagyta az egészet, Dunapentelére ment Sztálinvárost építeni, hogy aztán öregségére visszatérjen Szegedre, udvari odúból bámulni a világot.

Az öregember, utolérve minket, nem tapogatta a betonpanel rücskös oldalát, nem ámult azon, honnan került elő nagy hirtelen ennyi felhő hasát karcolászó óriási daru. Nem kérdezte az izzadtságát törlő munkástól, mondja, fiam, miért éppen ide, gyümölcsfás kertek, szép magánházak, akácillatú utcák helyére építik a jövőt, ahol dús lombú cseresznyefák árnyékéban gurítják nevetésüket a kövérre hízott, Naptól, széltől pirosodó asszonyok? Miért nem a mi békanyálas árkaink, salétromtól foltosodó falaink helyén túrják föl a földet, ahol alagsorból ugrik utcára a káromkodás, és a körfolyosó vasrácsát eszi reggelire, ebédre, vacsorára a rozsda.

Nem, belőle egyetlen kíváncsi szót sem fakasztott a szép, új panelvilág nyüzsgős, harsogós, káromkodós káosza, inkább újra a múltról mesélt. A Dóm alapozásáról, amikor még minden lerakott sor téglát négy mester is ellenőrzött, mielőtt rákenhették a habarcsot. És beszélt árvíz után épített palotákról, stukkókról, nádszállal simított vakolatról, olasz mérnökről, kinek szavát senki nem értette, de – apámtól tudom, motyogta – kezét mindenki csodálta. És mesélt mívesen metszett rézlapokról, amiket saját dicsőségére falazott be minden mester, hogy tudja a hálás utókor, ki előtt is kell térdre borulni, tisztelegvén a tudás előtt.

Fotó: Bátyi Zoltán
Fotó: Bátyi Zoltán

Az öregember szemében akkor még könny is csillogott.

Bennünk pedig fészkelődött a gúny, hisz tudtuk: rozzantabb kalyibát világra okádni sem lehet, mint amilyenben épp ő lakott. Egy saroknyira a gázgyártól, sárba süppedt udvar mélyén támaszkodott egy emeletes ház, korhadó fagerendával ékelt falához. Az ajtón belül meg a véletlenül betévedt légy is elszédült a szagtól, amit mosatlan zokni, átizzadt trikó, odakozmált káposzta, bádog lavórban felejtett szappanos víz bűzéből kevert Balogh János.

De az öregember azért végigmesélte újra a telet, átkozva, fröcskölve azt a bizonyos panelt, esküdve, újra és újra megesküdve: majd ő, Balogh János építőmester megmutatja, miként is kell életet lehelni a keményre égetett téglába.

Nem mutatta.

Elmúlt ’68, az öregember ivott, nem sokat, de mindig eleget. Mi meg suttogtunk csehszlovákiai eseményekről, prágai tavaszról, orosz tankokról, hallgattuk munkások ricsajos vitáját bizonyos új gazdasági mechanizmusról, amitől megreformálódik a szocializmus. És irigyeltük azt, aki már átjutott Jugóba is, hogy onnan rágógumival, farmernadrággal, Cezar konyakkal a táskájában, nem titkolt mosollyal az arcán térjen vissza. Közben lopva elszívtuk az első doboz Munkást, megtapogattuk a lányt a templom bokros, fás tövében, amikor egyszer csak eltűnt az öregember a Nejlon teraszáról, mintha a tavasz melege szippantotta volna föl.

Pedig csak a malter fanyar illata bódította el, egy bontásból sarkon felejtett téglarakás vonzotta, mint a mágnes koszos mancsait – ahogy Mari boltos hosszúra nyújtott meséjéből kiderült. Igen, a téglák, a malter, a pincében meglelt vakolókanál, meg az a kőműveskalapács, amit Kiss Bence, a vasútállomásról fuvarozó kocsis lökött le az utolsó fuvar után a platóról, igen, az bújt be az öregember lelkébe. És lássanak csodát – tárta szét vastag, kövér karjait boltos Mari – építkezni kezdett. Ott, két parasztköpésnyire a gázgyártól, egy koszos udvar sárba süppedő szegletében.

Mari boltos nem hazudott.

Két gyalulatlan kerítésdeszka között villogtattuk a szemünket, hogy lássuk az egyszemélyes építőbrigádot. Így aztán végignézhettük napi leskelődésünk idején, hogyan dobálta le arcáról a ráncokat az öreg Balogh. A karjában, löttyedt, márványos-pikkelyes bőr alatt lassan, de vastagodtak az izmok, remegő ujjait megzabolázta a kalapács nyele, és mire májusról, munkásosztályról, vörös Csepelről harsogott a rádió, a sugárúton munkásőrzenekar trappolt végig, vörös fejjel, guvadó szemekkel tülkölve az indulókat, az öregember udvarvégi romtanyája megkopaszodott. Se cserép, se vakolat. Még az ablakkereteket is kiszaggatta egy délután, hogy aztán hatalmas, kegyetlen csapásokkal hasítsa föl tűzifának. Júniusra már öltözködött az épület. Miután a tetőt megszabadította minden korhadt gerendától, hogy a legkisebb használható lécből is ablakot, ajtót gyaluljon, szürke maltert hányt a kopott téglákra, és sokszor fütyörészett is. Csak úgy, magának, malter mészillatának, utcán suhanó-kacagó lányoknak, akik öregapónak szólították, és az egyetlen igaz szerelmet keresve átölelték volna még a felhőket is.

Augusztus első napján az öregember a pincér Lajostól elkérte a fehér ingét, csokornyakkendőjét, frissen vasalt öltönyét, és elindult a házához, mint ahogy indultunk mi is, hosszú, egyenes léptekkel. Belökte a kaput, a fészerből kicibált egy hosszú, virágokkal díszített ágat, a fal mellől egy létrát, s már mászott is, könnyedén, mint a balett-táncos, cipője talán nem is horzsolta a létra fokát. Az ereszcsatornánál, amit Lajkó Dodi két vállba veregetéséért, meg tán öt korsó sörért lopott valamelyik vastelepről, még hátrafordult, talán kacsintott is, aztán már csak mászott, talpa a cserepeket csókolta, egészen a tető gerincéig. És ott – láttuk ám a csodát – talált egy épp akkora rést, amekkorába belefért a virágos gally.

Nyár volt, mondtam már: augusztus első napja, arcunkat marta-égette a napfény, és mi csak álltunk, eltakartuk a szemünket, valaki rekedt dörmögéssel tudatta az egész utcával: a kurva életbe, az öreg Jani, ez a részeges Balogh Jani csak megmutatta erejét, a franc essen belé.

Az udvari lakást pedig palotának láttuk.

No, nem nagynak, csak olyan külvárosi palotának, de mit számított ez – ahol kicsik a házak, kicsik a vágyak, kicsik a remények is. De mégiscsak palota volt az, friss illatú, ablakkeretein lakktól fénylett a zöld festék, a küszöbön még sárgaréz csíkok is futottak, és szem nem akadt egyetlen fejben sem, amelyik észrevette volna, hova, melyik két téglasor közé dugta el az öregember a szigetelő kátránypapírt, ember nem volt ki megmondja, miképpen lehet megtenni ilyen varázslatot.

Nyár volt, gyorsan haldokló, szeptemberben egy hosszú esővel ki is mosta Szeged utcáiról két nap alatt az ősz. Épp akkor, amikor az első felszólítást kapta Balogh János. Arra várt választ a hivatal, ugyan milyen alapon merte csak úgy, engedély nélkül átépíteni a dolgozó nép tanácsi kezelésbe adott vagyonát képező, helyrajzi számmal ellátott, udvari ingatlant. Vagy mégiscsak két nappal később érkezett a levél? Amikor egy lassan pislogó hivatalnok csörtetett végig az egész utcán, hosszú kérdőíveket osztogatva?

– Csak azt töltsék ki, de olvashatóan ám, és szigorúan nyomtatott betűkkel, mennyi a fizetés, hány a családtag, mi az igény – skandálta fahangon –, ugyanis tavasszal már biztos jönnek a dózerek. Mehetnek szép lakásba, merthogy a lakásépítési program, amit meghirdetett pártunk és kormányunk, elérkezett ide is, pár év múlva már arra sem emlékeznek, milyen szennyben, meg mocsokban kellett élni régen a munkásosztálynak – biggyesztette a száját vastag undorral a Tavasz utca sarkán.

– Várja magukat a panel – vonult tovább, arcát olyan büszkén fürdette az avart kavaró szélben, mintha ő, csakis ő, és teljesen egyedül forgatná ki mind a négy sarkából a földet.

És valóban várt ránk a panel. Igaz, sárban, mocsokban, hatalmas dózerek keréknyomában nyomultunk a városszéli pusztán, de ámultunk, bámultunk, és számoltuk az emeleteket, ahova hamarosan költözhetünk. Üveges kaput nyitunk majd, liftben repülünk, és ha szerencsénk lesz, akár még a tizedik emeleten is kaphatunk lakást, olyan magasan, ahol már a madár is szédül, de bizony nem szédül a tekintet, inkább futkározik háztetők fölött, és szép, napos időben akár még a körtöltésen túlra is elbarangolhat, meglesni az olajmezőn lobogó gázfáklya fényét.

– Az lehet. De az meg biztos, hogy két rendőr kocsi is végignyomult a Tavasz utcán, amíg ti panelnézőben jártatok, kölkök. Az öregemberért, Balogh Jánosért jöttek, riasztásból kifolyólag – csapkodott legyek után kolbászszagú boltjában Mari.

– Balogh János ugyanis elkövette az emberölési kísérlet tényállását – idézte Mari rendőrök komor szavait –, amikor Kovács Ferenc építőipari középvezető, egészen pontosan technikus, a közelgő és minden személyre vonatkozóan kötelező lakáselhagyást kilátásba helyező kijelentése után illetlen szavakat használt. Többek között azt üvöltözte, hogy őt az új házából maga a pártisten, Kádár János sem zavarhatja el, de ha mégis megpróbálná, hát őt is seggbe rúgná, de úgy, hogy fönnakadna a legközelebbi fán. Majd arra hivatkozott, hogy ő, mármint Balogh János nyugalmazott kőműves mester tíz ujjával, két kezével teremtett csodát a sárból, mocsokból, ahová az a kurva néphatalom évtizedekig bezárta, ezért aztán kuss van itten államnak, tanácsnak, de az építőipari vállalat taknyos technikusának is. Majd Balogh János támadólag lépett fel – esküszöm, így mondták, hadarta Mari –, és mintegy harminc centiméter pengehosszúságú késsel mellbe szúrta fent említett Kovács Ferencet, akinek életét csak és kizárólag a gyors és szakszerű orvosi beavatkozás tudta megmenteni.

Mari mesélt még valami főütőérről is, meg tüdőlebenyről, szívről, amit szerencsére meg sem karcolt a kés, de azokat a szavakat már nem hallgatta senki. Fejünk a mellükre zuhant, szemünk talán aranyat, talán fűcsomót, talán Balogh János lábának nyomát, de valamit nagyon keresett a földön, és közben hallgattuk a pincér Lajost.

Régen volt öregemberekről mesélt, akik megjártak világháborús frontot, eltűrtek hadifogságot, akik keményebbek voltak a kétszáz éves tölgynél. Öregemberekről, akiket durvára ácsolt fakoporsóban temetnek el, lelkükért kettőt, ha kondul a harang, de emléküket – remegett pincér Lajos szája széle – meglássátok, bizony meglássátok még, nem mossa el sem idő, sem eső soha.